A londoni Ritz hotel a luxus és a presztízs megdönthetetlen erődjeként magasodott az Arlington Street és a Piccadilly sarkán, büszkén emelkedve ki a Soho színpompás forgatagából. Figyelemreméltó, már-már utánozhatatlan épület volt magas ablakaival, tágas belső tereivel és a mögötte elterülő parkot takaró terebélyes fákkal.

Ami azt illeti, gondolta a miniszterelnök, ahogy körülpillantott a tágas étkezőhelyiségben, nem áll neki túl jól, hogy hiányzik a fél mennyezet.

Valahányszor a Ritzben ebédelt, ide kért asztalt; így meg sem próbálta leplezni csalódottságát, amikor az inas – akinek a modora még frissen vasalt ingénél is kifogástalanabb volt –, először egy másik helyiségbe kísérte őt. Már első látogatása alkalmával beleszeretett a Versailles-t idéző Tükörterembe: a magas falakat tartó, rózsaszínnel futtatott márványoszlopokba, a hosszan leomló függönyökbe és az üvegcsempékkel borított hátsó falba, mely visszatükrözte a mennyezetről lelógó csillárok fényét, megsokszorozva a teret. A gondolat, hogy a Ritzben ebédeljen, de megfossza magát ettől a látványtól, szinte elviselhetetlenül bántotta; elővette tehát leghatározottabb modorát, és közölte, hogy ő márpedig a Tükörterembe kért asztalt, és addig nem nyugszik, amíg oda nem vezetik.

Az inas némi kínos mosolygás után kitárta előtte az étkező kétszárnyú ajtaját, a miniszterelnök pedig kampányfőnöke nyomában belépve egy percig csak pislogott a törmelékkel borított padlóra, mielőtt erőt vett rajta a felháborodás.

– De hát mi a fészkes fene történt itt?!

– A leghalványabb sejtelmünk sincs, miniszterelnök úr – felelte sztoikusan az inas. – Néhány szemtanú éppen erről tárgyal az igazgató úrral. Az elmúlt napokban meglehetősen, nos, kellemetlen dolgok történtek a szállodánkban. Ha engem kérdez, közönséges csalás az egész, de természetesen minden eshetőséget alaposan ki fogunk vizsgálni. Belegondolni is szörnyű, hogy mindez megismétlődhet...

– Csalás? – A miniszterelnök felvonta a szemöldökét. – Nekem inkább rongálásnak tűnik. Te jó ég, csak nem bomba volt...? Harrison, maga mit gondol?

A magas, őszülő férfi – aki annak ellenére, hogy George Harrisonnak hívták, tekintélyes karriert futott be a politikai kampányok örökké változó világában –, erre felhagyott a mennyezeten tátongó lyuk bámulásával, és elmosolyodott.

– Nem hinném, sir – mondta. – A népszerűségi statisztikák...

– Elég egy ámokfutó, és már kész is a merénylet! – vágott közbe aggodalmas arccal a miniszter.

– Na látja, ebben igaza van. Mi lenne, ha valahol máshol beszélnénk át a jövő félévi stratégiát? Rossz nézni, ami itt történt, és egyébként is nagy a huzat.

A miniszterelnök nem először érzékelt Harrison hangjában valami finom, atyáskodó ízt; általában nem zavarta a dolog, ezúttal azonban hallani sem akart róla.

– Nézze meg ezt a szalont, George! A plafon hagyján, de ami a tükörfallal történt, az egyenesen bűncselekmény. Ha az itt jelenlévők valóban az ügy felderítésén munkálkodnak, azt én is hallani akarom.

– Ez esetben parancsoljanak az igazgatói irodába – mondta az inas.

A miniszterelnök anélkül tartott lépést a másik két férfival, hogy hangos szuszogásba kezdett volna a lépcsőzéstől; ezt annak ellenére is sikerként könyvelte el, hogy az említett lépcső csupán a Ritz irodarészébe vezető személyzeti liftig vezette el őket. A szerelvény bosszantó lassúsággal kapaszkodott fel a tetőtérbe, melynek Arlington streetre néző sarkán az igazgatói irodát rendezték be.

