Utópia

A vizek vadító hullámai, vad viharai és csendes habzásai mindig vonzották az embert. Voltak, akiknek az élelmük származott belőle, voltak, akik a pénzt látták benne és persze azok, akiknek a kalandokról, az új ismeretek szerzéséről szólt.

Számomra a mindenséget jelentette. A fájdalmat, az örömöt, a félelmet, a felhőtlen szabadságot és az otthont. Sok, szavakkal megfogalmazhatatlan érzelmet él át az ember, ha hajón tölti az életét. Olyan dolgokat, amelyek az el nem mesélt történetekben rejtőznek. Ez a történet is ilyen. Az életem legmeghatározóbb része volt az a bizonyos kaland. És a legjobb része az, hogy senki sem ismeri rajtam kívül. Már lassan húsz esztendeje őrzöm ezt a történetet, aminek most jött el az ideje.

Még a fiatal kalózéveimben történt. Egy hatalmas névvel rendelkező, rettegett kapitány voltam, akinek nem lehetett megálljt parancsolni. Hírhedt voltam a gaztetteimről, amik sok veszélyt és ezáltal kalandot tartalmaztak. Legendaként mesélték el az összes fosztogatásomat, pletykák terjengtek arról, hogy maga a halál küldött fel a pokol legmélyebb bugyraiból, hogy mint egy hírhozó, figyelmeztessem a romlott embereket a vég közeledtére. Minden városban körözési plakátok voltak kiaggatva rólam, ami egyre csak motiválta a fiatalságtól buzgó énemet, hogy még nagyobb félelmet keltsen az emberekben.

Hűséges legénységem mindig ott volt a jobbomon, hogy kisegítsenek vagy éppenséggel elrepítsenek a déli-tengerektől az északi-tengerekig, ha úgy tartotta kedvem. Nem volt egy olyan kikötő, amelyben nem félték a fekete, halálfejes zászlót, amely az Immortalon díszlett.

A legszebb hajót birtokoltam. Gyors volt, mint a szél és kecses, mint egy hattyú. Nem mellesleg a legnagyobb viharokat is ugyanolyan ékes büszkeséggel állta, mintha csak a nap sütne. Elsüllyeszthetetlen volt és minden ágyúlövést kibírt. Sokan próbálták ellopni vagy legyőzni, de ez azonban sose sikerült. Legnagyobb büszkeségem volt ez a hajó, ezért úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Mindenki csak úgy emlegette, hogy az Immortal. Tökéletesen illett hozzá a neve. Halhatatlan volt.

A történet is a hajón kezdődött. Éppen új úti célom felé vitt, ami történetesen egy aprócska sziget volt, amiről annyi történet keringett, hogy a legtöbben azt se tudták, hogy melyik verzióban higgyenek, ha egyáltalán igazak a mondák. Ez az aprócska kis sziget, sejtéseim szerint valahol a semmi közepén helyezkedett el, észak felé. Pontos helyét senki sem ismerte, hiszen azt beszélték, hogy mindig ott és annak bukkan fel, ahol és akinek feltétlen szüksége van rá, és azt kívánja. Ebben a legendában nem hittem, de mióta voltam azon a szigeten megváltozott a véleményem. A nevét mindig úgy emlegették mintha a földi menny lenne. A sok máshol nem termő gyümölcsöktől hajlongó fákról, a mindig tökéletes időről s a sok különleges növényekről volt annyira híres. Azt híresztelték, hogy egy hatalmas szörnyeteg őrzi ezt a szigetet, hogy az emberi kapzsiság ne okozzon benne kárt. Csak a legagyafúrtabbak juthattak át az ismeretlen lényen. Mások abban hittek, hogy végtelen mennyiségű aranyat lehet találni a szigeten. S a legendák igaznak bizonyultak, hisz melyik kalóz nem oda rejtette volna el a kincseit, hiszen senki se tudta, hogy hol is van igazából. Voltak, akik beleőrültek a hirtelen gazdagságba a szigetre való látogatásuk után. Mivel abban mindenki egyetértett, hogy ha valaki egyszer is elhagyta a szigetet, akkor vissza már nem térhetett, a földi paradicsom környéke több mint valószínű, hogy tele volt holtakkal és elsüllyedt hajókkal.

