Utolsó emberig

A kocsiban ültem, a hátsó ülésen, és bámultam ki az ablakon. Sötét volt, esett az eső. A hangulatom így is a bánya béka feneke alatt volt, hiszen büntetésbe lettem rakva, amiért zsinórban a harmadik egyesem szereztem fizikából. De én arról tényleg nem tehetek, hogy pikkel rám a tanárnő!

Ahogy kopogtak a cseppek az üvegen, egyre álmosabbnak éreztem magam. Messze akartam lenni most a szüleimtől, nagyon messze. Nem értettem, miért én vagyok a hibás, ha tanulok, de a tanár egyest ad mindenre, amit csinálok? Végül feladtam a gondolkodást. Lehunytam a szemeimet és elaludtam. Nem zavart semmi. Sem az üvegen való kopogás, sem a hidegsége, sem a sötét. Még úgy is messze voltunk attól, hogy hazaérjünk, minek figyelnék oda erre a nyomasztó csendre?

Ahogy kívántam messze jártam, de nem éppen úgy, mint elképzeltem. Vakító fényesség volt körülöttem, fehér - szinte felhőszerű - padlóval. Puha szőnyegnek éreztem a selymes tapintású akármit. Nem voltam ugyanis biztos a dolgomban.

Aztán megrezzenve néztem fel, ahol egy idősebb, komoly tekintetű, erős alkatú és csöppet sem ijesztő férfit láttam. Éreztem, hogy mérges, de nem volt mégsem taszító a kisugárzása.

- *Edea, mi szél hozott ide? – kérdezte csengő hangon. Megremegtem. Olyan vádló volt tekintete. Nagyot nyelve gyűjtöttem bátorságot.

- Az én nevem nem Edea, hanem Edna – mondtam halkan. Mélykék szemeibe pillantottam, úgy éreztem, minden fájdalmat, örömöt és még sokáig sorolhattam volna az érzéseket – egyszerre élek meg, csak attól, hogy belenéztem a tekintetébe.

Elmosolyodott, mintha csak viccet meséltem volna az előbb. Megsimogatta fejem, hatalmas tenyerével, majd elterpeszkedett trónszékében. Fehér ruhát viselt, szinte tógának tetszett és mellé világoskék sálat hordott a bal vállán átvezetve. Nevetségesnek tűnt, olyan volt, mintha csak női ruhát hordana.

- Te Edea vagy, az én Hullócsillagom – mondta komolyan, ellentmondás nem tűrő hangon. Hiába mosolygott, valahogy ellenkezni sem mertem vele többet. A szemeiben megláttam magam és nem is tudtam volna. Amúgy szőke hajam most mintha világított volna, zöld szemeim, pedig inkább emlékeztettek sárga üveggolyókra, mint íriszekre.

- Igenis, Edea vagyok – makogtam hitetlenül, mégis, mikor kimondtam a „nevem" sokkal jobban éreztem magam, igaznak tűnt.

Helyeslően bólintott, utána az ajtóra függesztette tekintetét. Várt.

- Uram... Én nem tudom... - kezdtem volna halkan, mikor az előbb említett ajtó kivágódott, azt hittem tokostul esik a földre, viszont nem ez történt. Így is hatalmas hangzavar volt, amitől úgy rezzentem össze, mint a kocsonya. A férfi, aki megjelent, hatalmas fekete toll szárnyakkal rendelkezett. Gúnyos mosoly uralta arcát. Szemei olyan feketék voltak, mint maga a szén, néhol észre vehető volt benne némi vörösség is. Testét sötét anyagok takarták, azonban nem úgy, mint a mellettem ülő férfiét. Karjai látszódtak, főleg azok a hosszú, fehéres hegek, miket vékony pengék ejthettek. Neki férfiasabb volt a viselete.

- Áh! Edea is itt van. Látom, őt hívtad, hogy igazságot tegyen a vitánk során. A drága Hullócsillagod, aki mindig közöttünk táncol. Aki nem képes dönteni, kinek van igaza – mondta haragosan. Ahogy a szemeibe néztem elakadt a lélegzetem.

- Ne bántsd, azt, aki nem hajlandó örökké a hű szolgáddá válni! – dörrent rá a mellettem lévő. Kezdtem kapizsgálni kik is lehetnek, és ettől nevethetnékem támadt. Kínzott ez az egész, összezavart ez az egész. Érdeklődve néztek rám, én pedig teljesen mértékben szégyelltem magam emiatt. Nem bírtam nem nevetni ezen a helyzeten. Nem voltam hívő, mégis a nyakamat tettem volna rá, hogy akikkel itt ülök az nem más, mint Isten és Lucifer.

