„Mit láttam benned? Magam végzetét." (Szabó Lőrinc)

Sokk – ez az egyetlen szó, amivel Léna le tudná írni, amit érez. Sokkot kapott. Hatalmas sokkot. Igazából nem is érez, csak mered a színpad felé döbbenten, és nézi a férfit, akibe szerelmes lesz. Mert az lesz, tudja. Ez elkerülhetetlen. És a férfi is szeretni fogja őt. Ez is elkerülhetetlen.

Mindig tudta, hogy így lesz. Meglátja azt a férfit, akivel leéli majd az életét, és ezt tudni fogja. Egyszerűen vannak dolgok, amiket tud. Mint ahogy tudja azt is, hogy Dina és Ákos között minden rendben lesz. Mert szeretik egymást. És ha az emberek szeretik egymást, akkor minden rendben van, vagy ha még nincs, akkor előbb-utóbb rendben lesz. Mert a szeretet az egyetlen, ami tényleg csodákra képes. Igazi csodákra. Léna nem naiv, bár sokan tartják annak, tudja, hogy így van, de nem bánja, azt se, ha ártatlannak vélik, de vannak dolgok, amiket akkor is jobban ért másoknál. Az édesanyja szerint ez egy olyan örökség, amivel együtt kell élnie. Léna igazából sose bánta, hogy így van, de most...

Nem számított rá, hogy ennyire hamar megtörténik. Hogy ennyire hamar megtalálja a férfit, akit szeretni fog. Ez... ez így nem jó. Még tapasztalatokat akart szerezni, hogy ne legyen béna és ügyetlen és... az ég szerelmére, hiszen még csak meg se csókolta soha senki! És ez a férfi... hiszen sokkal idősebb nála! Sokkal-sokkal... Hány éves lehet vajon? Olyan sok mindent tud csak úgy, ha ránéz az emberekre, ezt miért nem? És miért kell, hogy idősebb legyen? Miért nem lehet vele egyidős? Jó, valószínűleg egy vele egyidős fiúnak is sokkal több tapasztalata van, mint neki, ami igazából egyenlő a semmivel, tehát nem túl nehéz lekörözni, de hát akkor is, ez a férfi...

– Hé, az ott nem anya? – böki oldalba Kornél, mire riadtan megugrik.

– Mi? Hol? – kérdi értetlenül a lány, amikor eljut a tudatáig, hogy mit is mondott a bátyja. Kornél a klub lépcsője felé mutat. A kijáratnál épp most tűnik el Ákos, és nem sokkal mögötte valóban Léna édesanyja lépked – de hát ez lehetetlen! Mégis mit keresne itt? És miért van rajta a „Dorothy-cipő"? A tűzpiros tűsarkú, amit csakis nagyon különleges alkalmakkor visel... Léna úgy érzi, semmit sem ért.

– Úgy tűnik – szólal meg vele szemben Ricsi, aki szintén fürkészve figyeli a lépcsőt.

– De mit keres itt? – fortyan fel Léna nem éppen kedvesen.

– Talán szemmel tart téged – mosolyodik el visszafogottan Ricsi.

– Nem vagyok már gyerek, és anya bízik bennem – állítja határozottan a lány. Nem, tudja, hogy az anyja nem miatta van ma itt – de akkor miért?

– Számunkra mindig gyerek leszel, Prücsök. Hetvenévesen is – jegyzi meg szelíden Kornél.

– Miért pont hetven? – néz rá meglepetten Léna.

– Mert akkor még van esély rá, hogy én is életben legyek – vigyorodik el a bátyja. – Igaz, vén trottyos leszek már, igazából te is, de attól nekem még gyerek leszel.

– Kösz, ez biztató – húzza el a száját Léna, de a szeme vidáman csillog. Imádja a bátyjait. Még Ivánt is, aki komoran ül a sarokban, és szótlanul figyeli őket, és aki a legtöbb emberre a frászt hozza, pedig nincs benne semmi félelmetes, egyszerűen csak olyan hidegen és szúrósan tud nézni, hogy az emberek sokszor szólni se mernek a közelében. Iván ilyen – visszahúzódó, és mivel magas és robusztus alkatú, talán idegenek számára tényleg ijesztő lehet kicsit. Ráadásul most még a szokottnál is komorabban néz, mert nem szereti az ilyen szórakozóhelyeket, a zenétől pedig valószínűleg hányingere van, de mégis itt van. Mert a kishúgának születésnapja van, és Léna büszke rá, hogy a bátyjaival ünnepel. Persze nem teljesen így tervezte, de amikor Dina meghívta, merthogy úgy gondolja, neki köszönheti, hogy rájött, mit kell tennie, nem tudott nemet mondani. És az természetes volt, hogy a bátyjaival akarja ünnepelni ezt a napot.