Én úgy ismertem a történetet, hogy minden, ami az embernek jó az megtalálható a szigeten a halhatatlanság szérumával együtt. Aminek egy cseppjétől kinő egy teljes erdő vagy akár egy végtelen szántóföld termése is. Azt beszélték, hogy ez a szérum mindent valóra vált a fogyasztójának, ugyanis ha valaki megitta, nemcsak halhatatlan lett, hanem annak a vérével képes volt emberek kívánságait valóra váltani vagy akár teremteni is.

Még emlékszem, épp a kabinomban voltam és épp egy térképet nézegettem, amin feltételeztem, hogy megtalálhatom a keresett szigetet. Gondolataimba merülve kerestem az apró kis pontocskát a papíron, de cselekedetem reménytelennek bizonyult. Gondolataim közé hamar befúrta magát a hangos lárma, ami a hajó fedélzetéről szűrődött be hozzám. A tompa kiabálásokból nem tudtam kivenni egy értelmes mondatot sem, de arra elegendő volt, hogy kizökkentsen a fölösleges tervezgetéseim közül. Megelégelve felálltam a székemből, és a fedélzetre vezető ajtó felé vettem az irányt, hogy rájöjjek, mi a lárma oka. A falap hirtelen kicsapódott előttem, amit egy felvillanyozott matrózom nyitott ki.

-Kapitány! Elérkeztünk egy szigethez. Lehetséges, hogy ezt kerestük!

Amint kimondta, kiléptem a kabinból és kiadtam az utasításokat a legénységnek, akik gyorsan meg is fogadták azokat. Míg a csónakokat eresztették le én odasétáltam a hajó széléhez, hogy saját szememmel is szemügyre vehessem az úti célunk. Egy kis békés szigetecske volt, felette pedig sütött a nap. Egy dolog hibádzott, ugyanis nem volt sehol se egy félig elsüllyedt hajó sem. Ettől függetlenül jó érzésem volt ezzel kapcsolatban.

A csónakba való beszállásunk után sietősre vettük az irányt a sziget felé. A gyomrom minden egyes másodpercben görcsbe rándult, és már a kezemben éreztem a szérumot. Ezek a dolgok annyira elvonták a figyelmem, hogy fel se tűnt, hogy már régen a szigetre kellett volna érnünk, de a szárazföld ugyanannyira messze volt, mint amikor a hajóról leszálltunk. Furcsállva a helyzetet vettem észre, hogy az ég is kezdett besötétedni. Szeszélyes, fekete felhők jelentek meg, a szél egyre jobban fújt, és az eredetileg nyugodt víz is hullámozni kezdett. Hirtelen a boldogságom elveszett a kételyeim között, s rossz előérzet váltotta fel. Lassan gyengéd vízcseppeket hallottam kopogni a kalapomon és az egyre elsötétedő vízen. Az eső egyre jobban átvette a hatalmat, és egy idő után már nyugodt szívvel nevezhettem viharnak. A szél csak úgy hányta a csónakokat, miközben a kellemes tavaszi időből semmi sem látszott. A fekete felhők eltakarták a napot, olyannyira, hogy jogosan kérdezhette az ember, hogy este vagy reggel van. A vad hullámok nem kímélték a kis csónakok oldalát. Egy erősebb ki is csapta az egyik evezőt a matróz kezéből. Ő utána is hajolt, hogy visszaszerezze, de egy nagyobb hullám arcba csapta és majdnem belesodorta a vízbe.

Végül egy végzetes, hatalmas hullám rávetődött a csónakra, amiben ültem s ezzel felborítva azt. A víz koromfekete volt és levegőm se volt elég. Felúsztam a felszínre, hogy megkapaszkodhassak valamiben. Feljutva, egy nagyobb fadarabra támaszkodva kerestem a legénységem egy részét. Senkit se láttam, hisz nemcsak a víz alatt nem volt fény, hiszen alig lehetett bármit is látni a felszínen. Minden olyan hirtelen történt. Egyszer csak megpillantottam az Immortált, ami békésen állt egy helyben. Se egy rosszarcú felhő vagy gúnyos esőcsepp. Amint ezt felfedeztem, hátulról egy hatalmas hullám megint maga alá sodort, és valószínűleg fejbevágott valami, mert onnantól se kép, se hang.

