Meleg, júniusi délután volt, mikor Chloe-val beszélgettem az iskolában történtekről. Mi ugyanis egy suliba jártunk, én zene(ének és gitár) osztályba, Chloe pedig matek és informatika szakra, de voltak olyan óráink amelyeken együtt voltunk.

Volt egy paranoiás tanárunk, aki folyton csak a világ végéről tudott beszélni és mivel a koreaiak merényletet terveztek ellenünk, teljesen megőrült. Salem-ről tudniillik, viszonylag nyugodt város volt, de ez az egész eléggé felzaklatta a nyugodt életközösségeket, pont mint a mi kis városunkst is. Chloe-val és Laura-val azt gondoltuk, hogy majd Sacramento közelében találkozunk valahol, persze eleinte nem vettük komolyan, de később, mikor már késő volt, rájöttünk, hogy hallgatnunk kellett volna a tanárokra.

Minden órán némán felnevettünk, mikor felhozta ezt a tanári kar egy-egy személye. Egy héttel később kezdődött a nyári szünet, Chloe elutazott az anyukájával, tartani akartuk a kapcsolatot, de ez a túl sok programja miatt elérhetetlenné vált. Én éppen egy zenét próbáltam betanulni a gitárommal, amikor az jutott eszembe, hogy áthívhatnám Laura-t, mert ő is énekel. Ráírtam, hogy jöjjön át gyakorolni, s ha már átjön, akkor hozza ő is a saját gitárját. Chloe kutyáját is magával hozta, mert ő vigyázott rá, amig Chloe nyaralt. Egész délután magunkba és a zenébe mélyedtünk, s csak késő este mentek haza.

Az ezt követőhét unalmasan telt, egészen addig, míg ránk nem küldték az atombombát. Nem sokkal ezután anya és apa kórházba került, rossz közérzet miatt. Apát 40 fokos láz kínozta, anya egészen jól volt, csupán hőemelkedést mértek nála, viszont allergiás tünetei jelentkeztek, amik egyre csak rosszabbodtak. Éjjel-nappal mellettük voltam, néha napokig nem aludtam. MJ(Michael Junior, a 10 éves öcsém) általában a nagyszüleinknél aludt, de mikor a szüleink megtudták, hogy nagypapa apa tüneteihez hasonló gondokba halt bele, elhozatták velem, emiatt újra otthon kellett töltenem a napjaimat, hogy MJ ne láthassa anyát és apát ebben az állapotban.

Elkezdtem naphosszat tölteni azzal, hogy MJ-nek próbálok főzni valami ehetőt, de nem sokszor sikerült elérnem a kívánt eredményt.

Egyik nap fogtam az egyik kis táskám, mert meguntam, hogy a kórház válaszára várjak, személyesen akartam a szüleimmel beszélni. Megkértem Laura-t, hogy vigyázzon MJ-re, amíg én elmegyek anyáékhoz. Buszra ültem, s futottam a kórház bejáratához, onnan anyáék szobájába. Benyitottam, amit először észrevettem az az volt, hogy csak egy ágy volt, amin egy szétrohadt bőrű asszony feküdt. Keze az ágy széléhez volt bilinccsel kötözve, sötét haja gombócokban volt összeragadva, (én és MJ apától örököltük aranyszőke fürtjeinket) fogai mintha megrohadtak volna, néhol hiányzott a bőre, mégis volt benne valami ami emlékeztetett valakire, csak nem tudtam kire. Egyszerre volt ismeretlen és ismerős. Körülbelül még fél percig néztem azt a valamit, mire rájöttem, hogy ő az anyám. Hirtelen hőköltem hátra. Annyira kétségbe estem, hogy az ájulás, és a hányinger kerülgetett. Az ajtó felé estem, de egy erős kéz megfogott, mire felnéztem, láttam, hogy anyám orvosa az. Segített felegyenesedni, majd mély hangon megszólalt.