A miniszterelnökben minden lépéssel erősödött valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, mely tovább fokozódott, amikor az iroda ajtaja kitárult előtte, ő pedig bepillantást nyerhetett a festett fakazetták mögött kibontakozó jelenetbe. A szállodaigazgató emelt hangon pörölt az íróasztala túloldalán álló megszeppent szobalánnyal, akit egy hasonlóan megszeppent pincér tartott talpon a derekánál fogva. A jelenetet egy rendőrfelügyelő figyelte a szoba távolabbi sarkából; ravasz arcával és keskeny ajkai közül kivillanó hegyes fogaival leginkább egy két lábon járó, éhes rókára emlékeztette a miniszterelnököt.

Harrison megköszörülte a torkát, a szállodaigazgató azonban ügyet sem vetett rá: változatlan hévvel szidta tovább az alkalmazottai értelmi képességeit, a kormányt és a biztosítótársaságot.

– A helyzet valóban sajnálatos – szólt közbe remegő hangon a pincér –, és attól tartok, megmagyarázhatatlan. De igazgató úr... bármire megesküdnék, hogy a tükörfal magától robbant fel!

– A reggeli kávém pedig megitta magát, ugye?! – förmedt rá az igazgató. – Elnyelte a bögre!

– De ha egyszer a saját szememmel láttam! – erősködött a fiatal férfi. – Nincs más magyarázat...

– Emiatt ne aggódjanak! – szólt közbe a felügyelő. – Nem az a lényeg, hogy mindannyian meg legyenek győződve az eseményekre adott magyarázat hitelességéről, hanem az, hogy találjanak egyet. Bármilyet. A biztosító majd fizet, ha szépen muzsikálnak neki... most azonban felhívnám rá a figyelmüket, hogy vendégünk van.

A jelenlévők tekintete egyszerre fordult a miniszterelnök felé, aki – borús hangulata ellenére – jót mosolygott magában az arcokra kiülő döbbeneten.

– Szívből sajnálom a Tükörtermet, sir! – mondta együttérzően, az igazgatóhoz fordulva. – Bocsásson meg, hogy így betörtem ide, de tudni szeretném, mi történt.

– Hogyne, miniszterelnök úr, hogyne! – felelte stílust váltva a férfi. – Jómagam is éppen ezen fáradozom. Scarobi felügyelővel reggel óta próbáljuk kibogozni az ügyet, de még mindig ötletem sincs, ki hazudik...

– Talán azon esetek egyikével van dolgunk, amikor mindenki meg van róla győződve, hogy igazat mond – jegyezte meg különös mosollyal a rendőr. – Ha kívánják, miniszterelnök úr, Mr. Harrison, szívesen összefoglalom önöknek, amit eddig sikerült kiderítenünk.

A két megszólított ösztönösen egymásra nézett – George Harrison neve a zeneiparon kívül sem volt teljesen ismeretlen, de az utca embere általában nem kapcsolta össze a kampányfőnök szikár arcával.

– Halljuk – mondta tettetett határozottsággal a miniszterelnök.

A felügyelő, mintha csak felhatalmazásra várt volna, letette a jegyzettömböt, amit addig a kezében szorongatott, és tűnődve támasztotta meg az állát a kezével.

– A kapitányságra érkezett eredeti bejelentés a Tükörterem megrongálásának vádjával illet egy ismeretlen tettest; járulékos veszteségként említi továbbá a kaszinó fedezetkészletének kifosztását, valamint három palack 1924-es Château Lafite vörösbor ellopását...

– Nem volt az lopás, felügyelő úr – szólt közbe a pincér. – Valaki annak rendje és módja szerint felíratta őket Mr. White számlájára, csak aztán nem lettek kifizetve. Ha engem kérdez, az a perszóna volt a ludas!