Következő emlékképem egy homokos tengerparthoz köthető. Vakító fény zavarta meg az eszméletlenségemet. A hátamon feküdtem, miközben az égen sirályok repkedtek. Lágy szellő simogatta az arcom, a nap kellemesen melengette a bőrömet, miközben a békés tenger dallamát hallgattam. A homok ropogását éreztem a számban, de valahogy az édes levegő kompenzálta a rossz ízt. Valahogy ilyen érzés volt a hajón is átszelni a tengert. Voltak rossz pillanatok, de az a közelség, ami az ember és a víz között volt, sokkal nagyobb dolognak érződött a mellette eltörpülő hibákhoz képest.

Ebben a pillanatban felültem, hogy megtudjam, hogy hol is vagyok. Előttem egy szavakkal leírhatatlan szépségű öböl húzódott. A víz zöldeskék árnyalatot vett fel. A nap tündöklő sugarait arany fényként tükrözték a kisebb fodrozódások. Csak úgy csillogott. A horizont narancssárgás színben tündöklött, míg felette az ég halvány rózsaszín volt.

Ahogy a víz hullámzott a homok világos színe egy szempillantás alatt vizessé vált. Körülöttem minden békés volt. A fákon érő gyümölcsök élettel dúsan ücsörögtek a helyükön. A növények minden létező színben pompáztak. Volt, hogy valamelyik felért egy egész fát, míg valamelyik alig volt nagyobb a közönséges fűnél. Mivel közelebbről is meg akartam nézni ezért rávettem magam, hogy felkeljek a kényelmes helyemről. Ahogy a fákhoz értem, észrevettem, hogy egyedül vagyok. Körülnézve sehol se láttam egy matrózomat sem, nemhogy bármilyen életformát.

Visszamentem a partra, és elkezdtem keresni az embereimet. Nem telt sok időbe, hogy rátaláljak az egyikükre. Épp egy fadeszkát ölelgetett még a homokban fetrengve. Odamentem hozzá és határozottan megszólítottam.

-John! Keljen fel, maga mihaszna! Nincs időnk fetrengeni!- Erre a matróz kinyitotta a szemét, és meglátva engem gyorsan felállt és leporolta magát. Megforgattam a szemem, és továbbindultam.

Pár méterrel odébb még egy földön fekvőbe botlottam. Az arcán a kalapom pihent. Lehajoltam érte, és szitkozódva továbbmentem.

-Mit nekem ez a koszos csürhe - mondtam magamnak. - John! Keltse fel! -mutattam a még mindig alvó férfira.

Lassan sikerült összeszednem a létszámot. Mindenki kómásan ballagott fel-le. ,,Mint akik részegek" gondoltam magamban. Miután észrevettük, hogy a vihar után a csónakokból semmi sem maradt, úgy döntöttem, hogy tovább maradunk, mint ahogy terveztük. Azt terveltem ki, hogy fel kellene deríteni a környéket, mivel nem tudtuk, hogy vajon tényleg ott vagyunk-e, ahova igazából tartottunk. Néhány emberemet elküldtem elhullott gallyakat keresni, hogy tudjunk tüzet rakni, a többiekkel pedig felderítettük a helyet és közben élelmet kerestünk.

Minél távolabb haladtunk a parttól annál szebb és különlegesebb gyümölcsöket láttunk. Volt, ami piros és zöld volt, apró magokkal a belsejében. Lédús és édes, ugyanakkor ropogós. A legtöbb gyümölcsöt semmihez se tudtam hasonlítani. Mindből szedtünk és vittük is vissza a tűzrakó helyig. Mire minden élelmet elcipeltünk a partra, már be is esteledett. Jó hangulatot teremtett a helyzetünk. Mindenki vidáman falatozta a gyümölcsöket és dalokat énekeltek. Egyre erősödött bennem az érzés, ami azt sugallta, hogy jó helyen vagyunk.

-Emberek! Van egy jó hírem. Lehet, hogy ez a sziget Utópia! - mondtam mire mindenki ujjongani kezdett. - Élvezzük a mennyországot!