-Te Katherine lánya vagy, igaz?- kérdezte, mire csak bólintani tudtam, majd folytatta.- Sajnos kislány, rossz hírrel kell szolgálnom neked. Édesapádat tegnap este magas láz vitte el, és szerintem Édesanyád sem bírja sokáig. Több betegünk is van, aki ilyen tünetekkel tartózkodik bent, de senki sem érte el ezt a fázist ilyen gyorsan mint az édesanyád. Sajnálom, de lehet hogy a legjobb lenne, ha elaltatnánk, hogy ne szenvedjen. Remélem megérted. Az öcsédnek azt mondasz és úgy ahogy te szeretnéd. Megértem, ha azt mondod, hogy nincs különösebb bajuk, még nagyon fiatal, vigyáznod kell rá!- mondta a magas férfi, de alig figyeltem, mert csak az járt az eszemben, hogy maximum 24 óra és teljesen árvák leszünk. Most is csak bólintani tudtam, mert még nekem is nehéz volt ezt akkor feldolgozni. Apám halála arra ösztönzött, hogy MJ-re vigyázzak, és az életem árán is védjem meg ettől az akármitől, ami bármikor minket is megfertőzhet. Megköszöntem az orvosnak, hogy foglalkozott a szüleimmel, s mindennél gyorsabban kirohantam az épületből, egyenesen haza. Útközben a könnyeimmel harcoltam, de az egyik kereszteződésben önkéntelenül is elsírtam magam, ami nem igazán vall rám, de mit tehettem volna? Anyut elaltatják, apa meghalt, és ezt már nem hozhattam rendbe. A legrosszabb hogy a 16 éven keresztül most először volt az, hogy nem tudtam mitévő legyek.

Még aznap mondtam MJ-nek, hogy a héten indulunk megkeresni Chloe-t.

Reméltem hogy Chloe még életben van, és hogy ő nem kapta el ezt az akármit, ezért MJ-vel együtt két nap múlva elindultunk a megbeszélt találkozó pontra, remélve, hogy ő is ezt teszi. Már lassan három napja gyalogoltunk, mikor megpihentünk az egyik nagyváros közelében. Találkoztunk közel egy tucat emberrel, és hozzájuk csatlakoztunk. Még mindig az volt a fontos, hogy eljussunk Sacramentoba, de mivel alig találtunk élelmet, muszáj volt meghúzni magunkat egy kicsit.

Voltak nálam fiatalabbak is, bár a felnőttek voltak többségben. Ott tanultam meg fegyvert használni, addig csak a régi karate óráimra hagyatkoztam. A lövészet ment talán a legjobban, de akkor is a kések voltak a kedvenceim. Nem tudom hogyan, de MJ-nek is sikerült egy kicsit megtanulnia megvédeni magát, ami egy 10 éveshez képest nem semmi. Amikor a felnőttek kimentek élelmet szerezni, én vigyáztam a gyerekekre, mivel én voltam a fiatalok között a legidősebb, 16 évesen. Volt olyan, amikor nekem is ki kellett mennem, de csak nagyon ritkán. Egyik alkalommal mikor nélkülem mentek ki a felnőttek, engem, MJ-t, és a többi gyereket elraboltak. Próbáltam harcolni, arra fele rúgni ahol az éppen engem tartó fiú állt, de túl erősen fogott. Beraktak egy fekete furgon hátuljába, ahova az engem fogó fiú is jött velünk. 4-en voltunk a furgonban rajta kívül. MJ egy másik kocsiban utazott, s csak remélni tudtam, hogy egy helyre visznek. A srác kikötött minket az ülések tartórúdjára gyorskötözővel, de nekem nem húzta meg, s így ha akartam volna, simán ki tudtam volna szabadulni, de mivel volt nála fegyver, ezért inkább nem próbáltam meg. Arra gondoltam, hogy újonc, s ez nem a sokadik bevetése. Közvetlenül mellém ült le. Nem tudtam miért, de reméltem, hogy nincs valami köze ahhoz, hogy a kocsiban én voltam egyedül lány. Nem tudtuk hova visznek minket.

