Carina:
-Na gyerekek, nyomás házit írni-mosolyodik el Bellamy anyukája, amint vége a mesének, amit néztünk.
Tényleg egész jópofa volt, bár volt benne egy kis bugyuta vonal, de nem az volt a lényeg, hanem az, hogy milyen jó hangulat volt a házban, amíg a kanapén ülve néztük. Millie ragaszkodott hozzá, hogy mellé üljek és egész mese alatt hozzám bújva izgult, hogy Katica és Feketemacska legyőzzék a gonoszt. Eszméletlen aranyos látvány volt. Na meg jó érzés. Nem tudnám pontosan leírni, de talán az illik rá a legjobban, hogy békés. Az volt. Nem gondolkoztam a jövőn, vagy azon, hogy mi lesz este, amikor vissza kell térnem a Falon belülre.
-Carina, te még maradsz, ugye?-Néz rám nagy szemeivel Millie, nekem pedig a mellkasomban furcsa érzés ébred.
-Nem is tudom, Pöttöm, nekem lassan indulnom kell és...
-Pontosan, a hangsúly a lassanon van-áll fel mosolyogva Bellamy, majd a kezét nyújtja nekem.-Gyere mutatok valamit.
Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet húzni az időt, mielőtt visszamegyek. Ahogy a Nap kezd lenyugodni, úgy egyre nagyobb az esélye annak, hogy valaki észreveszi, hogy nem vagyok otthon és baj lesz belőle. Azonban a fejemben a kisördög másra sem vágyik, mint hogy itt maradjon ameddig csak lehet. És én ugyebár sosem illettem a rendszerbe és mindig megszegtem a szabályokat. Akkor meg miért most kezdeném el betartani őket?
-Mi is megyünk-nyújtózik ki Caleb, így a tekintetem rájuk siklik.-Köszönjük az ebédet Kate, isteni volt-öleli meg Bellamy anyukáját a fiú, majd Layla is elköszön.
-Nyugodtan maradhattok, ha szeretnétek. Tudjátok jól, hogy bármikor szívesen látunk-fogja kontyba a haját az asszony.
-Tudjuk, de még tanulnunk kell-feleli Layla kedves hangon, majd egy pillantra rám néz.
-Meg aludnunk-teszi hozzá Caleb bólogatva.-Az este nem sokat tudtunk és szükség lesz az éberségünkre, hogy este meggyőzzük a többieket, hogy Carinában megbízhatnak és...
-Maradj még-kér Taylor is, visszarántva a mi párbeszédünkbe engem.
Ismét Bellamy kezére nézek, ami szinte hívogat, hogy fogjam meg. Nem tudok nemet mondani a kék szemeinek, ahogy csillognak és a kedves mosolyának. A kezem lassan az övébe teszem és hagyom, hogy felhúzzon a kanapéról.
-Rendben, legyen-felelem a kicsiknek, akik abban a pillanatban a nyakamba ugranak.
-Ha nem leszek még kész a házival, amikor menned kell, akkor bejössz elköszönni tőlem?-Hadarja el Millie nagyokat pislogva és még az alsó ajkát is lebiggyeszti, amivel nekem olyan érzést kelt a szívemnél, mintha az olvadásnak indulna.
Ha akarnék sem tudnék nemet mondani ennek a kisangyalnak és a nagy, édes szemeinek.
-Persze Prücsök, bemegyek, ha még nem leszel kész akkor-simogatom meg az arcát, mire az ő kék szemei újra megcsillannak és a nyakamba ugrik.
-Sietek-ad még egy puszit az arcomra, aztán felrohan a szobájába.
-Tőlem is elköszönsz, ha úgy van?-Néz a szemembe kissé félénken Taylor, s az arca pirosra vált.
Pont úgy néz ki, mint a bátyja, amikor valamit nem mer meglépni velem kapcsolatban.