-Éljen Utópia!

Kántálni kezdték ezt a két szót és voltak, akik táncra is perdültek. Lassan elnyomott mindenkit az álom, ugyanúgy ahogy engem is. Az álmom viszont nem volt olyan kellemes, mint az ébredésem. Ugyanis felidéződtek bennem a kiskori emlékeim.

Gyerekként jártam az utcákat a szülővárosomban. Nagyon jól ismertem azokat. Tudtam, hogy merre volt az otthonom, a piactér, a szegénynegyed, merre volt a kikötő, a színházak, a kovácsműhely és konkrétan minden. Egyedül sétáltam a piactéren, amikor megéreztem magamon valakinek a tekintetét. Kirázott a hideg, méghozzá nem jó értelemben. Gyorsan körülnéztem, de csak a járókelőket láttam. Csak forgolódtam, mert tudtam, hogy az a valami lyukat égetett a tarkómba. Senki se figyelt rám, pont ez okozta a pánikom. Abban reménykedtem, hogy hátha ha továbbállok, akkor abbamarad. Sietősen besétáltam a piactér közepén lévő folytonos tömegbe. Gondoltam, hogy ha alacsonyabb vagyok mindenkinél, akkor elveszti rólam a tekintetét.

Sajnos ez a műveletem nem sikerült, sőt egyre csak erősödött az érzet. Valaki megállás nélkül bámult. Pánikba estem, és elkezdtem szaladni a házam felé. Minden porcikám azt súgta, hogy bármi történjék, ne nézzek hátra. Ez így is lett egy ideig. Amint egy kicsit távolabb értem a tömegtől, valami az irányítása alá vette a testem, és kényszerített, hogy hátranézzek. Ellenkeztem, ahogy csak tudtam, de elhatalmasodott rajtam a kényszer. A tömeg szélén egy magas, görnyedt hátú, kalapos alak állt. A cilinder, ami a fején volt eltakarta a szemeit, de tudtam pontosan, hogy engem néz. Hatalmas mosolya megborzongatott. Hosszú, vékony kezeit behajlítva tartotta maga mellett, és a hegyes, aránytalanul görbe körmeit piszkálta. Az egész lény mintha valamilyen fekete porból állt volna.

Mikor megláttam, elfogott a halálfélelem, és késztette a testem, hogy elfussak. Ugyan ez nem történt meg, mert olyan volt, mintha a lábam földbe gyökerezett volna. Amint egy lépést megtett felém, megtört a jég, és amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam. Nem mertem mégegyszer hátranézni, de folyamatosan éreztem a tekintetét. Elértem a házamhoz, ahova amilyen gyorsan csak tudtam, be is tértem. Hirtelen alábbhagyott ez a félelemérzet, s megindultam a szobám felé. Amikor a boltívhez értem, újra rám jött a már jól ismert rettegés. Tudtam, hogy apám bent betegeskedett az ágyon, és azt is, hogy az üldözőm vele van. Mivel nem akartam, hogy az egyetlen megmaradt családtagom meghaljon, ezért beléptem a szobába, és pont megláttam, ahogy a félelmem elvágja apám torkát. Mikor észrevett, a mosolya még szélesebb lett és megközelítve engem, velem is végzett.

Heves levegővételekkel ébredtem fel. Olyan volt mintha percekig nem kaptam volna levegőt. A tüdőm szúrt, azt hittem, meghalok. Végül sikerült lenyugodnom az előbbiek után, és megint kaptam levegőt. A parton ébredtem. A többiek körülöttem még hangosan horkoltak és nyammogtak. Gondolom, nekik szép álmaik voltak. Úgy döntöttem szükségem van egy kis csendre, ezért feltápászkodtam és elindultam valamerre.

Már elég messzire értem attól a partszakasztól, ahol tábort vertünk, de tovább sétáltam. A fejemben az álmomban történtek zajlódtak le újra és újra. Felugrottak képek a múltamból, méghozzá arról a napról, amikor apámat megölték. Aznap megváltozott minden. Teljesen egyedül maradtam. Magamról kellett gondoskodnom, beálltam mosni a hajókat, sőt még alpári kalózoknak is segítettem elrabolni pár fiatal utcagyereket. Végül az ígéretükből persze nem lett semmi, de legalább túléltem és egy hajóra kerültem takarítani. Később a sok tapasztalatot be tudtam váltani. Elkötöttem egy hajót, és legénységet toboroztam.

