Carina:
-Akkor elmegyek vásárolni, takarodóra itthon leszek-szól fel Devon a vacsora után.
Az esti étkezés után mindig ez a rutinunk szombaton. Ő elmegy bevásárolni, én elpakolok és elmosogatok, majd lezuhanyzom, amíg ő nincs itthon, Devon pedig hazaér, mielőtt az Őrök erőszakkal rángatnák haza az embert, mert kint ólálkodott a kijárási tilalom ellenére. Ha úgy ér haza, akkor megnézünk még egy filmet, ami közben ő szigorúan a kanapé egyik végén, én pedig a másik végén ülünk, aztán pedig lefekszünk aludni ki-ki a saját szobájában. Amúgysem a legjobb esti program, de most, hogy tudom, hogy tényleg van más élet is, kifejezetten zavar.
A tekintetem automatikusan, folyamatosan a szobám irányába siklik, ahol a walkie-talkie ott pihen a matrac és az ágykeret közé préselve, biztonságban. Szinte bizsergek, ha belegondolok, hogy tényleg itt volt két fiú a szobámban, akik egy másik világból jöttek, egy másik rendszerből, teljesen más felfogással és csak egy szavamba kerül, hogy az egyikük megint itt legyen. Tudom, hogy csak a vészhelyzetekre kéne használnom a készüléket arra, hogy ide hívjam, de tudni akarom, hogy milyen ott kint. Hallani akarok a kinti szabályokról és életről. Látni akarom, hogy hogyan élnek ott az emberek és, hogy hogyan viselkednek egymással. Meg akarom tapasztalni, hogy milyen ott a vezetőség és mik azok a dolgok, amiket tilos csinálni.
Érezni, hogy milyen a kinti levegő.
-Rendben, vigyázz magadra-válaszolok neki, miközben összefogom a hajam a zuhanyzáshoz.
A számat elhagyja egy sóhaj, amikor hallom, hogy becsukódik az ajtó. Elvileg roppant biztonságos a város, amiben élünk és nem eshet bántódásunk, de amikor egyedül vagyok itthon, nem tűnik olyan biztonságosnak. Az amúgyis komoly város este még keményebbnek hat, ahányszor csak kinézek az ablakon. Ráadául Bellamy-ék szándékától függetlenül, ha ők be tudtak törni ide, akkor valószínűleg másnak sem lehetetlen a dolog. És, ha Bellamy népe bejutott ide, akkor bármelyik másik város lakosa bejöhet, hogy aztán azt tegyenek, amit csak akarnak.
Nem akarok itt élni és szerintem a vezetőség sem alkalmas arra, hogy ezt a várost irányítsa, de ha tényleg csak nálunk van ez a rendszer, akkor gyengék vagyunk egy másik város ellen. Az pedig, hogy ki akarok törni innen, az nem azt jelenti, hogy azt is akarom, hogy az itt élő embereknek baja essen. Ezek az emberek ártatlanok. Csak az elnök és a sleppje nem, de ha ismét háború törne ki, akkor azt az ártatlan emberek sínylenék meg, mint a történelmünk során minden háborúban. A diktátorok valahogy mindig megússzák ezeket és a népemnek más sem hiányzik, minthogy baja essen.
Miközben zuhanyzom, igyekszem kizárni ezeket a rossz gondolatokat a fejemből, de cserébe mások jönnek be. Eszembe jut, hogy már eltelt egy nap úgy, hogy nem működik a mikrochipem és nem jött még semmilyen értesítés a Kapitóliumból, hogy be kéne mennem egy újabb vizsgálatra. Valami nagyon nem tetszik nekem ebben az egész helyzetben, pedig nem kéne, hogy zavarjon az, hogy nem turkálnak megint a tarkómban, ami nem mellesleg még mindig fáj. Épp hogy csak hozzáérek és már olyan fájdalom nyilal bele, ami felülír minden eddigit és végigszáguld a gerincem mentén. A testem is beleremeg, ha csak hozzáérek a sebhez, pedig eddig még egy sebem sem fájt ennyi ideig egy beavatkozás után.
Lehet, hogy ezúttal elszúrtak valamit, vagy pont az a céljuk, hogy kiiktassanak, mert elegük lett belőlem és abból, hogy csak a baj van velem.
-Nem lesz baj Carina-suttogom magam elé, miután megtöröltem az arcom a kádból kiszállva.
Talán csak véletlen a dolog és nem tűnt fel az elnök úrnak, hogy megint tönkrement a chipem. De az is lehet, hogy tényleg így akarnak eltenni láb alól.