-Persze Taylor, ne aggódj-borzolom össze a haját, amitől az ő ajkaira is mosolyt csalok.
Még egyszer megölel, aztán felmegy.
Layla és Caleb is elköszönnek tőlünk, majd Bell újra a szemembe néz, amint megint kettesben maradunk.
-Mehetünk?-Kérdezi halkan én pedig hevesen verő szívvel bólintok.
Bellamy elkezd a hátsóajtó felé húzni, én meg úgy követem, mintha az életem múlna rajta. Ebben a világban minden teljesen más és jobb. Minden új dologtól felgyorsul a szívem és én képtelen vagyok betelni ezzel. Bármit is mutat, tudom, hogy tetszeni fog.
Amint kiérünk, egy hatalmas kert tárul elénk. Bal oldalon egy hintával összeszerelt csúszdás szerkezet van, amiket eddig csak a filmekben láttam; kicsit hátrébb egy sütödés rész pihen, nekem pedig megjelenik a lelki szemeim előtt, ahogy Bell és a családja a barátaikkal itt kint grilleznek, amikor beköszönt a nyár; hátul rengeteg szép virág pompázik, s az egyik fa mellett egy hatalmas trambulin áll. Na jó, talán nem hatalmas, de révén, hogy én még sosem láttam ilyet, nekem annak tűnik.
-Nyáron medence is szokott itt lenni-magyarázza Bellamy és a medence helyére mutat.-A kicsik imádják-mosolyodik el édesen, majd egészen a trambulinig vezet.
-Amilyen aranyosak és pörgősek, nem csodálom-mosolyodom én is el, aztán kíváncsian ránézek.-Ezt a kertet szeretted volna mutatni?
-Is-húzza szét az ugráló cipzárját, majd mutatja, hogy másszak be.-De ezen van a hangsúly-mászik utánam, s elfekszik a ruganyos anyagon.
-Gyönyörű ez az egész-nézek még egyszer körbe, aztán lefekszem mellé, s lehunyom a szemem egy kicsit, hogy kiélvezzem, ahogy a nap simogatja az arcom.
Lassan beköszönt a nyár, így a sugarak elég erősek már. Az biztos, hogy erősebbek, mint a Fal túloldalán. Hihetetlen, hogy itt még a nap is másképp süt és sokkal melegebb. Ahogy a növények is zöldebbek és a levegő is sokkal tisztább, s illatosabb. Mondjuk tény, hogy nálunk nem is igazán vannak zöld területek. Egy-egy fa hébe-hóba pihen az utak szélén, de alapvetően semmi több. Ez számomra teljesen új és nagyon tetszik. Simogatja a bőröm a friss levegő és a meleg. Határozottan hozzá tudnék szokni ehhez. Sőt, valami azt súgja, hogy akarom is ezt. Nem tudnám pontosan megmondani, csak van egy érzés a mellkasomban, amit még sosem éreztem.
-Igen, az-feleli Bell mosolyogós hangján, én pedig kinyitom a szemeimet, miközben nagyokat lélegzem.-Amikor egyedül szeretnék lenni, akkor mindig kifekszem ide délutánonként, mert akkor ide süt a nap. Csak fekszem és hallgatom a madarak csicsergését és a szél suhogását, vagy a méhek zümmögését. De van, hogy a kicsikkel jövök ki. Olyankor nézzük a felhőket és megpróbáljuk kitalálni, hogy mire hasonlít. Az például olyan, mint egy szív-mutat az egyik fehér vattacukorra az égen, én pedig oda vezetem a tekintetem.
Még sosem álltam meg nézegetni a felhőket. A csillagokat szoktam esténként, de a felhőket sosem. Pedig kifejezetten jó időtöltés. Kitisztul a fejem tőle és a heves szívem is lenyugszik.
-Ott pedig egy nyuszi-mutatok egy másikra, s egy kicsit megint kisgyereknek érzem magam.
