Carina:
A fejem még mindig sajog, amikor ébredezni kezdek. Sötét van, de így is olyan, mintha valaki telibe az arcomba világítana. Azt hiszem, hogy ilyen lehet másnaposnak lenni. Legalábbis az általam látott filmekben és a könyvekben, amiket olvastam, hasonló panaszokat írtak le. A gyomrom folyamatosan bunkfencezik, s az éhség ellenére semmit sem tudnék lenyomni a torkomon; a fejem lüktetve fáj és, mintha kábé székeket dobálnának benne; forog velem a szoba és eszméletlenül szomjas vagyok. Na meg a fény hihetetlenül éget, pedig nincs is nyitva a szemem.
Nem akarok felkelni.
Nem akarok kikelni az ágyból. Csak aludni akarok és semmi miatt sem aggódni, miközben a puha párnák és a meleg takaró körbeölelik a testem.
Azonban aztán beugrik valami: Roman miatt vagyok itt. Nem másnapos vagyok egy a szabadságunkat ünneplő buli után, hanem az a barom rájött, hogy tartom a kintiekkel a kapcsolatot és leütött, majd elhozott ide.
Ide.
De mégis hol a viharban vagyok?!
A felismerések villámcsapásokként hasítanak belém és amint ez megtörténik, a szemeim kipattannak, majd felülök az ágyon.
-Basszus-kapok a homlokomhoz, ahogy a fájdalom belenyilal.-Az a rohadék-motyogom magam elé, de aztán a vészcsengő ezerrel kezd visítani a fejemben, miszerint még mindig nem tudom, hogy hol vagyok.
A szoba, amiben ülök fehér. Minden fehér, a falak, az ágy, az ágynemű, a szekrény, ami a fekvőhely mellett pihen és azon a lámpa is, de még a nagy szekrény is a szoba egyik sarkában. Két darab ajtó van, amik természetesen szintén fehérek. Olyan, mint egy kórház. Csaképp egy normális kórházi szobában vannak ablakok-kiindulva abból, amiket kint láttam-az ittenivel ellentétben, ahol egyetlen sincs. Na jó...hazudtam. Kettő darab ablak van a szobában. Az egyik az első ajtón pihen, kis kör alakban, amitől megint csak egy kórházi szoba, vagy egy cella jut eszembe; a másik pedig sréhen az ágy fölött van, de ez nem igazi. Tudom, mert láttam már a Központban, ahogy olyan ablakokat fejlesztenek, amik csak kivetítik a látványt, de nem a valóság. Gyakorlatilag, mint egy tévé, csak sokkal élethűbb és még fényt is ad. Innen jött a fény. A virtuális Hold, ami a kamu éjszakai égbolton pihen, az világít be nekem a szobába és okoz a kelleténél is nagyobb fájdalmat.
-Ki kell jutnom innen-dörzsölöm meg a szemem, majd nagy nehezen kikelek az ágyból, hogy jobban szemügyre vegyem a kamu ablakot.
Lefogadom, hogy ezzel is csak megfigyelni akarják az embereket valahogy. Mert amúgy az a kevés magánszféra biztos soknak számít nekik. Így nem tudják az emberek minden egyes lépését megfigyelni, csak amit az utcán tesznek meg.
Végiglapogatom az üveget, de nem ér meglepetésként, hogy nincs rajta sem kilincs, sem semmi, ami kijáratot jelenthetne nekem. Ellenben az újabb hasító fájdalomtól úgy megszédülök, hogy meg kell támaszkodnom az ágyon és a kislámpán.
Nem hiszem el, hogy ekkorát kaptam attól a ficsúrtól.
Az istenit!
Tudom, hogy azt beszéltük, hogy nem ölünk majd meg senkit, ha nem muszáj, de ezek után nem lesz könnyű visszafognom magam, hogy ne nyírjam ki.
A forradalom.
Ez a tudat durván hasít az amúgyis fájó fejembe, így fel is szisszenek.
Mégis hogy a viharban segítsek nekik, ha be vagyok ide zárva!?
-Hahó!-Kiáltom el magam kétségbeesetten, mielőtt még megállíthatnám magam.-Valaki! Segítség!
Nem tudom, hogy komolyan megfigyel, esetleg a gondolataimban olvas, vagy csak a véletlen műve, de a következő pillanatban a kis ablakban az ajtón meglátom Roman arcát, majd a bejárat egy csippenés után kinyílik.