Nem hittem bennük. Sose akartam hinni az ilyen dolgokban, persze, fontos a hit, de nekem nem kellett. Én tökéletesen jól éreztem magam a tudományos magyarázatokban, Darvin tanulmányait szerettem, a fizikát is, annak ellenére, hogy meg akart belőle húzni a tanárom. A kézzel fogható dolgokat tartottam előnyben, nem is tanultam, nem is érdekelt egyik vallás sem. Felesleges időpocsékolásnak tartottam mindent, ami velük volt kapcsolatos. Valahogy értelmetlennek tűnt az egész.

Lucifer széles mosolyra húzta ajkait.

- No lám! A Nagy Úr leghűségesebb angyal szolgája nem hisz a saját szemének. Úgy tűnik, a te Hullócsillagod már rég nem körülötted él. Már messzire lehullt a Földre – nevetett fel. Megfagyott a vér az ereimben. Kirázott a hangjától a hideg is. Olyan szívesen eltűntem volna, hiszen, igaza volt. Nem hittem a saját szememnek, és pontosan azért, mert tisztában voltam vele, ennek álomnak kell lennie! Nem lehet más, csak egy lidércnyomás.

- Edea, azonnal nézz rám! – dörrent fel az Isten. Remegő ajkakkal pillantottam fel rá. Valahogy, nem tudtam neki ellent mondani. Onnantól kezdve, hogy ide kerültem, teljesen másképp éreztem magam. – Mondd, hiszel bennem? Valónak tartod a személyem? – kérdezte nyájasan és előzékenyen. Megremegtem. Eddig habozás nélkül rávágtam volna, hogy Istenben csak annak kell hinnie, aki rászorul, akinek már nincsen semmije a hitén kívül. Most mégsem ment.

- Uram, én... nem tudok válaszolni – nyögtem ki kínkeservesen, ami legelőször az eszembe jutott. Hiába éreztem minden porcikámban, hogy ez a valóság, az agyam teljesen mást súgott. A vállam remegni kezdett, mikor megérintette az Isten. Riadtan pillantottam félre, nem mertem, jobban meggondolva, nem tartottam helyesnek, hogy a szemeibe nézzek. Alázatosan vártam mit kér, vagy parancsol nekem.

- Magamtól is tudom a választ, reakciód láttán – mondta kedvesen. Oldalpillantással állapítottam meg, hogy mosolyog. Megnyugodva vettem tudomásul, nem ér büntetés, tőle.

Lucifer azonban szemmel láthatólag nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, ne kezdjen el veszekedni velem. Neki nem éppen tetszett ez a felállás.

- Nos, kezdjünk neki, Nagy Úr – szólalt meg végül gúnyos hangon. Nagyot nyeltem, tudtam, itt most vita lesz kettejük között, méghozzá nem is kicsi.

~ Talán épp e miatt a vita miatt esik?~ furakodott elmémbe, majd azonnal el is vetettem. Szégyenszemre eldobtam minden eddig ismert elvet egy botor álom miatt.

Sokáig veszekedtek, nagyon sokáig. Éveknek tűnt, ha nem évtizedeknek, míg ők ketten megejtették szócsatájukat. Sok mindenről folytak itt a szavak. Csak végeláthatatlanul fűzték egymásba a hosszabbnál hosszabb mondatokat, egymás szavába vágva.

Én elkerekedett szemekkel figyeltem őket, és hallgattam miként ejtik meg beszélgetésüket. Rólunk. Az emberekről beszéltek, mi miattunk veszekedtek. Majdnem úgy, mint a Madách Imre által írt Az ember tragédiájában. Amíg Isten állítani vélte, hogy mi csak letévelyedtünk a kiszabott utunkról, ezt Lucifer példázódással tagadta. Mindent megcáfolt, mindenre tökéletes ellenérvei voltak. Azonban feltűnt más is. Ha Isten kényszeredetten is, de beismerte némi hibánkat, Lucifer már az ellen is felszólalt. Kezdtem rendesen látni a személyüket. Tökéletesen megértettem mind Isten, mind Lucifer alakját.

Sose értettem teljesen milyenek, hiszen nem érdekelt annyira. Elkönyveltem magamban, hogy Isten a nagy csodákkal megáldott lény, egy öntelt hólyag és Lucifer pedig a sötétség legrémesebb alakja. Na, ez most itt ebben a percben megdőlt.

Amint kiejtették a szájukon, hogy pusztulnunk kéne, felcsattantam. Haragos szemekkel néztem rájuk. Remegő térdekkel álltam fel, az érzés, hogy én nem szólhatok Isten ellen egy rossz szót sem, még bennem volt. Így, még féltem is tőlük. Én csak egy kicsike „angyal" voltam a szemükben, az-az angyal, aki folyton ingázott kettejük között. Nem tudta eldönteni, hogy kinél legyen, kiben higgyen, kit kövessen. Eddig a percig.