A nosztalgiából már egy jól ismert érzelem zökkentett ki. Körülnéztem és megláttam. Ott állt egy fa árnyékában, undorítóan vigyorgott. Hátrálni kezdtem. Valamiért ösztönösen a vízbe menekültem, még ha ez egyértelműen hiba is volt. Minden lépésemet követte, és végül, amikor teljesen elém ért, kinyitotta a száját és felébredtem. Megint minden rendben volt.

A parton voltam a még horkoló bagázzsal. Nem követtem el megint ugyanazt a hibát, ezért felrugdostam a legénységet. Egyre rosszabb érzésem támadt ezzel a szigettel kapcsolatban.

Miután mindenki összeszedte magát, elindultunk felfedezni a terepet, és kincseket kerestünk. Miközben a gazok között botorkáltunk, egy matróz kiáltásait hallottuk meg. Mindenki a hang irányába fordult a jajgató férfit keresve. Kiderült, hogy egy hatalmas lefedett gödörbe zuhant bele. Az furcsa volt viszont, hogy előtte majdnem a fél bagázs áthaladt a területen, és egyikőnk se zuhant bele. Végül mi csak jól jártunk vele, hisz két láda volt elrejtve a gödör alján. Gyorsan le is csaptuk róluk a lakatot, és hatalmas szerencsénk volt ezzel kapcsolatban. Az egyik láda telis tele volt kincsekkel és arannyal, a másik pedig rummal. Mint az őrültek, úgy kezdtek el ujjongani a matrózok. Vissza is vittük a partra a szerzeményünket, és a rumot fel is avattuk. Újabb lakomát csaptunk a gyümölcsökből, és már mindenki megint álomba merült. A második napunk a szigeten ugyanolyan felhőtlennek bizonyult, mint az előző, de valahogy nem tudott meggyőzni. Végül félve, de mégis elaludtam.

Ugyanaz az álom gyötört azon az estén is. A félelem, ami átjárta a testem, a menekülés és a vér. Szerencsére ebből is felébredtem, viszont nem ott, ahol arra számítottam. Hanem abban a gödörben, ahol a ládákat találtuk. Nem tudom azóta se, hogy mikor és hogyan kerültem oda, de biztos nem voltam magamnál közben. Miután magamhoz tértem, visszaindultam a partra, de valami nem volt rendben. Mindenki ébren volt, és egy matróz köré gyűltek.

-Itt mi történt?- kérdeztem az egyiküket. Felém fordultak, és gyűlölködő pillantásokat vetettek rám.

-Hogy mi? Ezt mi is kérdezhetnénk magától! Smith meghalt az éjszaka. Elvágták a torkát - értetlenül néztem rájuk. Nem tudtam, hogy mi is történt, de egyből képek kezdtek megjelenni a lelki szemeim előtt, ahogy a cilinderes kivégezte Smith-t.

-Ki tette?- kérdeztem.

-Hát, nem is tudjuk. Talán az, aki nem volt sehol se egész éjszaka! Hol volt, Kapitány?- John dühös szemei lyukat égettek az enyéimbe. Ők komolyan azt hitték, hogy én voltam. Ez felháborító.

-Abban a gödörben, ahol a ládákat találtuk. Nem tudom, hogy hogy kerültem oda. Csak egyszerűen ott ébredtem.

-És ezt el kellene hinnünk, igaz? Meghalt egy ember, és maga annyira se képes, hogy magára vállalja? Milyen gerinctelen féreg. - Előrántotta a pisztolyát, és a fejemre célzott. Védekezően felemeltem a kezem.

-Nem én voltam. Mégis, miért tettem volna? Nincs indok! Rá ugyanúgy szükségünk lett volna a kijutáshoz.

-Akkor már mindegy, hogy egy vagy két emberrel kevesebb, nem igaz? Ma maga itt és most meghal.

