Carina:
-Elnök úr, Roman-biccent Devon a két Lencesternek, majd tágasra nyitja az ajtót, hogy be tudjanak jönni.-Minek köszönhetjük a látogatást?
-Elnézést a késői zavarásért, de muszáj beszélnünk önökkel-áll a nappali közepére az elnök, miután a kísérői gárdája is betódult a házunkba.
-Foglaljanak helyet-mutat a kanapéra a fiú, majd rám pillant.-Carina kérlek, készítesz teát a vendégeinknek?
A tekintetemet végigvezetem a hirtelen megjelent társaságon és nagyot nyelve biccentek.
-Milyet hozhatok?-Kérdezem az ujjaimat tördelve, miközben próbálom Roman tekintetét kerülni.
Ez a fiú folyamatosan úgy néz rám, hogy legszívesebben azonnal lefürdenék, amint eltűnik a közelemből. Szinte a csontomig hatol a pillantása és égeti a bőröm. Jobban tartok ettől az embertől, mint az apjától, pedig az sem normális.
-Majd kimegyek és megnézem, hogy milyenek vannak-lép mellém Roman az apjára nézve, aki csak biccent.
Összehúzva magam indulok a helyiségbe, a lehető legnagyobb távolságot tartva a fiútól, de ő mintha pont, hogy csökkenteni akarná ezt a távot.
-Még nem működik a mikrochiped, ugye?-Pillant rám, miközben előszedem a teafiltereket, a vízforraló bekapcsolása után.
-Nekem sosem működik rendesen-jegyzem meg elé téve a dobozt, amiben a filterek vannak.
-Csinálsz velük valamit? Piszkálod, vagy kiszeded?
-Szerinted felvágom a tarkóm, hogy kiszedjem?-Nézek a szemébe, de azonnal meg is bánom.
Azonban innen nincs visszaút.
-Ha rendesen működne, akkor eszembe se jutna piszkálni, hiszen ti irányítanátok, szóval alapból rossznak kell lennie. A kettő kizárja egymást. Milyen teát főzzek?-Intek a dobozka felé, de nem kapok választ.
Roman alaposan végigvezeti a tekintetét rajtam, majd elmosolyodik.
-Akkor mitől mennek tönkre a chipek?
-Ha megölsz, akkor sem fogom tudni megmondani, nem nyúlok hozzá és nem teszek semmi olyat, amit nem kéne.
-Mi van, ha azt mondom, hogy van egy ajánlatom, ami után soha többet nem kell a mikrochipekkel bajlódnod?
-Én nem bajlódom velük-emelem meg a hangom felháborodottan, de aztán az arcát látva rögtön vissza is veszek.-Elnézést-sütöm le a szemeim, őszintén félve a reakciójától.
-Mindig is tetszett, hogy ilyen tüzes vagy-lép közelebb nevetve.-Ha tudnád, hogy mennyire szeretem nézni a felvételeket, amin vagy.
A torkomban hatalmas gombóc nő és a szívem is gyorsulni kezd, miközben a hányinger kerülget. Határozottan nem tetszik ez a helyzet. Nem akarok kettesben maradni ezzel az emberrel. Kiráz a hideg a szavaitól.
Most komolyan figyel engem a kamerákon?
-Kérlek, hogy válassz teafiltert, hogy megcsinálhassam a teákat-próbálom elterelni a témát, de nem hagyja annyiban.
-Amint én leszek az elnök, megszerezlek magamnak. Neked is sokkal jobb lenne Carina-hajol a fülemhez suttogva, s a hajammal kezd játszani.-Ott élsz majd velem a központban, nem kell a mikrochippel foglalkozni, mert nem lesz a bőröd alatt és a magánéleted is a tiéd lesz. Cserébe annyi lesz a feladatod, hogy mellettem vagy a rendezvényeken, eljössz velem oda, ahova mondom, rendben tartod a lakosztályunk és minden éjjel az ágyunkban vársz majd.
Ugyan suttog, de a hangjából egyértelműen kihallatszik a határozottság és az, hogy nem tűr nemleges választ. Ez nem ajánlat, ez már szinte parancs. Hatalmasat kell nyelnem, hogy megpróbáljam eltűntetni az oda telepedett gombócot, de feleslegesen próbálkozom, az csak nagyobb lesz.
-Nekem a gép Devont sorsolta páromnak-felelem remegő hanggal, s a mellkasára szegezem a tekintetem, hogy véletlenül se legyen túl közel az arca az enyémhez.
