Carina:
Csak ülök és meredek a velem szemben ülő fiúra, aki az előbb közölte velem, hogy kivisz innen. Mindig is ki akartam menni. Megnézni, hogy milyen ott kint és ledönteni a hülye Falat, hogy ne legyenek határaink. Minden este elképzeltem, hogy azok a beton kolosszusok egyszercsak ledőlnek és én átsétálok a romokon, mégis most, amikor ezt Bell ennyire határozottan kijelenti, nem az a válasz jön ki belőle, amire mind számítunk:
-Nem lehet.
Bellamy azonnal rám kapja a tekintetét, amit eddig a matracomra szegezett, majd összevonja a szemöldökét.
-Mi az, hogy nem lehet?-A fejét értetlenül ingatja és az állkapcsa megfeszül.-Dehogynem lehet, nem maradhatsz itt, amikor valami szociopata konkrétan rád hajaz.
-Véglegesen ki akarsz vinni, Bell gondolkozz-biccentem oldalra a fejem, de nem érek el sok mindent vele.
-Simán kivihetlek. Ha ma este elviszlek és többet nem jössz vissza, akkor nyert ügyed van.
-Bellamy, kapásból három okot is tudok, hogy miért nem mehetek el innen végleg-hajtom le a fejem hatalmasat sóhajtva.
-Mégpedig?-Nyúl felém, de aztán elbizonytalanodik és a keze a matracra zuhan.
-Ha Romannak feltűnik, hogy nem vagyok itt, akkor azonnal kerestetni kezd. A ti népetek amúgy sem áll jó kapcsolatban az enyémmel, gondolj bele, hogy mi történne, ha kiderülne, hogy ti bújtattok. Aztán itt van Devon, amint eltűnnék, a keresésemet inditványozná, aminek ugyanaz lenne a vége. A kormányunk vezetői nem normálisak, szerinted nem esne nehezükre lerobolni a városotokat? A mi embereink úgysem tudnák meg. Megmaradna a jó hírnevük-húzom el a számat, s ismét megrázom a fejem.
-Utálom, hogy mi népünk, meg ti népetek van számotokra. Odakint mind Falak nélkül élünk. Rasszok, meg más nyelvek vannak, de nem hívjuk őket más népének. Mi sem vagyunk tökéletesek, ez tény, de nem ilyen drasztikus a dolog-vonja össze a szemöldökét, s az arcára fintor szökik, de aztán megint komolyra vált.-Mi a harmadik oka, hogy nem vihetlek ki?
-Én vagyok az egyetlen ember, aki segíthet-nézek mélyen a szemébe, de a szavaimtól, mintha összerezdülne.
-Kerítünk mást, aki belső emberként segíthet-próbálkozik, de ismét a fejem ingatását kapja válaszul.
-Nincs más, aki segíthetne rajtam kívül. Mindenki a mikrochip hatása alatt van, én vagyok az egyetlen, akinek folyton meghibásodik és, aki mostantól szabad, mivel belement Roman kis játékába. Itt mindenki chombi rajtam kívül.
-Chombi?-Húzza fel a szemöldökét és az eddig megfeszült arca most kienged, majd a gyönyörű, telt ajkai mosolyra görbülnek.
-Kellett nekik valami név, én pedig sokszor unatkozom köztük-vonom meg a vállaim, s az arcom égni kezd.
Újabb inger, amit eddig sosem éreztem.
A sírás tünetei nem voltak teljesen ismeretlenek. Olykor tapasztaltam, például, amikor elhoztak otthonról ide, de annyira intenzíven még soha. És sosem tudtam, hogy mi a pontos neve. Ugyan annyit olvastam, amennyit csak lehetett, de a romantikus történetek nem feltétlenül diagnosztizálták azt, amit én átéltem.
-Chombi-ismétli ízlelgetve a szót.-Ez tetszik.
-Ez már elég ok arra, hogy miért nem vihetsz ki?-Biccentem oldalra a fejem ismét, s fürkészni kezdem az arcát.
Annyira más, mint az itteni emberek. Nem egyenruhát visel, ami a napoknak megfelelő színben pompázik. Nincsenek fekete karikák a szeme alatt, legalábbis nem olyan intenzítással, mint nekünk. Nem hófehér a bőre, a szeme nem élettelen és ezáltal nem üres a tekintete. Az ajkai teltek, amiket a napbarnított bőre keretez, az arccsontja pedig erős. Nem azért, mert korlátozzák a kaja adagokat, mint itt, hanem mert egyszerűen ezt örökölte a génjeiben. Az izomzata is sokkal kidolgozottabb. Itt is lehet edzeni, vagy futni, de természetesen megszabott korlátok között. De neki, neki nincsenek korlátjai.
Ő szabad.