Amikor meghúzta volna a ravaszt, kitérítettem a kezét és kicsavartam belőle a pisztolyt. A kezembe véve most már rajtam állt, hogy mi fog történni.

-Elmegyek! A sziget másik felén leszek. Ne gyertek arra, mert megbánjátok. - Ezzel elindultam a sziget belső feléhez.

Tudtam, hogy meg fogják kísérelni az Immortal ellopását, ezért nekem hamarabb kellett eljutnom odáig, hogy nehogy itt ragadjak. Elkezdtem gyűjteni nagyobb fadarabokat és hosszú növények indáit. Keresés közben találtam egy kisebb vízesést, aminek meglepő módon édes volt a vize. Gyűjtöttem ételt is, azaz teljesen elboldogultam.

Egyetlenegy problémám volt. A mindig ismétlődő álmom egyre intenzívebb vált. Egyre többször fordult elő egy nap, hogy azt hittem, felébredtem, közben még mindig álmodtam. Volt, hogy ötször ébredtem fel az egyik álmomból. Emiatt egyre jobban egyedül éreztem magam.

Pár nap múlva már egész jól állt a ,,hajóm". Már csak az maradt hátra, hogy valahogy elcsaljam az embereim a parttól, hogy elevezhessek onnan az Immortalig. Volt is egy tervem, viszont ahhoz várni kellett hajnalig.

Éppen azon gondolkoztam, hogy az itt eltöltött idő alatt miért nem láttam egy élőlényt se. Nem csak állatokat, hanem rovarokat se, sőt még halakat se. Nagyon furcsálltam, hiszen ha a sziget Utópia volt, akkor az állatoknak is részt kellett volna venni a körforgásában. Főleg, hogy mennyi növény termett ott. Sokszínűek voltak, tehát feltételezhettük, hogy rovarbeporzásúak, de nem voltak méhek, se semmilyen bogár vagy rovar. De ha szél porozta be őket, akkor meg miért volt annyira színes és illatos.

Gondolataimat egy nagyon ismerős hang zavarta meg.

-Kapitány! Békés szándékkal vagyok itt. Kérem, hallgasson meg!- Odafordítottam felé a fejem.

-Mit akar, John? Maga se hallgatott meg. Menjen innen, vagy lelövöm!- Szakadt volt a ruhája, és látszott a félelem az arcán. Beesett volt a képe, és ez nagyon beteges hangulatot adott.

-Csak a sajnálatomat szeretném kifejezni. Kérem, bocsásson meg. Nem maradt senki rajtunk kívül a szigeten. Bár ebben nem vagyok biztos. - Figyelmen kívül hagytam a sajnálkozását és a lényegre törően a mondatai második felére koncentráltam.

-Hogy érti azt, hogy nincs más rajtunk kívül?

-Mindenki halott. Mindenkinek el volt vágva a torka. Minden reggel azután, hogy eljött. Először azt hittem, hogy maga csinálja ezt bosszúból, és el is akartam jönni magához, hogy megöljem. De egyik reggel én is a gödörben ébredtem. Nem tudtam, hogy hogy kerültem oda, de valaki meghalt aznap éjjel is. Mára csak én maradtam és maga.

Figyelmesen végighallgattam. Ez valahol értelmes volt. Van itt valami, ami nem akarja, hogy itt legyünk. Ezt a gondolatomat átadtam Johnnak, aki megértően bólogatott. Elmeséltem neki a tervemet is, hogy hogyan kellene megszöknünk a szigetről. Támogatta az ötletemet. Összeszedtük az ott felhalmozott cuccaimat, és elindultunk az ő táborhelyéhez.

Mikor odaértünk, a part teljesen tiszta volt. Valamiért nem erre számítottam, hisz nem voltunk olyan sokan, de pár holttest is eléggé nagy rendezetlenségnek számít egy tengerparton.

-Hol vannak...az emberek? - kérdeztem finoman megfogalmazva.

-Elvittem őket a gödörbe, mert...csak nem lehettek itt.

-Értem... Szedjük össze az aranyat, a rumot meg a gyümölcsöket, ha olyan.

