Az Utolsó kívánság

2014 Január 20-a, egy csendes napnak nézek elébe, ezúttal is bámulok kifelé ablakomon, egyenesen a kéklő égre szegezve fáradt szemeim. Figyelek. Nézem a hetedikről ahogyan az emberek jönnek és mennek. Autóval, busszal, biciklivel vagy gyalog. Esetleg futnak; de az ritkábban figyelhető meg. A mi környékünkön nem a legjobb hogyha futsz; maximum este az életedért. A nevem Károly, Csipke Károly. 16 éves daganatos srác vagyok, aki utolsó pillanatait panel házában, a hetedik kerületben vészeli át, míg eljő a "gonosz" Kaszás, aki Túlvilág felé hajózó Révészhez viszi elfáradt lelkem. Egerben láttam meg napvilágot, két éves voltam amikor Miskolcra költöztünk. Három éves voltam amikor a kisöcsém és a kishúgom megszülettek. Esküszöm nem gondoltam volna hogy így ér véget az életem, nehezen és gyorsan. Tizenegy évesen összeestem tesi órán, egyszerűen nem fogtam fel mi történt. Egy idegen helyen ébredtem fel, körbe tekintettem és realizáltam hogy a kórházban vagyok. Anyáék kint beszéltek a kezelő dokimmal. Láttam szüleimen a keserű szomorúságot, édesanyám könnyeit. Amikor bejöttek közölték hogy agydaganatom van az agyam azon részén, amit nem lehet megműteni. Nem élném túl a beavatkozást. Voltak álmaim, amiket meg akartam valósítani! Egy barátnő, akit majdan feleségemmé tennék, ki szerető családdal áldana meg. Mely gyarapodna unokáink és dédunokáink jelenlétével. Egy hatalmas házőrző vigyázná álmunk, gyermekeink szaladgálnának boldogan nevetve udvarunk zöldellő füvein. Építettem volna madáretetőt, családommal figyeltük volna madarak százait, kik jó lakottan repülnek tovább az égen, szabadon. Mind boldogan élnénk itt. Szomszédainkkal is jó viszonyt ápolnánk; barátaimmal minden második héten kocsmába mennénk, utánna Ádámnál néznénk a fiúkkal meccset. Munkahelyi álmomnak tudhatom számítástechnikai osztályon a tanári énem középiskolában. Diákjaim figyelmesen hallgatnák óráim, szavaimat magukba szívnák, kiknek technikusi vizsgáikat javítanám és adnám át kezükbe bizonyítványaikat. Szép álom marad, mely soha nem fog beteljesülni. Szüleim fájdalmas mosolyát kell látnom, mit értem tesznek, mondván minden oké, mindvégig mellettem maradnak. Barátaim is támogatnak, de egyszerűen fáj. Fáj így látnom őket, nem tudom elviselni hogy mindenki csak miattam erőltet mosolyt és mutatja minden rendben. Semmi sincs rendben! Az álmaim, céljaim, vágyaim kapuján soha nem léphetek már be! Itt állok előtte, de utam itt ér véget.
Miután 2 hónap után hazaengedtek a kórházból, mert nem tartották érdemesnek jelenlétem, így otthon a négy fal közé zárva várom halálom. Teltek, múltak a napok, egyre rosszabbá vált egészségem. Vért hánytam, amellett hogy orromból naponta háromszor csordul vérem.
Szédüléseim gyakoribbak, Másvilág útvesztője előtt találtam magam. Anubis egyiptomi Isten jelent meg előttem, aki megnyugvást adott számomra, a túloldalt nem fogok szenvedni és amikor újra meglátom, többé már nem leszek testem fogságában. A Nap felkelt, majd a Hold vette át helyét az égbolton. Ezúttal sem volt békés éjszakám; a vérem, megint kezdte elhagyni testem, aminek ajkaim nyitottak ajtót. De már éreztem, nemsokára vége a szenvedéseimnek. A szüleim mindent megtettek ami tőlük telt, még egy Táltoshoz is képesek voltak elmenni akiket nagyon nehéz megtalálni, mármint az igazi Táltosokat; de még