A vele egykorú lányok nyilván nem így képzelik el az ideális születésnapot, de ő ennél jobbat álmodni sem tudna – eltekintve persze attól, hogy szülinapi ajándékként megpillantja élete szerelmét...

– Minden rendben, Léna? – szólal meg halkan Iván. Ő sosem hívja Prücsöknek. Mély árnyalatokkal teli hangja mindig csillapítóan hat Lénára – gyerekkorában azt szerette a legjobban, ha ő mesélt neki, mert ha Iván mesélt, akkor a mese mintha valósággá vált volna, és ha behunyta a szemét, úgy látta maga előtt, mintha filmet nézne.

Léna Ivánra pillant, aztán lassan bólint. Tudja, hogy a legidősebb bátyja nem hisz neki, de tudja azt is, hogy nem fogja tovább forszírozni a kérdést, elfogadja, hogy nem akar róla beszélni. Iván ilyen.

Viszont most képtelen állni a bátyja tekintetét, ezért a színpad felé fordul. A férfi már visszalépett a mikrofonhoz, a vendégfellépők Dina után szintén levonultak a színpadról. Hogy a férfi éppen mit mond, Léna nem is figyeli. Csak a hangjára összpontosít, a hangjára, amit hallott már álmaiban. Édes, simogató hang, füstös árnyalatú, lusta és mégis szédítő, fülledt forróság árad belőle. Lehet egyáltalán ilyen egy hang? És miért ennyire jóképű? Miért ennyire őrjítően vonzó? Az a fekete, borzas haj, ami egyértelműen csábítja az ember lányát, hogy beletúrjon, az igéző kék tekintet, és az egész megjelenése, az a visszafogott lazaság... és a mosolya... Léna felsóhajt. Legszívesebben az asztallapba verné a fejét. Miért nem lehet élete szerelme valami egyszerűbb férfi? Miért kell olyasvalakinek lennie, aki egyértelműen falja a nőket? (Vagy a nők őt, ez nézőpont kérdése...)

Most pedig... most mi legyen? Nem keresheti meg a férfit, nem is áll rá készen, és egyébként is, hogy venné ki magát, ha elé állna és közölné, hogy együtt fogják leélni az életüket? Kicsit se tűnne őrültnek, á, dehogy... Tegyen egyáltalán bármit is?

Nem, az lesz a legjobb, ha nem csinál semmit. Dina ismeri a férfit, tőle bármikor segítséget kérhet majd, most jobb lesz, ha még nem találkoznak. Igen, határozottan ez a megoldás. Tekintve, hogy amiért jött, már megtörtént, és minthogy se Ákos, se Dina nem bukkant fel újra, így igazából akár haza is mehetnének, otthon egyébként is nyugodtabb, és akkor az édesanyját sem hagynák ki a közös ünneplésből...

A koncert végét azért még megvárja. Jó érzés nézni a férfit, akkor is, ha most éppen még megrémiszti ez a váratlan fordulat. Csak hozzá kell szoknia, aztán megismerkedik majd a férfival, és minden úgy alakul, ahogyan kell.

Mikor a koncert véget ér és a rajongók leengedik az együttest a színpadról, Léna már mosolyog. Végül is nem olyan rossz tudni, hogy a férfi, akibe szerelmes lesz, ennyire jóképű és vonzó. És csak azért, mert egy együttes énekese, igazából egyáltalán nem biztos, hogy élvhajhász is. Bár azért reméli, hogy nincs barátnője, az nagyon kellemetlen lenne.

– Mehetünk? – kérdi Iván, amint az utolsó zenész is lelép a színpadról.

– Persze, csak elszaladok a mosdóba, de kint is megvárhattok.

– Nem, itt várunk – mondja a bátyja szilárdan.

– Nagylány vagyok már, nem fognak ellopni – mosolyog rá huncutul Léna, mire a bátyja megemeli a jobb szemöldökét, ami az igen erős kételyeit hivatott kifejezni. Léna elneveti magát. – Oké, akkor várjatok itt – vonja meg a vállát, és kicsusszan az ülésről.

Vidám léptekkel megy a mosdó felé. A gondolatai egészen máshol járnak, elvégzi a dolgát a mosdóban, majd könnyedén kilép, és akkor hirtelen nekimegy valakinek, elveszti az egyensúlyát, és talán orra is esne, ha egy erős kéz nem tartaná meg a karjánál fogva.

– Bocsánat, nem akartam... – hadarja, de ahogy felnéz, és a tekintete találkozik a férfi tekintetével, ajkára forrnak a szavak, és csak egy tétova, zavart mosoly után képes újra megszólalni: – Ó... helló! – mondja élete leendő szerelmének, és teljesen ostobának érzi magát.