Sokszor tapasztaltam már magamon olyan dolgokat, amik érzelemre hajaztak, de most, amikor talán tényleg aggódnom kéne, vagy bármit éreznem, semmi nincs bennem, pedig lehet, hogy épp haldoklom. Mégis csak nézem magam a tükörben és valahogy üresnek érzem magam. Üresebbnek, mint eddig bármikor életemben. Olyan, mintha minden dolgot, ami emberré tesz engem kiszívtak volna belőlem. Ilyen szokott lenni, amikor a mikrochip működésbe lép a beültetés után, csaképp most nem működik, úgyhogy fogalmam sincs, hogy mi van velem.
Hiába zuhanyoztam most, hideg vízzel újra megmosom az arcom a fogmosás után, aztán visszamegyek a szobámba, hogy elfoglaljam magam. Azonban, amikor belépek, a szívem kihagy egy ütemet, ugyanis nem vagyok egyedül a házban. Roman Lencester ott áll az íróasztalomnál és a holmijaimat nézegetve mosolyog, aztán valószínűleg rájön, hogy beléptem a szobába, mert a vigyora szélesebb lesz és felém fordul.
-Úgy látom, hogy nagyon érdekelnek téged az érzelmek-vesz fel egy cetlit, amin egy adott érzelem jellemzői vannak.-Tapasztalod is magadon, vagy csak olvasol róluk és ezért izgatnak annyira?
-Mit keresel itt?-Sziszegem a fogaim közt, s bár rajtam van a pizsamám, attól a tekintettől, ahogy méreget, teljesen meztelennek érzem magam.
-Megint nem működik a mikrochip a bőröd alatt-biccenti oldalra a fejét, s ismét végigmér.
A gyomrom összeugrik, s a kezem remegni kezd a méregzöld tekintetétől.
Talán ez az a félelem, amiről Bellamy-ék beszéltek?
-Nem tudom, hogy mi történt vele-rejtem el a kezeimet magam mögött, hogy ne lássa, hogy mit vált ki belőlem.-Az édesapád bizonyára megint be fog hívni, hogy kijavítsa a hibát és újabb irányítót rakjon a bőröm alá.
-Az is lehet-biccent, majd lerakja a cetlit és elindul felém.-Vagy el is titkolhatjuk ezt a kis bakit, amit állításod szerint nem direkt csinálsz és intézhetjük másképp is a dolgokat.
-Nem direkt csinálom-feszül meg az állkapcsom, de hátrálni kezdek, ahogy ő közelít hozzám.-Ezt nem egyszer elmondtam már. Szerinted élvezem, hogy folyamatosan a tarkómban matatnak és vizsgálatokra hordanak? Mert akkor megsúgom, hogy nem.
A hangom erőteljesebb talán, mint kellene, de nem akarom, hogy ez az ember itt legyen a házamban, nemhogy a szobámban. Azt akarom, hogy minél messzebb legyen tőlem. Amennyire csak lehet.
Azonban nem tudok tovább hátrálni tőle, ugyanis a szobám méterei elfogynak és a hátam a falnak ütközik.
-Élvezet-ismétli a szót, mintha valami koktélt kortyolgatna.-Oh, Drágám, neked fogalmad sincs arról, hogy mi az élvezet. Pedig annyira egyszerűen segíthetnénk ezen-támaszkodik meg a fejem két oldalán, nekem pedig a remegés átterjed minden egyes porcikámra.
-Mit akarsz tőlem?-Nézek a szemébe, miközben magam ellen is harcolok.
Annyira egyszerű lenne most megfejelni, vagy megütni, esetleg megrúgni. Minden filmben a nők olyan könnyedén kezelik ezt. De én még sosem csináltam ilyet. Hiszen ma reggel értek hozzám először, én azt sem tudom, hogy hogyan kell, nemhogy megütni egy embert úgy, hogy az hatásos legyen. Ráadásul biztos, hogy nem egyedül van itt és behúzni egyet az elnök fiának, nem a legokosabb döntés, amit az ember ebben a világban tehet. A fájdalmakról nem is beszélve, amik szinte kinevetnek, miközben sugároznak a tarkómból. Lehet, hogy már most is haldoklom, de ha bántanám Romant, azzal egyenesen aláírnám a halálos ítéletem. Márpedig én nem akarok meghalni. Még nem és nem így, emiatt a hiba miatt. Ha van esélyem kijutni, akkor úgy akarok meghalni, hogy jártam a Falakon túl.
Bellamy.
Beugrik az arca, s az, amiket reggel mondott nekem. A tekintetem megint az ágyam felé siklik, ahol a kommunikációs eszköz pihen, s szinte visít, hogy használjam.
Ha ez nem vészhelyzet, akkor nem tudom, hogy mi az.
Ugyanakkor nem ismerem azt a fiút. Csak ma találkoztunk és amúgysem rángathatom ide, hogy aztán esetleg baja essen.
-Előbb válaszolj te a kérdésemre-hajol egészen közel Roman, s mélyen a szemembe néz, hiába próbálom kerülni a tekintetét.