– Mindig csak a nők, ugye, Alfred? – sziszegte a szobalány. – Bezzeg esténként maga is gond nélkül flörtölt vele.

– Még mit nem! – vágta rá idegesen a pincér. – Mr. White így ránézésre az a fajta ember volt, aki bármelyik percben felrobbanthatja a fél várost, aztán limuzinnal hozzák vissza a kapitányságról. Fene se gondolta volna, hogy a barátnője még rosszabb...!

– Ne szaladjon annyira előre! – torkollta le a felügyelő. – Tudunk tehát egy bizonyos Mr. White-ról, aki egy lenge öltözetű ifjú hölgy, bizonyos Miss Purkiss társaságában érkezett a Ritzbe a tegnapi napon, hajnali négy óra magasságában, egy 1976-os gyártású Harley Davidson motorbiciklin. White elég szélesre nyitotta a pénztárcáját ahhoz, hogy a szálloda személyzete ne tegyen fel kellemetlen kérdéseket, másnap este azonban Miss Purkissről kiderült, hogy valójában Mrs. Purkiss...

– Előfordul az ilyesmi! – vetette közbe együttérzően a miniszterelnök.

– ...felbukkant ugyanis a férje, Robert: és az események itt vesznek nehezen értelmezhető fordulatot. A szálloda személyzete ugyanis ragaszkodik a magyarázathoz, miszerint a Tükörterem fala magától tört ripityára, holott kézenfekvő lenne a magyarázat, hogy valójában Mrs. Purkiss férje és szeretője között robbantak ki fékezhetetlen indulatok.

– Na és mi van a kaszinóval? – kérdezett közbe a mindig gyakorlatias Harrison.

– Kit érdekel a kaszinó! – hördült fel a szállodaigazgató. – Az a pénz pótolható, de az istenverte biztosító nem fizet egy felelős, bizonyíték, sőt: kiváltó ok nélküli robbanásért!

– Rettentően sajnálom, sir – mentegetőzött Alfred, a pincér –, de én csak arról mondhatom, hogy megtörtént, amit ezzel a kettő szememmel láttam, tetszik érteni. Márpedig én azt láttam, hogy egyszer csak volt fal, aztán meg már nem volt, és slussz. Mr. White meg a másik miszter egyébként sem ott, hanem a parkban ordibáltak egymással... sőt, arra sem emlékszem pontosan, hogy egyáltalán ordibáltak-e! Lehet, hogy közvetlenül a tettek mezejére léptek.

– Nem számít – legyintett fásultan az igazgató. – Szőrén-szálán eltűntek mind a hárman. Ha nincs az a lyuk a költségvetésben, azt mondanám, sosem jártak itt. Már a Scotland Yarddal is beszéltem... apropó Yard – tette hozzá Scarobi felügyelő felé biccentve –, ha ők nem találtak semmit, maga sem fog.

– Ki tudja! – felelte különös mosollyal a rendőr.

Az egész egy pillanat műve volt. Scarobi kissé feltűrte a köpenye ujját, mintha azt fontolgatná, levegye-e; a fémesen csillogó mandzsettagomb alól keskeny, polírozott fapálca markolata villant ki, a miniszterelnök ereiben pedig megfagyott a vér.

Képtelenség volt elkerülni őket! Mindenütt ott figyeltek: a kép mögött az irodájában, a félhivatalos parlamenti társaságokban, az üzleti vacsorákon, a sajtóban... jelenlétük kezdetben olyan volt, mint valami magas frekvenciájú, bosszantó háttérzaj, amihez egy idő után hozzászokik az ember; a zaj azonban évről évre erősödött, és egy idő után mindenből kihallotta az ember.

A miniszterelnök túl későn vette észre, hogy a rendőr értő, okos tekintettel mered rá. Pillantásuk találkozott; és megértették egymást.