-A gép mit sem ér, ha én nem akarom, hogy érjen. Már gyerek korunk óta csak arra tudok gondolni, hogy mellettem vagy. Akarlak téged Carina Cavanough. És amit én akarok, azt mindig meg is szerzem, ezt tudod jól-szagol a hajamba, amitől összerezdülök.-Isteni illatod van-hajol végül el tőlem, majd ellép tőlem.
A tefilterekből kivesz négyet, aztán hanyagul a pultra dobja és eltűnik a nappaliban.
Még percekig meredek magam elé, a remegő térdeimmel küzdve és igyekszem eltűntetni a libabőrömet. Bár a jó érzéstől jelentkeztek volna ezek a tüneteim, mint a könyvekben, amiket titkon olvasok hatvan évvel ezelőttről, de sajnos nem. A gyomrom is bukfencezik a gondolattól, hogy Roman oldalán kell állnom. Nem hittem, hogy valaha ilyen fordul meg a fejemben, de remélem, hogy az apja nem mond le a címéről még egy jó darabig. Inkább járok hetente új mikrochipért és viselem el az ezzel járó fájdalmakat, minthogy ennek a fiúnak a közelében legyek.
Devont ugyan nem én választottam és valószínűleg sosem ismerhetem meg az igazi énjét, akit nem irányítanak és tényleg érzelmes, de jó sorsom van mellette. Én nem tudom, hogy milyen az a szeretet és szerelem. Fogalmam sincs arról, hogy az pontosan mivel jár, csak a könyvekből tudom, hogy egyáltalán van ilyen, de abban biztos vagyok, hogy Devon az egyetlen ember, aki kicsit is fontosnak mondható nekem. Ő az én egyedüli biztos pontom. Soha nem bánt, mindig kedves velem, pedig van, amikor ura a saját tudatának és olyankor sem akar ártani nekem. Ezt semmi pénzért nem adnám oda másnak, hogy aztán egy erőszakos állat kezébe kerüljek, aki-szerintem simán-kísérletezne rajtam, ha a tulajdonába kerülnék. Ugyanis mellette tulajdon lennék, nem ember, mint Devon mellett.
A vízforraló kattanása kiszakít a gondolatokból, amik mázsás súlyként húznak egyre jobban a föld felé.
Megrázom a fejem, hogy összeszedjem magam és engedek egy kis hideg vízet a csuklóimra, aztán megcsinálom a teákat és beviszem egy tálcán a négy bögrét. Nem akartam inni, de a történtek után jót fog tenni nekem egy jó, meleg tea.
-Elnézést, hogy megvárattam önöket-teszem a kisasztalra a tálcákat.
-Semmi baj Kedvesem-mosolyog negédesen Mr. Lencester-, foglalj helyet-mutat a fotelünkre, mintha mi mentünk volna át hozzájuk, nem pedig fordítva.
Egy reszketeg sóhaj hagyja el a szám, miközben teszem, amit mond. Most sem erőm nem lenne állva maradni, sem kedvem nincs ácsorogni, hogy Roman folyamatosan méregessen. Így is ekég nagy bajban vagyok, nem hiányzik még egy probléma ma estére.
-Miben segíthetünk?-Tördelem az ujjaim az ölembe téve a kezeim.
-Nem is olyan rég történt egy betörés-csap a közepébe az elnök úr.-Úgy nagyjából negyven perce egy a Falon túli csapat betört hozzánk és kifosztották a Központ egyik termét. Alkatrészek tűntek el, tervrajzok. Az őrséget kijátszották és a semmiben tűntek el, miután megszerezték, ami kellett nekik. Az osztagunk leadott pár lövést, de a tudomásaink szerint nem sebesítettek meg senkit. Az érdekelne, hogy láttak-e bármit, vagy esetleg tudnak-e bármilyen információt erről?-Néz Devonra Mr. Lencester, aztán a tekintetét az enyémbe akasztja.-Az események itt történtek a házatok mellett, ezért jöttünk hozzátok, a kamerákat is kijátszották, csak egy tudta őket lencsevégre kapni. Carina, a te ablakod pontosan oda néz, ahol a támadás történt, nem láttál semmit?
-Számít bármit, amit mondok, vagy úgyis leellenőrzik majd a mikrochipjeinket?-Állom a férfi pillantását, s csak reménykedem, hogy nekik nem tűnik fel, hogy mennyire remeg a hangom.
Mr. Lencester szája sarka megrándul, s az izmai megfeszülnek. Azt hiszem, hogy érzékeny témát érintettem.
