Carina:
Amikor végre hazaérek, megkönnyebbülten zuhanok az ágyamba. Szerintem akkor vert úgy a szívem, mint most, amikor Bellamy mellett feküdtem a trambulinban. De ez most egy teljesen más fajta hevesség a szívemben. Arról nem is beszélve, hogy a gyomromban olyan görcs volt egész nap, hogy alig bírtam lenyomni a torkomon a reggelimet...vagy úgy bármilyen ételt. Ha jól emlékszem a jegyzeteimre, meg a Bellel lefolyt beszélgetéseinkre, akkor a jelek szerint ma túlságosan stresszeltem. De legalább megtudtam, hogy hol vannak a kameráink a városban és amennyire fel tudom idézni magam előtt Bellék térképeit és tervrajzait, egy-kettő kivételével az összeset sikerült észrevenniük és jelölni maguknak. Már csak azt kellene megnéznem, hogy van-e áram a Falba vezetve valahogy. Megígértem, hogy megteszem, de muszáj vagyok egy kicsit fújni, mielőtt újra stressznek teszem ki magam. Nekem ez az egész új. Oké, hogy eddig is éreztem olyanokat, amiket elvileg nem kellett volna a mikrochip miatt, de minden ilyen alkalommal ki lett cserélve a kis kütyü a bőröm alatt, így sosem tartott sokáig a teljes öntudat. Meg ugyanemiatt az érzelmeim sem voltak olyan intenzívek. Viszont most minden megrohamoz, amit nem szabadna éreznem és nem mellesleg a seb is a tarkómon olykor hasogatni kezd. Mondta Layla, hogy legyek óvatos és, hogy ez normális lesz, de azért igen kellemetlen. Egy pillanatra lehunyom a szemem és fújok egyet. Devon ma gyakorlaton van, szóval később ér haza. Pedig sokkal nagyobb biztonságban érezném magam, ha nem egyedül lennék itthon, amikor Roman bármikor bejöhet, hogy aztán ki tudja mit csináljon velem. Nem is akarok belegondolni. Jobb is, ha nem ezen pörgök. Ráadásul azért sem lett volna rossz, ha Devon itthon van most, mert akkor megkérhettem volna, hogy menjünk el együtt sétálni és nem lennék olyan feltűnő. De nincs itt, szóval kénytelen vagyok egyedül menni, hogy aztán elmondhassam Bellamy-nak, hogy kell-e vigyázni a Fal áramosságát illetően, vagy sem.
Bellamy.
Már az első találkozásunk után is folyton rajta pörögtem, hogy vajon ki lehet és miért törtek be hozzánk a népével, de mióta volt alkalmam-több is-beszélni vele és kicsit megismerni, azóta még annyira sem tudom kiverni a fejemből. Folyamatosan látom magam előtt a tengerkék szemeit és a huncut mosolyát. Ahogy a kedves, finom szavait sem tudom kiverni a fejemből. Meg azt, hogy mennyire biztonságban éreztem magam a közelében. Ahányszor csak lehunyom a szemem őt látom és melegség ébred a mellkasomban tőle.
Amikor kinyitom a szemem a testemet valami furcsa bizsergés járja át, talán kíváncsiság?! Tudni szeretném, hogy ott van-e a helyükön, vagy mást csinál. Ha az utóbbi, akkor sajnos nem láthatom, de talán szerencsém lesz. Előszedem a walkie-talkie-t és a tőle kapott távcsövet a matracom alól, majd az ablakomhoz lépek és óvatosan, mintha csak attól tartanék, hogy rajta kapnak-ami azért fennáll-elhúzom a függönyt. A távcsövet a szememhez emelem és hatalmas mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom a fiút, aki egyenesen az ablakom felé néz, szintén egy távcsővel. Bekapcsolom, a számhoz emelem a kommunikációs eszközt, majd lenyomom a gombot:
-Ugye tudod, hogy amennyire hallottam, a kukkolás nálatok is bűncselekmény?
Látom, ahogy Bellamy ajkai felfelé görbülnek, majd ő is felemeli a walkie-talkie-t.
-Akkor nem, ha az a biztonságát szolgálja valakinek.
-Oh, szóval azért nézel befelé az ablakomon, hogy szolgáld a biztonságom?-Szaladnak fel a szemöldökeim a homlokomon, mégha ezt a távcsőtől nem is feltétlen láthatja.
-Csak azt figyelem, hogy épségben hazaérsz-e.
-De már itthon vagyok-kontrázom azonnal, de persze nem bizonytalanítom el.
-Az igaz, de gondolj bele, hogy ha most nem figyeltem volna, hogy hazaértél-e, meg azt, hogy minden rendben van-e veled, akkor nem láthattad volna az én bátor és védelmező alakomat-húzza ki magát, amivel belőlem kicsal egy kacajt.