-Csak, hogy felébredtél-lép be mosolyogva két orvossal az oldalán a fiú, mire én azonnal hátrálni kezdek.-Jaj, nem kell félned, csak megvizsgálnak-nyugtat negédesen, amitől az amúgyis háborgó gyomrom csak még jobban felfordul.-Kicsit nagyobbat ütöttem a kelleténél. Megnézik, hogy minden rendben van-e, aztán hoznak neked reggelit és gyógyszert, ha esetleg kell-vázolja fel, majd az egyik orvos mögém lép és lefog, hogy a másik a szemembe világítson egy kis lámpával.
Valóban nem bántanak, csak elvégeznek rajtam néhány alap vizsgálatot, aztán el is engednek.
-Fáj valamid?-Kérdezi az, amelyik a szemembe világított, mire megrázom a fejem, de ahogy megrándul az arcom, le is buktatom magam.-Hozunk fájdalomcsillapítót és bekötjük az infúziót.
-Nem kérek gyógyszert-feszül meg az állkapcsom, s a kezeim is ökölbe szorulnak.-Jól vagyok. És még jobban lennék, ha otthon lennék-nézek a falnak támaszkodó fiúra, aki most, hogy az orvosok ránéznek, ellöki magát a támaszától.
-Hozzanak neki vizet, ételt és az infúziót-adja ki az utasításokat, mire a dokik bólintanak, majd már ki is mennek.
-Nem kell tőled semmi-vicsorgok Romanra nézve.
Az elnök fia lassan, vérfagyasztó mosollyal indul el felém, majd leül mellém az ágyra és az egyik kezét a combomra teszi.
-Ugyan, Carina-forgatja meg a szemét.-Hát szabad így bánni azzal, aki vendégül lát téged?-Sóhajt fel a fejét ingatva.
-Nem kéne vendégül látnod, ha nem ütöttél volna le-kontrázom azonnal, de nem tudom ezzel sem megrendíteni.
-Nem kellett volna ilyem drasztikus lépéshez folyamodnom, ha nem enyelegtél volna az ellenséggel, mint egy rossz kamasz.
-Enyelegni az ellenséggel? Tudod te egyáltalán, hogy miről beszélsz?-Emelem meg a hangom idegesen.
-Hidd el, hogy jobban tudom, mint te azt, hogy mibe keveredtél. Azok az emberek folyamatosan megpróbálnak tárgyalni apámmal arról, hogy lebontsuk a Falat. Rendszeresen törvényt szegnek, lopnak, beszöknek ide és zavarják a rendet...
-Ők nem...-fojtanám belé a szót, de nem hagyja:
-A múltkor megölték két emberünket-szakít félbe hangosabbra véve a hangját, mielőtt reagálhatnék.-Vagy ezt elfelejtette elmondani az a szépfiú? Hm? Hogy egy hónappal ezelőtt, amikor betörtek ide és te azt mondtad, hogy nem láttál semmit, akkor végeztek két emberünkkel?
Ez nem lehet igaz. Tudom, hogy nem. Hiszen Bellamy apja most, amikor egy igazi forradalmat akar megindítani, még így is azt ecsetelte, hogy nem ölhetünk meg senkit, hacsak nincs vészhelyzet. Biztos, hogy az a két katona nem halt meg, hanem Roman így akar bogarat ültetni a fülembe. Egyszerűen biztos vagyok ebben. Hiszen láttam volna, ha haláleset történik. Az egész ott zajlott az ablakom alatt kábé.
-Hazudsz-ejtem ki a szót a számon, amivel elérem, hogy a szemöldökei felszaladjanak a homlokán.
-Parancsolsz?
-Hazudsz-ismétlem méregzöld szemeibe nézve.-Jól hallottad, egy szavadat sem hiszem el. Ha megpróbálnak békésen közeledni, akkor miért tennék ezt? Vagy esetleg az a baj, hogy ti visszautasítjátok őket, de ők nem hagyják magukat? Hm? Mesélj nekem, Roman-támaszkodom a kezemre, amit térdemre helyezek.
-Békésen közeledni?-Nevet fel keserűen.-Békésen? Te komolyan annak hívod azt, hogy le akarják bontatni azt, ami az embereink életét védi?
-Az a Fal nem véd semmit!-Pattanok fel idegesen, de meg is szédülök és mire észbe kapok, már Roman ölében ülök általa.
-Azt mondod?-Kérdezi a csípőmre markolva.
Közel van.