Mivel a többi embernek működik a chip, nem igazán szokták híresztelni, hogy irányítanak minket. Devonnak például gőze sincs arról, hogy bármelyik pillanatban átprogramozhatják a tudatát és bézhetnek bele a fejébe, ha úgy tartja a kedvük. Az itt élő társaim csak megkapják a kis szerkentyűt a bőrük alá a születésük után, aztán boldog tudatlanságban leélik az életüket, anélkül, hogy tudnák, hogy mi folyik a városban. Lefogadom, hogy ha Devon most azt feleli, hogy látott valamit, akkor holnapra már nem fog emlékezni, vagy álomnak hiszi majd, hogy véletlenül se legyen bármi, ami befolyásolja őt. Csak egy gombnyomás és az emlékei oda. Valószínűleg Roman is így akar eltűntetni a fiú életéből. Vagyis, csak remélni tudom, hogy nem akar drasztikus eszközökhöz nyúlni.
Azonban hiába volt éles a nyelvem a válaszomnál, Mr. Lencester uralkodik önmagán. Az előbbi feszültséget, ami felgyülemlett benne, elnyomja, majd mosolyt erőltet magára, miközben válaszol:
-Természetesen számít-igazítja meg a zakóját, s kihúzva magát próbál fölém magasodni.-Nyilván leellenőrzünk mindent, hiszen egy betörés nem egy olyan dolog, amit csak úgy el lehet engedni, de szeretném tőletek hallani, hogy mit tudtok.
-Vagyis nem-vágom rá, tovább hergelve az elnököt, azonban az élettársam átveszi a szót tőlem.
-Ne haragudjanak, Carina eléggé fájlalja a fejét és fáradt. Nem úgy gondolja ezeket, ahogy azt hiszik-próbálja javítani a helyzetem.
Pedig, ha tudná, hogy mekkora bajban vagyok. Nem elég a mikrochipes kettyóm, meg Roman meghódító hadművelete és a pimasz szám, amit az elvágyódásom vált ki belőlem és az ide nem tartozásom, de most még egy bűncselekmény szemtanúja is lettem, ami miatt egy ilyen hosszú nap után még fegyveresek is ellepték a házam.
-Mindannyiunknak hosszú napja volt, semmi baj-tartja magát az ártatlan modorához Mr. Lencester.-Devon, te mit tudsz a történtekről?
A pillantásom a fiúra, majd az ifjabb Lencesterre vezetem, aki láthatóan élvezi ezt a színjátékot és az én viselkedésem is nagyon jól elszórakoztatja. Vigyorogva kapkodja a tekintetét köztünk, amitől nekem bizseregni kezd a tenyerem. Legszívesebben felképelném, hogy eltűnjön az a vérfagyasztó mosolya, bár fogalmam sincs, hogy hogyan kell úgy ütni, hogy az hatásos legyen, mivel megérinteni sem érintettem még meg embert.
-Sajnálom Elnök úr, de én idelent választottam filmet és csináltam popcornt az esti filmezéshez-húzza el a száját Devon, s egy pillanatra rám néz.-Carina mondta, hogy ő hallott lövéseket. Azokat én is hallottam, de azt hittem, hogy a katonák éjszakai gyakorlaton vannak.
-Bár így lett volna-sóhajt hatalmasat Mr. Lencester, majd ismét rám néz azzal a negédes mosolyával.-Na és te Carina? Caak hallottad a lövéseket, vagy láttál is valamit?
Hatalmasat nyelek, ahogy átgondolom, hogy mit tegyek. Ha hazudom, akkor a mikrochip beüzemelése után megnézhetik, hogy mit láttam és akkor azt hiszem, hogy nekem végem. Azonban, ha igazat mondok, akkor talán sosem mennek el innen, mert elkezdenek faggatni engem. Ma már épp elég kérdést tettek fel nekem, nem akarok többet hallani, mégis, amikor újra megtalálom, a szavak csak úgy ömlenek belőlem:
-Láttam, ahogy egy csapat a semmiből bukkan fel és kicselezik az őröket, aztán elrohannak. Egy maradt, de nem láttam az arcát-ez hazugság, de mindent nem fogok elmondani.-De minden nagyon gyorsan történt. A következő pillanatban már fegyvereket láttam és lövések zendültek, az idegenek pedig a semmiben tűntek el. Mintha elnyelte volna őket a föld. Szó szerint elnyelte őket a semmi-iszom a teámból remegve, ahogy lepörögnek előttem a történtek.-Nem tudok többet mondani, minden nagyon gyorsan történt. Zavaros az egész-ráncolom a szemöldököm.
Igazából nagyjából megvan minden. Vagyis...tényleg elég zavaros, hogy miért történt az, ami, de azért annyira nem, mint amennyire előadom. Viszont egy dolog van ebben az egészben, ami biztos: azokat a szemeket soha nem fogom tudni kiverni a fejemből.