– Öt perc múlva találkozóm van – szólalt meg ingerülten a szállodaigazgató. – Scarobi, kap tőlem öt napot, hogy cselekedjen, aztán kénytelen leszek ismét a Scotland Yardhoz fordulni.

– Megteszem, amit tudok – felelte a ravasz arcú felügyelő. – Miniszterelnök úr, ha maradna egy szóra...

Erre minden fej feléjük fordult. Harrison már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a megszólított leintette.

– Hagyja csak, minden rendben.

Miután a többi jelenlévő elhagyta a szobát, ő pedig kettesben maradt Scarobival, a miniszterelnök gyomrát már ismerős kényelmetlenség szorította össze: hitetlenség és félelem keveréke.

– Maga is egy közülük! – mondta határozottnak szánt hangon. – Caramelnek dolgozik, igaz? Ezért van itt: mert a szállodában magukfajták randalíroztak. Az a Mr. White, és a társai... be kell vallanom, felügyelő – vannak maguknál egyáltalán felügyelők? – nos, az az igazság, hogy csalódtam önökben. Hivatalba lépésemkor a főnöke azt ígérte, nem avatkozik majd bele a világunkba, és jó eséllyel sosem találkozom többet va... khm, olyan emberekkel, mint maguk. Mégis úton-útfélen megjelennek!

A varázsló felnevetett.

– Caramel szava egy fabatkát sem ér. Egyáltalán, honnét veszi, hogy neki dolgozom, csak mert meglátott a ruhám ujjában egy pálcát? Maguknál talán mindenki rendőr, aki revolvert hord? Lehet, hogy a legfeketébb fekete mágus hű vazallusa vagyok, és azért jöttem, hogy fejetlen angolnává változtassam.

A miniszterelnök olyan arccal hőkölt hátra, mintha a mellkasának szegezték volna az említett revolvert.

– Mit akar tőlem?! – fakadt ki. – Figyelmeztetem: ha megpróbál ártani nekem...

– Ha ártani akarnék, már megtettem volna – sóhajtott a varázsló. – Nem! Csupán beszélgetni szeretnék. Segíteni fogunk egymásnak.

– Ugyan miben tudnék én segíteni magának?

– A nő – mondta Scarobi, és a miniszterelnök látta, hogy minden izma megfeszül. – Doris Purkissként jelentkezett be ide, de nem ez az igazi neve; és ha az, amit a barátaival előadtak a szállodában, egyszerű féltékenységi jelenet volt, megeszem a süvegem.

– Hát akkor mi volt?

– Ezt fogja nekem kideríteni – felelte hideg mosollyal a varázsló.

– Jól értem, hogy manipulálni próbál?

– Nevezzük kölcsönösen előnyös megállapodásnak – pontosított Scarobi. – Maga megszerzi nekem Doris Purkiss-t, és megkapja cserébe az egyik társát. Az igazi nevét már ismeri: Sirius Black. Caramel annyi aranyat ad majd érte, hogy élete végéig ki lesz tömve.

– Semmire sem utasíthatom a Scotland Yardot... – kezdte a miniszterelnök, de a varázsló letorkollta.

– Higgye el, meg fogja találni a módját. Ha számít ez magának valamit, a jó ügyért dolgozik majd... azt a nőt halál és pusztulás követi, amerre csak jár. – Scarobi keze egy pillanatra ökölbe szorult, mielőtt kibökte: – Miatta veszítettem el a mesteremet.

– A mesterét?

– Olyan varázslatokat tanultam tőle, amelyekről a legtöbben azt hiszik, örökké feledésbe merültek – mondta halkan, feszülten a varázsló. – Ő volt az utolsó, aki őrizte ezt a tudást; és nem maradt ideje hiánytalanul átadni nekem.

– És Purkiss... az a nő megölte?