Túlságosan is közel és ettől engem kiráz a hideg. De nem olyan jó értelemben, mint amikor Bellamy ujjai végigsimítanak a testemen. Nem...ez pusztán a rossz érzéstől van. Nem akarok ennyire közel lenni hozzá, de nem igazán érzek magamban erőt ahhoz, hogy kiszabaduljak a kezei fogságából.
-Azt-feszülnek be az izmaim.-Az a rohadt tákolmány csak bezárva tart minket. Te előadod, hogy ti vagytok a jó fiúk, hogy ők a gonoszak, de tudod mi van? Már sehol nincs fal. Csak mi vagyunk elszigetelve és mindez arról szól, hogy ti azt tegyetek velünk, amit csak akartok. Mikrochipeket nyomtok belénk, kísérleteztek rajtunk, követitek minden lépésünket, elszakítotok a családunktól és belemásztok a fejünkbe, ahogy nektek csak jól esik. Minden a kedvetektől függ. Na ez az igazi veszély, nem az, ami oda kint van.
-És mégis honnan tudod, hogy máshol nincsenek falak?-Biccenti oldalra a fejét.-Az új pasid mondta? Vagy máshonnan szerzed az információkat? Mit tettél, Carina? Kimentél a városunkból? Hm? Kalandoztál egy kicsikét? Szórakoztál?-Simít ki egy tincset az arcomból, de elfordítom a fejem.
-Ha máshol is lennének falak, akkor azt látnánk a többi határos várossal. Már csak nálunk van és ezt ti eltitkoljátok. De most én jövök a kérdésekkel, Roman. Hol vagyok?
-Biztonságban. Üdvözöllek az új otthonunkban-simítja meg az alsó ajkam, mire erőt veszek magamon és elkapom a csuklóját.-De tüzes vagy ma-vigyorodik el, én pedig annyira megrémülök, hogy a testem a fájdalmat elnyomva távolodik el tőle.
-Devon keresni fog. És az apád nem tudhatja meg, hogy nincs mikrochipem-hátrálok olyan gyorsan, amennyire csak tudok.
-Devon kapott tőlem egy értesítő, miszerint hosszú időre el kell hagynod az otthonod, mert a kormánynak segítesz egy igen fontos, de egyelőre nem publikus ügyben. És mielőtt tovább próbálkoznál-fojtja belém a szót, mielőtt hang hagyhatná el a kinyílt számat-, az egyetemednek is elküldtem ezt a levelet, úgyhogy nincs miért aggódnunk. A mikrochipes dolgot pedig azóta kézben tartom titokban apám elől, mióta te és én összejöttünk. Csak mi vagyunk-áll fel sóhajtva, majd szép lassan elindul felém.
Pszichopata.
Legfőképp ez a szó ugrik be róla azok után, hogy végighallgatom a tervének ezen kis részletét. Egy pszichopata, akinek a foglya vagyok jelenleg.
Nincs több lehetőségem, amivel sakkban tarthatom és ezt ő is tudja. Valamivel muszáj húznom az időt és kell is még két információ. Ez az egyetlen esélyem most, amivel nyerhetek annyit, hogy erőt gyűjtsek egy esetleges menekülési terv megvalósításához. A kártya, amivel bejött ott pihen a nyakában. Ha azt megszerzem, akkor talán kijuthatok.
-Mennyi ideig voltam kidőlve?
-Csak fél órát-von vállat.-Egész hamar magadhoz tértél.
Talán Bellamy már kitalált valamit, hogy segítsen.
De mi van, ha ezzel az egész tervet tönkre tettem?
-És mit akarsz adni nekem az infúzióban?-Teszem fel az újabb kérdésem, egy időben azzal, hogy a hátam a falnak ütközik, majd neki simul.
Nincs tovább.
-Csak egy kis fájdalomcsillapítót és nyugtatót. Rád fér a pihenés, mielőtt komolyabban is elbeszélgetünk a történtekről-támaszkodik meg a fejem két oldalán elém érve.-Mert ugyebár elmondod, hogy mivel mosták át az agyad, hogy segíteni tudjak, igaz?
-Igen-bólintok kényszerítve magam a válaszadásra.
-Jó kislány-suttogja, majd az ajkaimra hajol.
Hányni fogok.
Viszont itt az idő, amíg nem figyel.
Ki kell jutnom innen. Úgyhogy ideje bevetni mindazt, amit Bellamy tanított.
Most, vagy soha.