-Igen-suttogja halkan a felhőket nézve.-Van, hogy anyáék is kijönnek ide-folytatja Bellamy, nekem pedig újabb mosoly szökik az ajkaimra.
Nagyon jó hallgatni, ahogy a családjáról, vagy a barátairól beszél. Olyankor van a hangjában valamilyen melegség, ami simogatja a fülemet.
-Olyankor elég szűkösen férhettek el-jegyzem meg, mivel most mi ketten sem férünk el olyan egyszerűen, pedig én kifejezetten pici vagyok.
Mondjuk belejátszhat a kényelmetlenségbe, hogy Bellamy ügyelt arra, amikor bemászott, hogy ne érjen hozzám. A karjaink pár centire fekszenek egymás mellett, de mégcsak a lábfejünk sem ér igazán össze, nekem pedig ez valamiért nem tetszik.
-Igen-nevet fel jóízűen.-Amikor mind az öten itt fekszünk, akkor össze kell bújnunk, hogy elférjünk, de az igazán mókás.
Meg akarom érinteni. A porcikáim szinte sírnak azért, hogy megint hozzáérhessek. Érezni akarom azt, amit akkor, amikor a bőrünk találkozik. Azt a bizsergést, ami mindig az ujjaimból indul, majd szép lassan végigfut az egész testemen, mígnem a fejem búbjától a kislábujjam végéig nem érzem. Azt a forróságot, ami hasonlóan működik, csak a szívem tájékáról indul minden alkalommal, amikor egy kicsit is közelebb vagyok hozzá.
-Hát-kezdem elindítani a kezem az övé felé-, biztosan jó összebújva lenni-fogom meg a kezét az arcát fürkészve valamilyen reakciót várva.
Bellamy arca megrezdül, majd az ajkai felfelé ívelnek, s összefonja az ujjainkat, nekem pedig elindul az előbb leírt folyamat a testemben. Teljesen felé fordulok és a szabad kezemet begyűröm a fejem alá, s ő is ezt teszi.
-Mit akarsz majd csinálni, ha lediplomáztál?-Kérdezi halkan, s a szemei még mindig csillognak.
-Hát-harapom be az alsó ajkam, ahogy gondolkozni kezdek-, a Szuperszámítógép szerint, miután végzek, mint történelem tanár, hozzá kell mennem Devonhoz és szülnöm kell két gyereket. Amint ők elég nagyok lesznek, bölcsibe kell adnom őket, majd nekem el kell helyezkednem a szakmában és vezetnem a háztartást. Mindig friss étellel várnom a férjemet és nevelnem a gyerekeket, meg jól végeznem a munkám. Amikor pedig a csemeték betöltik a tizennyolcat, hagynom kell, hogy elvigyék őket az új családjukhoz-mesélem el, de a hangom megremeg, ahogy belegondolok, Bellamy arca pedig keserű grimaszba torzul.
Nem tudom, hogy pontosan miért remeg a hangom, ha erről kell beszélnem. Talán, mert bennem vannak érzelmek és tudom, hogy mit éltem át, amikor engem rángattak el otthonról, azt pedig nem akarom még egyszer. Vagy csak félek. Esetleg mert egyáltalán nem akarom ezt a jövőt. Tényleg nem tudom. De az biztos, hogy nem a pozitív érzésektől.
-Ez szörnyű-szólal meg a velem szemben fekvő fiú és elkezdi a kezemet cirógatni a hüvelykujjával.-És nem ezt kérdeztem.
-Azt kérdezted, hogy mit szeretnék csinálni a diploma után, de nekem ez a jövőm, nincs választásom.
-Oké, közelítsük meg más szemszögből-próbálkozik újra.-Hunyd be a szemed.
-Tessék?-Vonom össze a szemöldököm, amivel újra mosolyt csalok az arcára.
-Hunyd be a szemed, bízz bennem.
-Oké-sóhajtok, majd teszem, amit kér.