– Nem tudom, mi történt – felelte élesen Scarobi. – Csak azt tudom, hogy köze volt Pyrites mester eltűnéséhez; és ez már elég, hogy el akarjam kapni. Meg kell fizetnie azért, amit tett; maga pedig segíteni fog nekem, hogy elnyerje méltó büntetését.

– Úgy érti, ha szépen megkér! – felelte élesen a miniszter. – Nem vagyok bábja senkinek – eleve azt az ígéretet kaptam, hogy a magukfajták nem szólnak bele a világ alakulásába. Ezért cserébe mi, rendes emberek megtűrjük a jelenlétüket; de figyelmeztetem, Scarobi, ha tovább erőszakoskodik...

A férfi felegyenesedett, és közvetlenül a szemébe nézett.

– Attól, hogy a szálloda titkárnője képtelen rendesen leírni a nevem, maga még megtanulhatja – felelte szárazon. – Scabior vagyok... Ignotus Scabior. Ha ismerne engem, tudná, hogy hiába ellenkezik.

Volt valami a hangjában, amitől a hideg futkározott a miniszterelnök hátán; de a nyilvánvaló tiszteletlenség így is túlságosan sértette a büszkeségét ahhoz, hogy szó nélkül hagyja.

– Már megbocsásson – csattant fel –, de attól tartok, nem tudja, kivel áll szemben!

– Dehogynem – felelte lustán Scabior. – Maga a muglik Caramelje.

Két ujjával a másik férfi halántékához ért, és amikor a keze távolodni kezdett, a miniszterelnök aranyfényben úszó fonalat látott az ujjára tekeredni. Ezzel egyidőben olyan érzés fogta el, mintha a puszta lelkét érintené meg valaki.

– Örökké csak a választások járnak a fejében – folytatta a varázsló –, és már a saját kampányfőnöke is a falra mászik magától. Miért ne foglalkozna inkább valami hasznos dologgal?

Ezúttal a másik kezével nyúlt ki, s kissé megpöccintette az aranyfonalat: az erre két másikra vált szét, s az ágai szorosan összetekeredtek.

– Nem kell a nulláról indulnia – folytatta biztatólag Scabior –, segítek! Doris Purkiss valódi neve Lucy Dawlish: ennyi információ birtokában már nem kell messzire mennie, hogy ürügyet találjon a letartóztatására. – Újabb pöccintés, újabb tekeredő fonál. – De nekem – akarom mondani, magának – ez nem elég! Megkeresteti őt a Scotland Yarddal, és átadja nekem, mégpedig anélkül, hogy Caramel megneszelné. Dawlish számít a varázslók ügynökeire, a bosszúszomjas koboldokra, sőt, még azokra a kémekre is, akiket a saját családja küld majd a nyakára. Arra viszont már ő sincs felkészülve, hogy a Scotland Yard ballonkabátos kopói is a nyomába erednek...

– Lucy Dawlish – motyogta maga elé a miniszter.

– A nevem Ignotus Scabior – bólintott a varázsló, és elengedte az összecsavarodott sorsfonalat. – Elhozza őt nekem.

* * *

Hát, itt is volnánk, kezdődik az újabb kaland! A Prológus szövege sok helyen visszautal az előzményekre, de jó hírem van: azok ismeretében majdnem annyira WTF, mint az ismeretük nélkül :D ha érdekel, kicsoda Robert Purkiss, sikerrel jár-e Scabior, mi történt a szállodában és mi köze mindennek a Főnix Rendjéhez, tenyerelj rá a követés gombra: így minden újdonságról értesítést kapsz.

Ha tetszett, amit olvastál, kérlek, add tudtomra egy csillaggal, listázással és/vagy egy kommenttel: ezzel segíthetsz a történetnek, hogy minél több emberhez eljusson. ♥

A Sequestrum-hadművelet sorozattal és egyéb írásaimmal kapcsolatban az Instagramon plusz tartalmakat is találsz: https://www.instagram.com/laerthels_workshop/