A furgon belseje fekete, cigaretta és izzadságszag áradt benne. A hányinger kerülgetett. Körülbelül két órája utaztunk már, mikor erőt vettem magamon, s a mellettem ülő őrtől, vagy akárminek nevezze magát, megkérdeztem hova visznek. A srác teljesen normálisan válaszolt:

- A hely, ahova megyünk Sacramento-tól közel 5 mérföldre van. Megnyugodhatsz, ott biztonságos.- mondta, s nem éreztem szavaiban az undokság apró jeleit sem.

-Ezaz, közelebb visznek a célunkhoz!-gondoltam, de az arcomról továbbra is unottság sugárzott.

- Már sehol sem biztonságos!- mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

- Igen, igazad lehet, de még mindig jobb, mint hogy egy rakás gyerekre neked keljen figyelni éjt-nappal.- mondta, s még mindig viszonylag nyugodt maradt.

-Voltak felnőttek is, csak éppen élelmet kerestek nekünk, hogy ne haljunk éhen. Tudod vannak akik másokon segítenek, nem csak a rabjává teszik őket!- mondtam kicsit felháborodva, hangosabban mint akartam, amire a többi gyerek is felfigyelt, de a srác még mindig nyugodt maradt s nem szólt semmit.

- Legalább hadd kössem fel a hajam, mivel itt meleg is van, mellé még hosszú is a hajam.

- Tipikus szőke gondolkodás. Azt hiszed, hogy nem gondolok arra, hogy képes lennél kiszabadulni. Jobbnak hittelek.- mondta kicsit flegma hanglejtéssel.

-Te most leszőkézted a gondolkodásomat? Csak azért mert hosszú, derékig érő szőke hajam van?- kérdeztem, már én is elővéve a flegma hangnemem, hogy tudja kivel van dolga.

- És ha igen?- mondta, miközben felállt az üléséből, majd fölém hajolt.- Akkor mivan?

- Ez van köcsög!- mondtam, majd a térdemmel ágyékon rúgtam, mire az összes gyerek felfigyelt a kocsiban.

A srác görnyedten terült el a padlón, miközben a többiekkel a kocsiban csak nevettünk rajta, majd a vezető megszólalt.

-Jacob, jól figyelj! Ne mindig tévesszen meg a látvány, attól még lehet valaki kemény, akár lányról akár fiúról van szó. És a legfontosabb, ne szőkézz le lányokat.-monta a sofőr, mire még tovább nevettünk.

Elvittek egy Stonewall nevezetű helyre, ami ahogy a neve is igazolja, egy börtönszerű, kőből épült erődítmény volt. Ott fogvatartottak és még jobban kiképeztek minket. Itt MJ-t is megtanították jobban lőni és megvédeni magát. Mikor már megbíztak bennem, kimehettem a kertbe dolgozni. Itt zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek és mindent amihez föld és víz kell. A legtöbben itt dolgoztak, de egy része a fogjoknak készítette a fogvatartóinknak a ruháját, ételét, mosogattak, munkát végeztek. Volt olyan amikor csak egyedül mentem ki, de legtöbbször őrök, akik azért voltak ott, hogy figyeljenek, nehogy elszökjek(mert a Kert a kerítésen kívül helyezkedett el), és gyerekek kísértek, akik velem dolgoztak. A srác, aki velem ült a furgonban, Jacob-nak hívták és 19 éves volt. Ő volt az, aki először kísért ki a kertbe, amikor megérkeztem. Először még próbáltam ellenkezni, hogy ne ő jöjjön velem, de nem engedték. Sötét, viszonylag hosszú haja arcába lógott, és mindig az alól megbúvó, kék szemeivel figyelt. Kivételezett velem és MJ-vel. Elmondta nekünk, hogy van egy titkos raktár Stonewall-ban. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a betegség, amit az atombomba terjesztett, és amiben meghaltak a szüleim, csak a felnőttekre van hatással, s mi, gyerekek csak akkor változunk át, ha meghaltunk, mert 24 éve van egy leukémia elleni oltás ami, mint Jacob-tól megtudtuk,a vírus kis részét hatástalanítja a szervezetünkben, ezáltal életben tudunk maradni.