A hideg kiráz attól, ahogy azt érzem, hogy a lelkembe lát. Azokkal a sunyi és ijesztő szemeivel.
-Milyen kérdésre?-Vonom össze a szemöldököm, s igyekszem húzni az időt.
Devon nem rég ment el, de nagyon reménykedem, hogy bármelyik pillanatban belép az ajtón és véget vet ennek a cirkusznak.
-Magadon is érzed azokat, amiket a kis cetlijeidre írkáltál, vagy csak nagyon jól olvasott vagy és azokat jegyezted le magadnak?-Hajol még közelebb, hogy az orrunk összeér, de tőle nem érnek olyan villámcsapások, mint Bellamy érintésétől.
Sőt, csak azt érzem, hogy felfordul a gyomrom és hányingerem lesz.
-Számít ez egyáltalán? A végén úgyis ugyanoda jutok.
-Igen, képzeld számít-emeli meg a hangját, amitől összerezdülök, de aztán visszavesz.-Nézd, ki is következtethetem a dolgot és elmondhatom apámnak, hogy mi a helyzet, hogy aztán megint berendeljen és esetleg teljesen arra használjon életed végéig, hogy kísérletezzenek rajtad, hogy mitől vagy más, mint a többi. Vagy-tart hatás szünetet és a tekintete közben a számra siklik, míg az övé ördögi mosolyra görbül-, el is mondhatod nekem, hogy egy program segítségével, amit feltöltök a gépre, ne lássák, hogy tönkrement az a szar a bőröd alatt.
-És abból neked mégis mi hasznod lenne?-Húzom ki magam, hogy legalább minimálisan magabiztosnak tűnjek.
-Én elmondtam, hogy mit akarok tőled Carina. Nem titok, hogy már elég rég óta akarom. Ha megőrzöm a titkod és ezzel az életed, akkor cserébe te azt teszed, amit én mondok neked-mondja ki, nekem pedig kifut a vér a fejemből.
Olyan, mintha kihúzták volna alólam a talajt. A szoba forogni kezd, a szemem égni. Talán még a halál is jobb, mint az, hogy Roman Lencester játéka legyek.
Talán, talán, talán.
Túl sok a bizonytalanság és nekem most kell döntenem. Ha belemegyek abba az ajánlatba, amit ő tett nekem, akkor olyan lehetek, mint egy normális ember: megtapasztalhatom, hogy milyen érezni; megérinteni másokat és segíthetek Bellamy-éknak megdönteni a rendszert. Ugyanakkor Roman lesz az, aki bármikor, bármit megtehet majd velem és nincs garanciám, hogy nem köp be az apjának, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő tervezi, vagy ha esetleg rám un.
Viszont, ha nem megyek bele ebbe, akkor nincs esély arra, hogy valaha kijutok innen, vagy segítek ennek a pokolnak a rombadöntésében, ugyanis egy laboratóriumban kell élnem életem végéig és elviselnem, hogy kísérleti patkánynak használnak.
Egyik sem a legpozitívabb jövőkép, de az egyikkel van esélyem elérni valamiféle változást.
-Honnan tudjam, hogy nem csak hazugság? Hogy nem fogod így is elmondani az apádnak, amint valami jobb lehetőség nem kínálkozik?-Kérdezem, s hiába próbálom uralni, a hangom, megremeg.
-Okos lány vagy te Carina-simítja meg az arcom, de az érintésétől csak jobban megremegek.-Sajnos csak a szavamat tudom adni és az ígéretem, hogy mindent kézben tartok majd és nem hagyom, hogy bántódásod essen. Cserébe te ott leszel, amikor én szólok, ahogy azt én akarom és én pedig adok neked érzelmeket, amiket annyira szeretnél megtapasztalni. Szóval? Mit válaszolsz? Tieid azok, amiket leírtál a lapra, vagy jöjjek rá magamtól?
Egyre rosszabbul vagyok. Biztos, hogy el fogok ájulni, ha ezt folytatjuk.
A szívem már zakatol, a látásom is homályos és égnek a szemeim, de minden lehetőséget meg kell ragadnom, ha a szabadulás a tét.
-Igen, az enyémek-nyögöm ki, de a hangom nagyon távolinak tűnik.
Olyan, mintha valaki másé lenne.
-Már alig várom az egyezségünk gyümölcsét-ad puszit az arcomra, majd kihátrál a helyiségből, én pedig a földre kuporodom.
A szememből sós víz kezd hullani, ami elég ritka. Még sosem láttam ilyet senkinél a filmeken kívül és a testem remegése sem múlik el.
Bellamy.
Újra beugrik az arca és a megnyugtató mosolya. S amikor hallom lent az ajtó csukódását, miszerint Roman távozott, a testem automatikusan lendül az ágyra, s szedi elő a walkie-talkie-t.