– Szia! – mosolyog a férfi, és láthatóan jól szórakozik, hogy a lány ügyetlenségén, vagy azon, hogy amint meglátta, elpirult, azt Léna nem tudja eldönteni. De hát minden bizonnyal a férfi is pirulna, ha tudná, hogy azzal a lánnyal ütközött össze, akivel leéli majd az életét... vagy nem?

– Ne haragudj, nem figyeltem, ha nagyon elgondolkodom, akkor valahogy megszűnik a külvilág, tudom, ez egy rossz tulajdonság, egyszer még az ajtófélfát is lefejeltem, mert nem figyeltem, aztán napokig színjátszó púp volt a homlokomon, és amúgy ez nyilván nem is érdekel téged, de hát mindig ilyen sokat fecsegek, és jó lenne, ha amúgy be tudnám most fogni, és...

– Én voltam figyelmetlen, kedves – mondja a férfi lágyan, és egészen úgy néz rá, mintha el lenne bűvölve. – Mit szólnál hozzá, ha engesztelésül meghívnálak valamire?

A férfi még mindig fogja a karját. Olyan nagy keze van, nagy és erős, és ahogy érinti, az valami egészen különleges, és most finoman megmozdul a hüvelykujja, csak egy pici rezzenés, Léna karja mégis libabőrös lesz, és ezt nyilván a férfi is érzi, mert a mosolya szélesebbre fut. Léna pedig valami furcsa szorítást érez a gyomrában és a szíve... verhet ennyire gyorsan az ember szíve?

Válaszolni kellene, a férfi valamit kérdezett... de mit?

– Én... ööö... – dadogja bénán, és nagyon szeretne most elbújni, vagy legalább a kezébe temetni az arcát, és csak az ujjai közül lesni a férfira. Hát persze, az aztán tényleg kevésbé lenne ciki...

– Ital? Velem? Most? – kérdi a férfi, ezúttal már gyanúsan nevetésre görbülő szájjal.

Léna behunyja a szemét, csak egy pillanatra, de ez elég ahhoz, hogy összeszedje magát.

– Ne haragudj, de várnak rám – néz újra a férfi szemébe. Hogy lehet valakinek ennyire kék a szeme?

– Barátod van? – kérdi a férfi, és az ajkáról lehervad a mosoly, a karját azonban még mindig nem engedi el.

– Nem, nincs – mosolyodik el Léna, tetszik neki, hogy a férfit zavarná, ha barátja lenne. – A bátyáim várnak.

– Bátyáid – ismétli meg döbbenten a férfi.

– Igen. Ma van a szülinapom, és mindig a bátyáimmal ünneplem, tudom, ez fura, mert ugyan melyik lány akarná a bátyjaival ünnepelni a születésnapját ahelyett, hogy felügyelet nélkül szétbulizná magát, de imádom a testvéreimet, és nagy a korkülönbség köztünk, és ezért... már megint sokat beszélek, bocsi.

– Hanyadik?

– Mi hanyadik?

– Szülinap – vonja fel a szemöldökét a férfi, és Léna úgy érzi, még mindig remekül szórakozik rajta.

– Ezt nem illik egy nőtől megkérdezni – ráncolja össze a homlokát Léna. Igazából egyáltalán nem érdekli, hogy ki tudja vagy ki nem, hogy hány éves, de most úgy érzi, határozottan rossz ötlet lenne elárulni. Ha ő megijedt attól, hogy a férfi idősebb nála, akkor lehet, a férfi is megijedne az ő korától...

– Ugyan már! – mosolyog elnézően a férfi. – Mennyi lehetsz? Maximum huszonöt. Azért az nem olyasmi, amit ne lehetne bevallani.

Léna jobbnak látja, ha csak szégyenlősen megvonja a vállát – szűrjön le ebből a válaszból a férfi azt, amit szeretne.

– Mit szólnál hozzá, ha adnék neked szülinapi ajándékot? – csillan fel hirtelen a férfi szeme, és az ajkára huncut, csibészes mosoly kunkorodik.

– Mi? – néz rá Léna őszintén értetlenül.

– Végül is neked mentem, ez a minimum, nem? – közli hanyagul a férfi.

– És mire gondolsz egészen pontosan? – húzódik össze gyanakvón Léna szemöldöke.

A férfi elengedi ugyan a karját, de az ujjaival finoman játszik a bőrén.

– Hunyd be a szemed! – súgja a férfi.

– Nem – rázza meg a fejét rögtön Léna.

– Kérlek!

A férfi olyan kedvesen és aranyosan kéri, hogy Léna végül szusszant egy egészen aprót, és megteszi: behunyja a szemét, aztán heves szívdobogással vár.