Csendben pakoltuk össze a dolgokat, miközben reménykedtem, hogy nem csal az emlékezetem, és megtaláljuk a hajót. Épp meg akartam kérdezni Johnt, hogy ő látta-e az Immortalt valamikor, amíg a parton volt, de amikor hátrafordultam, nem volt ott, ahol kellett volna, hogy legyen. Értelmetlenül forgolódtam, amikor megláttam, hogy egy gyümölcsöt tart a kezében. Azzal volt nekem is dolgom, hisz az inkább messzebb termett. Kemény narancssárga volt a héja. A belseje vizes állagú volt és piros. Igazán finom volt, de nagyon nehéz volt feltörni. Amikor egy kisebb sziklához vágtam, semmi baja nem esett.

Már épp megszólaltam volna, hogy azt nehéz lesz feltörni, de ekkor hirtelen hozzáütötte a fejéhez a gyümölcsöt. Aztán megint és megint. Lassan vörös folyadék folyt John homlokáról, amit erősen reméltem, hogy a gyümölcs leve.

Odasiettem hozzá, hogy elvegyem tőle a dolgot, de amint ezt megtettem, dühös szemeit rám vezette. Rám vetette magát és a gyümölcsöt a kezébe véve próbált bennem is kárt tenni. Lelöktem magamról, és gyorsan elrúgtam a közeléből a fegyverét, és kezére léptem, hogy ne tudjon megint fölém kerekedni

-Ha ezt akartad, miért jöttél el hozzám?- kiabáltam, hogy észhez térjen.

Összeszorította a szemeit, és a fejéhez emelte a kezét. Ellöktem, hogy végre valahára el tudjak jutni odáig, hogy vízre szálljak. Rápakoltam a fatákolmányra a rumot és az aranyat, és már készültem volna felszállni, amikor a nyöszörgő John megindult ismételten felém, és belelökött a sekély vízbe, miközben ütötte az arcomat. Valamiért legyengültek a karjaim, és nem tudtam lelökni magamról. A kezem magától kezdett mozogni, és a pisztolyomért nyúltam. Pontosan úgy, mint az álmomban. Ellenkeztem, hiszen nem akartam lelőni a matrózt, de a végtagom magától cselekedett, és elsült a fegyver. John szemeiből kiveszett az élet jele, és a vízbe borult.

Az volt az első pillanat, amikor megbántam, hogy meghalt valaki a kezeim által. Nem értettem, hiszen önvédelemből tettem, és hogy nem tudtam eltolni, de egy saját matrózt lelőni mégis más volt, mint egy útonállót. Ekkor realizálódott bennem, hogy megint miattam halt meg az utolsó ember körülöttem. Jó ismerősként köszönt nekem a magány, akit olyan jól ismertem. A pánikkal együtt vártam, hogy megjelenjen újra az árnyékom, aki mindig figyelt, és nem hagyta, hogy egyedül legyek. Mégis kisgyerekként tőle féltem a legjobban. Tudtam, hogy fel akar emészteni, és mivel védtelen voltam, meg is tudta volna tenni. Bár felnőttként már az árnyékomtól nem kellett volna félnem.

Megláttam körvonal nélküli, sötét, porló alakját a fák között, amint engem bámul, és széles mosolyra húzza a száját. Lassú, komótos lépteket tett meg felém, miközben megint egy nyolcéves kisfiú bőrében találtam magam. Valahogy sikerült összeszednem magam, belefutni a tengerbe, és elevezni az otthonomig, el ennek a szigetnek a közeléből. Az alak megállt a tengerpart szélén, és továbbra is engem figyelve, elfújta a szél. Nem ment el, csupán nem láttam. Hamarosan a sziget is távol volt tőlem, míg az Immortal egyre közelebb.

Éveket szántam arra, hogy rájöjjek, hogy hol is voltam. Sokan azt mondták, hogy ez biztos a Holtak szigete volt, de ez elég valószínűtlen elméletnek bizonyult, hisz nem az volt a lényeg, hogy meghaljunk, hanem hogy féljünk. Lehet mégis ez lett volna Utópia, ahol minden békés és harmonikus, ameddig rá nem jön a félelmeidre, és meg nem kíséreli életre hozni azokat.

Mert Utópia a Rémálmok szigete.