-Képzeld el, hogy vége a ti rendszereteknek-kezd el halkan beszélni hozzám.
-Rendben-kezdek elkalandozni.
-Nincs többé Fal, nincsenek mikrochipek, sem szabályok. Vagyis nem olyanok, amik nálatok. Lehet érintkezni és boldogok az emberek. Az érzelmek is megjelennek. Ebben a világban te döntöd el, hogy mit akarsz csinálni a suli után, hogy kihez mész hozzá és mikor, hogy hány gyereket szeretnél és mennyi idősen, vagy azt, hogy hova költözöl. Kábé mindent. Hol látod magad? Mit szeretnél? Te, nem egy gép-hangsúlyozza ki és a jelenlegi talaj mozgásából érzem, hogy megrázza a fejét.
Hagyom, hogy a képzeletem szárnyalni kezdjen és felépítse azt, amit tényleg szeretnék.
-Hát, gyerekek között látom magam-kezdem el mesélni, ami beugrik.-Tényleg tanár vagyok, de azért, mert én szeretném. És, amikor délután végzem, a barátom kint vár az iskola előtt. Hogy gyalog, vagy kocsival, esetleg motorral, az nem lényeg-rázom meg a fejem összevont szemöldökkel, s valamiért Bellamy jelenik meg, mint a barátom.-Amikor odamegyek hozzá, ő megölel és megcsókol, aztán kézenfog és hazamegyünk. Haza, ami kicsit messzebb van a Központtól, mondjuk a város szélén. A környék békés, olyan, ahova úgy öt évvel később boldogan jöhet két lurkó. A kertben a barátainkkal sütögetünk és táncolunk és együtt öregszem meg a barátommal, akit később férjemnek hívhatok. Ha az anyagiak engedik, akkor nyaranta elmennénk más országokba is és mindig körbevenne minket a szeretet. A családom is látogatna és minden...minden annyira szép lenne. Pontosan olyan, mint amilyen az álmaimban szokott-suttogom halkan, mintha így valóra válthatnám a képeket, amik lejátszódnak a fejemben, azonban, amikor Bellamy megsimítja az arcom, kinyitom a szemeimet.
-Ez pontosan így lesz-ígéri, s az íriszeiben, mintha csodálat csillogna.
-Te hogy képzeled el a jövődet?
-Kísértetiesen hasonlóan, mint te-villantja meg ezer wattos mosolyát.-Egy lány, akit szeretek és meglepem, amikor csak tudom. A helyi focicsapat edzőjeként gyerekekkel foglalkozom és két, vagy három gyereket nevelek. A családomban szeretet uralkodik, a házamba a szeretteim bármikor jöhetnek. Megkérem a lány kezét és utazgatunk, amikor csak lehet. Minden hétvégén elviszem valahova. Táncolni, moziba, vagy szímházba, vagy csak vacsorázni. Sosem unatkoznánk és szenvedélyes lenne a kapcsolatunk, de őszinte is. Minden gondot átvészelnénk és tele lenne szeretettel. Valami békés helyen, de közel a testvéreimhez és a szüleimhez-pillant egy másodpercre a házuk felé, aztán vissza rám.-Olyan kapcsolat lenne, amiben simán feküdhetek vele egy trambulinban órákon át és beszélgethetek vele bármiről-simít ki egy tincset az arcomból, nekem pedig hatalmasat dobban a szívem, miközben az arcom égni kezd és ez most nem a nap miatt van, hanem a szavaitól és az érintésétől.
Valószínűleg pontosan ezek miatt csúszik ki a számon, hogy:
-Oda feküdhetek a mellkasodra?
Bellamy nem válaszol, de azonnal mozdul, s odahúz, majd magához ölel. A nap melegít minket, a háttérben madarak csiripelnek, én pedig hallgatom a hevesen dobogó szívét. Ez az, amit minden délután szeretnék átélni. Ezért is fogok küzdeni.