Elképzelem, ahogy a barátaival fekszenek egy mezőn és nézik az eget, vagy, ahogy iskolába megy és ott megöleli a hozzá közelálló embereket. Látom magam előtt, ahogy hazaér délután és az anyukája megcsókolja a homlokát, ahogy köszönti, az apukája pedig megölelgeti. Lepereg előttem, hogy milyen kint és ettől fájdalom hasít a mellkasomba.
Erről kell lemondanom.
Megpróbálom azzal feltüzelni magam, hogy talán most nem élhetek már abban, de hamarosan igen, s ettől picit enyhül az a szorítás a szívemnél.
-Akkor sem akarlak itt hagyni teljesen védtelenül-feszül be újra és hevesen rázni kezdi a fejét.
Nem tudom, hogy mit mondjak neki erre. Fogalmam sincs, hogy hogy kéne reagálnom. Megnyugtathatnám, hogy nem vagyok védtelen, de akkor hazudnék. S mivel semmi ötletem nincs, hogy mit mondhatnék, ezért inkább csak összeszorítom az ajkaim és lesütöm a szemeim.
Percekig ülünk csendbe burkolózva. Csak a kint járőröző katonák és a bogarak hangja hallatszik be az ablakon, meg ahogy a másik szobában Devon zenét hallgat. Hosszú idő telik el teljes némaságban, de aztán Bellamy felpattan és a szeme megcsillan.
-És, ha néha csempésznélek ki? Megmutatnám, hogy milyen kint és tanítanék pár fogást, ha ne adja Isten, verekedned kéne.
A porcikáim bizseregni kezdenek és a puszta gondolattól, hogy kitehetem a lábam innen, felgyorsul a szívem. Olyan intenzív reakciót ad a testem, amit még nemigen tapasztaltam magamon.
Mégis próbálom megőrizni a hidegvérem és tiszta fejjel gondolkozni.
Csábító ajánlat, de nem veszélytelen.
-És ezt mikor akarod elkezdeni? Meg hogy akarod kivitelezni? Mi van, ha elkapnak?-Sorolom a kérdéseket, amik megfogalmazódtak a fejemben.
-Vasárnaponként korán kelsz?-Ül vissza velem szembe.
-Ugyanúgy, mint ma, vagy még később. Devon vasárnaponként elmegy önkénteskedni az építésekre, szóval olyankor egyedül vagyok itthon. Romannak meg azt hiszem, hogy akkor kell mennie az apjával az elnöki találkozókra, meg minden flancos helyre.
-Akkor az tökéletes-csillan meg újra a szeme, s ezúttal meg is fogja a kezem, amitől villámcsapás éri a bőrömet.-Szombatonként este átjöhetsz a mi oldalunkra, alhatsz nálunk és segíthetnénk egymásnak, aztán dél körül mindig visszahoználak. Senki nem tudná meg, de, ha az segít, vagy megnyugtat, akkor teszünk poloskát a szobába, hogy halljuk, ha valaki keres és azonnal vissza tudj jönni.
-Nem is tudom-harapok az alsó ajkamba, majd rágcsálni kezdem azt, miközben a tekintetemmel az egymásba kulcsolódott kezeinkre nézek.
-Kérlek Car-szól hozzám finom hangon, s ettől az új megszólítástól forrósag önti el a testem.
Utoljára apukám becézett így, amikor leült velem beszélgetni arról, hogy el fognak vinni. Újra akarom őket látni. Ez elég motiváló. Ha tényleg sikerül, akkor szép lassan elhozhatnánk a változást és közben kaphatnék egy darabot kintről.
-Na és a családod? Mit fognak reagálni, amikor meglátnak, hogy kijövök a szobádból? Vagy csak észrevesznek, miközben gyakorlunk?
-Apa a lázadók vezetője, ha ma velem jössz, akkor tuti, hogy holnap az én fejemet leharapja, mert ma volt pár órája egy vitánk, de egyébként örül, ha végre valami információt kapunk ott kint. Anya meg annyira szeretetteljes. Ő komolyan, bárkinek örül. Annak meg végképp örülni fog, hogy hazaviszek egy lányt végre és...
Itt elharapja a mondatot és, mintha az arca elpirulna, ahogy lesüti a szemeit. Átpörgetem a fejemben, hogy mit mondott, majd mikor leesik, nekem is égni kezd az arcom.
-Nem úgy értettem-kezd magyarázkodni, s kisfiúsan felnéz rám.-Mármint...-kezdi újra, majd ismét lesüti a szemeit.-Nem úgy, nem értettem, hanem...nagyon szép vagy, meg szívesen megismernélek, de...tudom, hogy nem ismerjük egymást és...
-Bellamy-szakítom félbe halvány mosollyal, s a kezem magától mozdul, ahogy az arcára simítok.
Amint a bőrünk találkozik, olyan, mintha elakadna a lélegzete, de nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy csak képzelem az egészet, de mintha egy pillanatra megmerevedne, majd a fejét a tenyerembe dönti.