-Igazad van. Igazán nagylelkű és hősies vagy, amiért ezt tetted értem.
-De van más oka is annak, hogy itt szobrozom már egy ideje és benéztem hozzád, amint alkalmam nyílt rá-veszi el a távcsövet a szeme elől, de még mindig engem néz.
Sőt, mintha egyenesen a szemembe nézne a távolság ellenére is.
-Az, hogy megtudd, hogy teljesítettem a feladatom és leellenőriztem a kamerákat és márcsak a Fal megtekintése van hátra?
-Nem, nem ez volt az az ok-rázza meg a fejét mosolyogva, amitől az én mosolyom is szélesebbre változik.
-Hanem akkor mi?
-Az, hogy látni akartalak-feleli, én pedig érzem, hogy égni kezd az arcom, pedig nincs is a közvetlen közelemben.
-Látni akartál?-Dőlök az ablakkeretnek és beharapom az alsó ajkam.
-Igen, látni akartalak-veszi újra a szeme elé a távcsövet, s megvillantja tökéletes fogsorát is.
Már épp szóra nyitom a szám, amikor lépések zaja csapja meg a fülem lentről és a jó kedvem egy pillanat alatt elillan. Talán nevetségesnek tűnik, de ismerem a lépések ritmusát. Pontosan tudom, hogy ki az és ez egy kicsit sem tölt el pozitív érzésekkel, mégha nem is tudok mindig, mindent beazonosítani.
-Bellamy, mennem kell-hadarom a fiúnak és érzem, ahogy a hangom a testemmel együtt megremeg.
-Mi történt? Mi az? Mi a baj?
-Itt van Roman-nyelek hatalmasat.-El kell dugnom a dolgokat, este átküldöm az infókat-kezdek hátrálni az ablakból bizonytalanul.
-Ne, Carina, várj-szólal meg, s mondaná tovább is, de kikapcsolom a készüléket, majd elhúzom a függönyöm és visszadugom a matracom alá a kinti holmikat.
Amint ez megvan, a lehető leghiggadtabban beülök a székembe az íróasztal elé és előkapva az első tankönyvet, ami a kezembe kerül, úgy teszek, mintha olvasnék. A testem remeg, a szívem megint felgyorsul, de ez nem attól, amitől akkor szokott, amikor Bellamy közelében vagyok. Nem pozitív ez a fajta gyorsulás. Talán a félelemnek a jele. Sőt...ebben kivételesen biztos vagyok.
Amikor a szobám ajtaja kinyílik, a testem akaratlanul is összerezdül, de nagyon remélem, hogy ez a fiúnak nem tűnik fel. Ahogy abban is reménykedem, hogy az sem szúr neki szemet, ahogy összehúzódom, amikor megsimítja a nyakam, hogy a hajam eltűntesse az útból.
-Ez meg micsoda?-Érinti meg a kötést, én pedig felpattanok, hogy ne tudja leszedni onnan.
-Kiszedtem a mikrochipet-fordulok szembe vele és mélyen a szemébe nézek.-Ha veled vagyok és azt mondtad, hogy te addig megtartod a titkom amíg így van, akkor nem kell az a bőröm alá, főleg, hogy nem is működik nekem.
Roman arca megrándul, majd a szemöldöke felszalad a homlokán.
-Kiszedted a tarkódból a mikrochipet?-Kérdezi lassan, kimérten.
-Hiszed, vagy sem, de a központi terem, ahol minden alkalommal elvégezték rajtam a beavatkozást a sok tükör és üveg miatt igencsak sok szögből engedte látni, hogy hogyan lehet onnan azt eltávolítani-felelem szemrebbenés nélkül.
Már nem esik nehezemre kamuzni. Ha az ember egy életen át hazudik másoknak a személyéről, akkor egy idő után már olyan természetességgel tudja előadni a dolgot, mintha az az igazság lenne. Mondjuk most azt kívánom, hogy bár a hangom ne remegne úgy, ahogy az remeg-de minimum ne hallja Roman-, mert akkor az a hazugság leleplezését is jelentheti.
-És aztán? Minek a kötés?
-Talán láttam, hogy hogyan szedik ki, de nem olyan egyszerű bevarrni egy sebet a tarkómon. Nem lett annyira pontos és szép, így jobbnak láttam, ha lekötözöm, hogy ne fertőződjön el, mert az nem lenne szép látvány és halál sem.
Roman nem mond semmit, csak mered rám. Fürkészi az arcom és csak néz, mintha emésztené a szavaimat és ezzel az én aggodalmam kicsit sem nyugtatja le. Ha rájön bármire is abból, ami a hétvégén történt, akkor nem csak nekem, de Belléknek is annyi. És ettől bennem pedig minden egyes másodpercben nő a félelem és valami, ami befeszíti a testem. Azt hiszem, hogy feszültségnek nevezik és én ezt nagyon nem viselem jól. Talán pontosan ezért csúsznak ki a számon a szavak, mielőtt gondolkozhatnék:
-Talán sétálhatnánk egyet. A város szélén, hogy ne zavarhasson meg minket senki.