Egyik csillagfényes este ki kellett mennem a kertbe dolgozni, de MJ is velem akart jönni. Először az őrök lekiabálták a fejét, hogy nem mehet, de Jacob rávette őket, hogy velem jöhessen, majd visszament az őrök hálórészébe, ami a keleti szárnyban volt. A mi(foglyok) hálórésze az ellentétes szárnyban, a nyugatibanhelyezkedett el.

Kísért minket egy őr, és velünk jött még két 14 éves lány is.

,,Talán itt az esély a szökésre.,,- gondoltam, de nem akartam itt hagyni Jacob-ot, mivel az első találkozásunk után talán túl jól ismertük meg egymást, de elhagytam a gondomat, mert az volt a lényeg, hogy épségben, lehetőleg egészben kijussunk ebből az Isten háta mögötti pokolból.

Végigfuttattam a gondolataimban a szabadulási tervem, és arra a következtetésre jutottam, hogy sikerülhet. Előkaptam a lábam mellé kötözött kést, amit Jacob adott oda,hogy ,,önvédelemből,, használhassam, ha szükségem lenne rá. Fogtam a kést, és hátba szúrtam vele az előttünk sétáló őrt. Egyből összeesett. A két lány azonnal elfutott, MJ csak állt ott és nézte a földön elterülő őrt. Egyszer csak megragadtam a kezét és halkan futásra ösztönöztem.

Még 10 perce se futottunk amikor észbe kaptam, hogy nincs semmink. Eszembe jutott amit Jacob mondott, ezért gondoltam, hogy lemegyünk a raktárba. Hirtelen megtorpantam. Már fordultam volna a raktár irányába, amikor valaki a nevemen szólított, szerencsére halkan.

-Emily?

Hangosan felsóhajtottam, mert nagyon megijedtem, hogy egy olyan őr, aki észrevett minket, és egyből fejbe lőhetett volna. Halkan válaszoltam, de ha tehetem rákiáltok.

-Jacob, nagyon megijedtem! Mellesleg úgy tudtam hogy őr vagy, miért nem lőttél le, vagy ilyesmi?- mondtam, kérdőre vonva.

- Igen, az vagyok, de sosem tudnálak titeket bántani, főleg nem téged, és a derekadig érő szőke hajad elég feltűnő, és már láttam elég sokszor.- mondta, fejével felém mutatva, mire eléggé láthatóan elpirultam. Megrázta a fejét, mintha csak képzelődte volna a reakciómat.

- Veletek szeretnék menni. Sokat tudok a környékről, amibe Sacramento is beletartozik, és el akarok tűnni innen mielőbb. Fontos lehetnék számotokra. -mondta, mire újra elpirultam, de most nem annyira feltűnően.

-Jó, rendben, legyen, ha MJ-nek nincs ellene kifogása...-kezdtem dadogni, de MJ megrángatta a kezemet, ezért rá figyeltem.

- Ez az őr a pasid? -kérdezte súgva, hogy Jacob ne hallja, mire már harmadszorra is elpirultam, és ezt Jacob is észrevette.

-Emily, te most tényleg elpirultál? -kérdezte Jacob, amire már tudta a választ, és elmosolyodott. Ez a mosoly volt a gyengém.

-Na mindegy, az a lényeg, hogy Jacob velünk jöhet, és hogy indulnunk kellene. - mondtam, visszatérve a lényegre.

A srácok belementek, így hát elindultunk.