- Elég legyen! A szavaitoktól felfordul a gyomrom! – mondtam határozottan, mégis nagyot dobbant a szívem, mikor rám vetették lenéző pillantásaikat. Kérdőn húzták fel szemöldökeiket, várván a folytatást. – Azon vitáztok élhetnek-e az emberek? – kérdeztem ijedten, közben éreztem, tényleg bukfencet vet a gyomrom. Megannyi görcsölés után vettem tudomásul, hogy bólintottak. Mélyet lélegezve túrtam hajamba. Nem tudtam mit csináljak. Egy dolgot viszont értettem. Ha nem teszek valamit, nekünk biztosan annyi.

~Már hogy lenne nekünk végünk, én balga?! Ez csak álom! Egy lidércnyomás a mellkasomon, amit biztosan a biztonsági öv okoz, főleg, mert anyuék biztos előttem veszekednek~ gondoltam zavartan, ahogy egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyom. Nem akartam elhinni, hogy mindezt igaznak veszem. Pedig mélyen legbelül tisztában voltam vele: ez most biztos nem lehet álom.

Reményvesztetten fújtam ki a levegőt és térdeltem Istenem trónja mellé. Aranyozott karfáján keresztül átnyúlva fogtam meg két, aprónak tetsző kezemmel az Övét. Őszinte, félelemmel telt tekintettel pillantottam fel rá.

- Könyörgőm, Uram, ne tegyél semmit. Az embereket te teremtetted, szabad akarattal láttál el minket, te késztetted az embert tanulni, és küzdeni. Küzdünk, hogy jobbak legyünk, mert csak úgy érhetjük el, hogy el hidd, nem vétettél velünk nagy hibát. Az angyalaid olyan tiszták? Nem hinném, nézd meg – itt Lucifer felé fordultam. Esedezve néztem rá is. Tudtam, ha szidom, akkor ő könnyebben téríti vissza eredeti céljára. – Azt mondták nekem, ő volt a legszebb angyalod, de kiesett kegyeidből, mert megmutatta milyen is. Kérlek, ne pusztíts el minket. Hagyj minket tanulni és fejlődni. Ha kell, inkább magunk miatt vesszünk el, mint a te gondos kezeid által, mely megteremtette a szép világunk – mondtam könnyező szemekkel. Reményeim most újra éledtek, majd behunyt szemei láttán el is haltak.

Néhány pillanatig néma csend telepedett ránk. Arra lettem figyelmes, hogy Lucifer megfogja a karom és felránt a felhőkről. Ekkor már nem volt kérdés, hogy min állok. Csodálkozva néztem sötét szemeibe. A fülemhez hajolt.

- Annyira ostoba vagy. Megalázod saját magad, ahelyett, hogy szembe néznél a ténnyel: az emberek hűtlenek hozzánk, az állatokhoz és még saját magukhoz is. Nem érdekli őket már a hit, sem a Föld épsége – mondta epésen. Könnyes szemekkel simogattam meg karját. Halvány mosollyal toltam el magamtól. Ide-oda pillogtam kettejük között.

- Lehet, de akkor is van joguk, úgy pusztulni, ahogy nekik tetszik. Még ha nem is akarnak meghalni – feleltem kedvesen. Elengedett, én pedig visszaültem eredeti helyemre. Onnan néztem fel reménykedve Istenre.

- A hét pecsét felnyitása még nem érkezett el számotokra. Edea, most meggyőztél. Menj, Hullócsillagom, változtass sorsodon – kérte megsimogatva fejem. Nagy levegőt vettem.

- A nevem Edna, Magori Edna – ellenkeztem halkan. Ő csak mosolygott, a Sátán pedig nevetve vált köddé a szemem előtt.

Anyám hangjára ébredtem. Esernyőt tartott a fejem fölött, közben már csatolt kifelé, és keltegetett. Nagy nehezen felfogtam és szaladtam a kapualjba, hogy ne kelljen rám várnia. Onnan néztem őket, ahogy apával igyekeznek eljönni a kocsitól, körültekintően elnézve az utcában, hogy ne üthessék el őket.

Ahogy csepegett az aszfaltra az égi víz elpilledtem ismét. De már nem adtam magam könnyen. Az ütemes kopogások zaja mindenhonnan elhallatszott hozzám.

Csak vártam a szüleimet, akik kikerülgették a pocsolyákat, közben igyekeztem nem elesni egymás lábában. Elmosolyodtam.

~ Edea? Tetszik ez a név...~

* Edea: latinul hullócsillagot jelent.