Erre végre kapok valami reakciót. A mosoly, ami kiül az arcára olyan vérfagyasztó, hogy a hátamon feláll tőle a szőr.
-Zavar, ha mások is látnak minket együtt?-Lép közelebb, én pedig kényszerítem magam, hogy ne lépjek hátrébb.
-Csak nehéz úgy beszélgetni, ha minden percben üdvözölnek téged és behívnak egy italra-vonom meg a vállam, s a hátam mögött ökölbe szorítom a kezeimet.
-Ám legyen-egyezik bele meglepetésemre.-Azt ígértem, hogy megmutatom, hogy milyenek az érzések és az érintések-simítja meg az arcom, s az érintése után az állkapcsom megfeszül.
-Gondolom nem egyedül jöttél ide ma-biccentem oldalra a fejem utalva a testőreire.
-Miattuk nem kell aggódnod, nem jönnek majd túl közel-indul el kifelé, én pedig még egy pillantást vetve az ablak felé, követem őt.
Bellékért és a szabadságért csinálod. Így ki tudod majd deríteni, hogy mi a helyzet a Fal áramát illetően. Menni fog Carina, csak egy kicsit légy türelmes. Nem sokára minden sokkal jobb lesz.
Újra és újra elmondom magamban a szavakat, hogy ne futamodjak meg azonnal és csak reménykedem, hogy Roman nem óhajt túl sokáig sétálni és intimebb helyen megérinteni. A lehető legnagyobb megkönnyebbülés lenne, ha úgy húsz perc múlva ő hazatérne, én pedig mehetnék a saját dolgomra. A saját dolog jelenleg az, hogy vehessek egy forró zuhanyt és utána befekhessek az ágyamba, hogy beszélhessek Bellel.
Azonban a vágyaim kicsit sem érdeklik a sorsot, vagy bármit, ami az életünk történéseit kovácsolja, ugyanis csak másfél óra és rengeteg kellemetlen érintés múlva érek vissza az ajtómhoz, Romannal az oldalamon. Az egyetlen szerencsém, hogy Devon már itthon van, így a mi drága elnökünk fia nem jön be velem. Helyette szippant egyet a hajamba, majd csókot lehel a nyakamra és azt suttogja:
-Legközelebb maradhatnánk a szobádban is, talán ott is legalább ennyire kellemes lesz, mint a mai sétánk.
A gyomrom felfordul és nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne képeljem fel, de megpróbálom azzal nyugtatni magam, hogy legalább megtudtam, hogy mi a helyzet a Fallal. Nagyot nyelek hát, majd kipréselem magamból a szavakat, amik szinte perzselik a lelkem, miközben elhagyják a számat:
-Úgy lesz.
-Hamarosan találkozunk-feleli végül, majd egy ijesztő mosoly kíséretében elhátrál a házak sötétjében a testőreivel együtt.
Az egyetlen bajom az, hogy belőle simán kinézem, hogy belopózik a hátsó ajtón, hogy amikor Devon lefekszik, megtegye azt amiért valószínűleg ma jött. Viszont ebbe bele sem akarok gondolni, úgyhogy inkább azonnal belépek a házba.
-Szia-mosolyodik el Devon, amint meglát.-Hol voltál?
-Szia, ohm-fonom össze a karjaim a mellkasom előtt, s lehajtom a fejem-, Roman beszélni szeretett volna velem. Milyen napod volt?
-Fárasztó-ásít hatalmasat, miközben kinyújtózik.-Megharagszol, ha lefekszem?
Éppen ellenkezőleg, szívességet tesz vele.
-Nem-kapom rá a tekintetem-, dehogy, menj csak. Megértem, én is fáradt vagyok. Majd holnap nézünk valamilyen filmet, ha neked megfelel.
-Igen-áll fel a kanapéról bólintva.-Az nagyon jó lenne. Az elmúlt napokban alig beszéltünk a betegséged, meg a sok feladat miatt.
Ettől valami a mellkasomba hasít. Tudom, hogy nincsenek érzései, de nem akartam őt elhanyagolni. Pont, hogy azért csinálom ezt, hogy ő is szabad legyen.
-Igen-nyögöm ki-, de a holnap a miénk.
-Igen-mosolyodik el újra halványan.-Akkor holnap. Jó éjt, Carina.
-Jó éjt-intek neki, aztán nézem, ahogy távozik a lépcsőn, s nem sokkal később én is követem fel, csaképp a saját szobámba.
Ám amint oda belépek, valaki átölel hátulról és befogja a számat, amitől nekem kihagy a szívem egy ütemet és pánikban kapok oda, hogy eltűntessem a kezeket magamról...