És akkor hirtelen megérzi. Csak egy pihekönnyű érintés, épp csak súrolják egymást az ajkaik – a lába mégis elgyengül... és mi ez a szorítás a gyomrában? És a forróság, ami végigszáguld a testén... egyszerre akar még többet és egyszerre akar menekülni, lehetőleg minél messzebb.

A férfi elhúzódik, majd amikor Léna nagy nehezen kinyitja a szemét, elmosolyodik.

– Biztos nem maradsz inkább velem a bátyáid helyett? – kérdi halk, csábítóan érzéki hangon.

– Igazán nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – súgja Léna, és tényleg így gondolja, de akkor mégis miért olyan nehéz ezeket a szavakat most kimondani?

– Dehogynem, kedves – jelenti ki a férfi magabiztosan, és akkor Léna már tudja, hogy ez a férfi igenis élvhajhász és nőcsábász, és tulajdonképpen minden, amit Léna annyira igyekezett kerülni, mert az ilyen férfiak veszélyesek. Mégis: mi lenne, ha vele maradna? Mi lenne, ha hagyná, hogy elcsábítsa? Mi lenne utána? És egyáltalán: készen áll rá? De hát mitől fél? Hiszen ezzel a férfival éli majd le az életét. Akár ma este is elkezdődhetne a történetük, vagy nem? Mi ez a bizonytalanság? Ő nem ilyen, nem szokott ilyen lenni – miért nem tud most dönteni? Ennek az egésznek egyszerűnek kellene lennie, pont úgy, ahogy az édesanyja szokta mondogatni: „a legszebb dolgok néha ennyire egyszerűek", de Léna úgy érzi, ebben az egészben most semmi egyszerű nincs, és ahogy felnéz a férfira, határozottan tudja, hogy nem is lesz.

***

Sok nővel csókolózott már, tényleg nagyon sokkal, de ilyesmit még soha nem érzett, és ez még csak igazi csók sem volt, épp csak az ajkaik értek egymáshoz, épp csak megízlelte a lányt – miért kívánja akkor ilyen őrülten mégis?

A lány bátortalanul rámosolyog, aztán anélkül, hogy bármit mondana, ellép mellőle, és elszalad. Tényleg magára hagyja?

Krisz általában könnyedén elfogadja, ha kikosarazzák, hiszen van éppen elég nő, aki szíves örömest ájul a karjába, de nehezen viseli, ha úgy kosarazzák ki, hogy közben láthatóan vágynak rá. És ez a lány vágyik rá. Látta a szemében. Abban a gyönyörű, csodálatos, élénk és hívogató szempárban, aminek – töpreng most el – fogalma sincs, milyen a színe. Próbálja felidézni, de képtelen rá. Milyen színű a lány szeme? És miért is tűnik ez fontosnak?

Mindegy, a lány akarja őt, ő is akarja a lányt – mi lehetne akadály? Olyan természetesen szép ez a lány, nincs benne semmi művi, semmi tettetés vagy áltatás. Az a pillanat, amikor elkapta a karját, és aztán a lány felnézett rá – ott és akkor volt valami, valami furcsa... De milyen színű a lány szeme?

Krisz nem töpreng tovább, kisiet a folyosóról, aztán lelassít, a fejét forgatva keresi a lányt a tömegben, de hiába, sehol sem találja. Körbejárja a klubot, nem foglalkozik a kérdő, kíváncsi tekintetekkel, csak keresi a lányt, akit mintha a föld nyelt volna el.

Lemondóan sétál az asztalukhoz, de ahogy leül, mosolyt erőltet az arcára, végül is ez egy szép este, együtt van a családjával, és Dina is és Ákos is rendben van – tekintve, hogy nem jöttek vissza, nyilván tökéletesen boldogok egymás társaságában... Ahogy Krisz erre gondol, a mosolya már nem is olyan erőltetett. Örül a bátyjai boldogságának – és bár a világért se vallaná be senkinek, de az elmúlt pár hét alatt, mikor Dinával próbáltak, megfordult a fejében néha (tényleg csak néha, sőt, igazából abszolút ritkán, talán csak egyszer vagy kétszer, esetleg háromszor...), hogy vajon milyen érzés lehet így szeretni, és hogy milyen lehet, ha így szeretik az embert.

A tekintete újra a lányt keresi, pedig tudja, hogy hiába. Még a nevét se tudja... és vajon milyen színű a szeme?

***

Képek a szereplőkről:

https://papirsziv.wordpress.com/galeria/

(Valamint a történeteim között megtalálható Szívdobbanások című kötetben akad még egy-két szösszenet Edina és Ákos életéről. :))

Köszönöm, hogy olvastál! :)

***

A sorozat harmadik része Kőszív címmel megtalálható a történeteim között.