Váratlanul ér, hogy így látom. Tényleg nem ismerjük egymást, de eddig ahányszor csak találkoztunk, mindig annyira magabiztos volt. Olyannak tűnt, akit semmi sem bizonytalaníthat el és nem hozhat zavarba. Ez egy új arca, de kifejezetten jó azt látni, hogy neki is van gyengepontja.
-Tudom, hogy nem úgy értetted, semmi baj-nézek mélyen a szemébe és a hüvelykujjam mozogni kezd az arccsontján.-Szóval biztos, hogy nem lenne baj belőle? Mármint az alapvető rizikófaktort leszámítva, mert az megvan, de te ott kint nem kerülhetsz bajba?
-Biztos, hogy lesz egy kis konfliktus abból, hogy vajon bízhatnak-e benned, de nem, nem kerülök bajba.
-És, ha belemegyek ebbe és kimegyek veled, hogy vasárnaponként és szombat esténként tervezzük, hogy hogyan tovább és edzzünk, akkor mikor kezdjük?
Valószínűleg leesik neki, hogy benne vagyok a dologban, mert a telt ajkai ismét mosolyra görbülnek és finoman megszorítja a kezem, majd a ruhásszekrényem felé pillant, ahol valószínűleg a Teleportáló van.
-Akár ma-néz vissza rám és a mosolya szélesebbé válik.-Eljössz velem?
Összeszorítom az ajkaim, s vetek egy pillantást az ablakom felé, egészen túl a Fal mögé és csak a puszta látványtól bizseregni kezd mindenem.
Hülye lennék nem elmenni már ma este oda.
-Megmutatok valamit, ami neked tuti, hogy tetszene-győzköd édesen.-Körbeviszlek a városban és holnap bemutatlak Laylanak, ő a legjobb lány barátom. Calebbel is találkozhatsz, mondjuk őt már ismered. Na mit mondasz?
-Bepakolok pár cuccot magamnak-állok fel, de megszédülök és a tarkómba éles fájdalom hasít.
-Héé, megvagy?-Kap el kábé azonnal Bellamy, ahogy a térdeim megrogynak.
-Persze, csak megszédültem egy kicsit, biztos a vérnyomásom-fogom a fejem, ami zsongni kezd.
Valami nagyon nem stimmel ezzel a mikrochippel most.
-Biztos?-Fürkészi az arcom, s az övé egy furcsa grimaszba szökik.
Filmekben akkor láttam ilyen arckifejezést egy szereplő arcán, amikor valamelyik szerette bajba került, vagy nagyon rosszul lett, de nem tudom, hogy mi a pontos megnevezése annak az érzelemnek, ami most lejátszódhat benne.
-Van orvos nálatok?-Remeg meg a hangom, ahogy újabb fájdalom érkezik a tarkómba.
-Persze, de mi a...
-Szerintem valami nem jó a mikrochippel, amit legutóbb a bőröm alá juttattak. Majd elmagyarázom, de muszáj valamit kapnom rá és ki kell szednem. Van, aki megteszi nekem, ha mondom, hogy hogyan?-Kérdezem, miközben erősen küzdök az előttem táncoló fekete foltok ellen.
-Layla orvosnak tanul, most ő a legjobb, ha kórházba viszlek, akkor biztos idő, amíg oda jutunk-tart szorosan a karjaiban, ami most nagyon kell, tekintve, hogy már a lábaim sem akarnak olyan simán megtartani.
Talán tényleg így akarnak majd eltenni láb alól és ez az egész így volt megtervezve.
-Figyelj Bell, muszáj kiszednünk azt onnan, mert amikor legutóbb itt volt az elnök, éreztem, hogy valami megváltozik és ma egész nap alig volt erőm. Őszintén nem tudom, hogy meddig bírok még két lábon állni.
-Azonnal oda viszlek-kap fel menyasszony pózba.-Csak maradj ébren, oké? Kérlek, kezdj el beszélni valamiről, vagy énekelj egy dalt, ami kedves neked. Hallod? Carina, válaszolj-indul el velem a gardrób felé.
-Mit énekeljek?-Döntöm a fejem a mellkasának, s nagyokat pislogok, hogy ne veszítsem el az eszméletem.
-Bármit. Akármit. Amit csak akarsz. Énekeld a kedvenc dalod. Vagy valamit, amit régen énekeltek neked.
-Nekem sosem énekeltek-rázom meg a fejem, mire egy pillanatra megtorpan és rám néz, de nagyon rosszul festhetek, mert azonnal tovább is megy.
Hihetetlen, hogy pillanatok alatt lettem ennyire rosszul.
-Akkor...bármit, amit szeretsz-hadarja el, s finoman megráz, amikor a szemem lejebb csukódik.
-Oké-motyogom, majd énekelni kezdem az ötven évvel korábban híres énekes, Shawn Mendes egyik számát.
Imádom a retrót és ez a fiú zseniális. Erre van most szükségem, hogy ne hunyjam le a szememet, miközben Bellamy átlép velem abba a bizonyos kinti világba.
Még nem halhatok meg.
Most nem.