ő is megmondta hogy késő, a Túloldal már megjelölt; várnak. Teljesen összezuhantak. Amikor kettesben a nappaliban beszélgettek, miközben azt hitték én az ágyamban alszok, kihallgattam beszélgetésüket. Borzasztó amit éreznek; tehetetlenség, amiért nem tudnak rajtam segíteni, utálat hogy miért pont én vagyok akivel ez megtörtént; mérhetetlen szomorúság, mert el fognak veszíteni és ezt nem tudják, hogyan dolgozzák fel. Lassú léptekkel odasétáltam hozzájuk és megöleltem őket, amitől mindannyian utat engedtünk könnyeinknek. Szerencsére a kistesóim most a nagyszüleinknél vannak, de úgy érzem lassan itt az idő. Tőlük is el kell búcsúznom. Őket se láthatom felnőni, ami elkeserítő érzést ad; de tudom hogy képes leszek vigyázni rájuk odaátról. Két nap telt el, úgy tűnt hogy jobban vagyok, ami kis reménysugárként mutatkozott anyáéknak, de éreztem hogy ez egy ajándék időszak, a búcsúra. Először a barátaimtól búcsúztam el; ami önmagában volt az egyik legnehezebb dolgom, amit először megtettem. Ádám, Gergő, Sanyi, Tibi..
Ők négyen igazi jó barátokká váltak a számomra; Angi, Niké, Orsi, Csilla, Fanni, rájuk is tudtam számítani, mi tízen egy jó csapatot alkottunk; kár hogy én már nem érettségizhetek le velük. Bárcsak, bárcsak lenne még több időm veletek! Nem akarlak itt hagyni titeket, de nem tudok tovább harcolni. Miután őket lehúztam a listámról, a család maradt utoljára. Éreztem hogy kezd elhagyni az az erő, ami bennem van; ezért a maradékot rájuk fordítom. Anyától és apától is elköszöntem, mondván ők a világ legjobb szülei és az ikreket sose hagyják hogy szomorkodjanak, mindig legyenek vidámak hogy a nagytesó is boldogságuk sugarát lássa a Mennyből. Teltek, múltak a pillanatok, személyes kérésemre az ikrek hazatértek, ők semmit se tudva arról hogy ez végleges, hiszen a kis Dávid és Anita nagyon ragaszkodott hozzám; nem volt szívem nekik elmondani az igazat, ezért kis ferdítéssel mondtam el hogy sajnos mennem kell. Persze ahogy vártam tőlük, maradásom akarták, sírtak, zokogtak, belőlem is már kifakadtak könnyeim, úgy magyaráztam el nekik a dolgokat. Már nagyon nehezen vettem levegőt és alig bírtam fent maradni az este, ezért az ikreket anya elküldte aludni, amire ők kiharcolták hogy velem aludjanak. Őszintén én is így éreztem, így utoljára a családomat szerettem volna látni, nem pedig egy üres szobát a cuccaimmal. Ezért anya megágyazott hármunknak, ami még jobban megmelengette már alig dobbanó szívem, anya és apa voltak a legjobb szülők a világon! Ők is a szobámban aludtak, amitől nagyon boldognak éreztem magam, amilyen szerető családom van. Egy utolsó szeretlek titeket mondat hagyta el a számat és elaludtam. Egy kis idő elteltével már nem éreztem mellkasom mozgását, szívem dobbanását. Kinyitottam a szemem és felkeltem az ágyamból. Láttam magam és az ikreket. Mindketten mellkasomon alszanak, anyáék pedig a földre rakott vendégágyon pihennek. Bárcsak lett volna még időm veletek! Meghaltam. Ők pedig ezt nem tudják. De legalább az utolsó kívánságom megkaptam; Egy este a családommal! Majd Anubis megérintette a vállam, mondván eljött az idő és vele kell mennem.

Még utoljára visszanéztem
és azt mondtam :

"Köszönöm hogy ti
voltatok a családom!"

Sziasztok! 💋Ez lenne az egyik
új könyvem, amin dolgoztam,
ebből ez az első rész!🥰 Remélem
tetszett, találkozunk a
következő
részben
❣️