Chào các bạn! Vì nhiều lý do từ nay Truyen2U chính thức đổi tên là Truyen247.Pro. Mong các bạn tiếp tục ủng hộ truy cập tên miền mới này nhé! Mãi yêu... ♥

Epilógus

A varázstalan szemlélő számára Bunhill Fields egy közönséges park volt Islington szívében: egy falatnyi zöld a Citytől északra, ahol az ember pár percre letelepedhet egy padra, és az élet mulandóságán töprengve csodálhat meg egy sor több száz éves sírkövet, miközben túlárazott capuccinóját kortyolgatja. Ritka alkalmakkor azonban – mint például 1996. július 7-én, vasárnap, délelőtt tizenegy órakor – a járókelők valami rejtélyes okból elkerülték a hajdanvolt temetőkert békés szigetét, a zöld gyepen pedig másnapra új sírkő jelent meg – még ha a később odatévedők nem is látták újnak.

A londoni varázslóközösség temetője nem volt nagy: összességében úgy festett, mintha valaki egyszerűen ottfelejtett volna egy darabka erdőt a muglik magas kockaépületei között. A temetőkertben mindig csend volt, hiába tülköltek éjjel-nappal a taxik a kovácsoltvas kerítés túloldalán; a dús lombú platánfák tövében haragos-zölden burjánzott a fű, s a töredezett, mohalepte síremlékek hosszú árnyékot vetettek a reggeli verőfényben.

Rufus Scrimgeour a kertet szegélyező mugli bérház falának dőlve állt, és meredten bámulta Bunhill Fields legújabb síremlékét. Kevesebb, mint egy órával ezelőtt nézte végig, ahogy Albus Dumbledore jóvoltából a helyére kerül, és a gyászolók elhalmozzák virágokkal, majd lehajtott fejjel odébbállnak.

Scrimgeour nem tartotta magát érzelgős embernek, ám kevés dolog keserítette el jobban, mint egy friss sírhant látványa – egy olyan sírhanté, amit talán meg sem kellett volna ásni, ha ő éberebben figyel. Minél tovább bámulta Lucy Dawlish lendületes, kalligrafikus betűkkel márványba vésett nevét, és az alá kanyarított sekélyes idézetet (utolsó ellenségként a halál semmisül meg – jó vicc, Dumbledore!), annál biztosabb volt benne, hogy megakadályozhatta volna azt a nyomorult balesetet.

Persze nem is volt baleset – nem lehetett az.

Óriásit hibázott, ez nem is kérdés. Túlságosan elvakította a remény, hogy egy csapásra megoldhatja a halálfaló-problémát. Belesétált a csapdába. Ha akkor lett volna annyi hatalma, annyi befolyása, mint most...

– Hamarabb tudtam róla, mint maga – szólalt meg mögötte Gnarlak –, de azért gratulálok.

Volt valami a kobold hangjában, amitől Scrimgeour ösztönösen rámarkolt a köpenye bélésébe rejtett pálcára.

– Azt eddig is tudtam, hogy nincsenek morális gátlásai – felelte, a fogai közt szűrve a szavakat –, de nem hittem volna, hogy ide meri tolni a képét. Legközelebb várjon meg az irodámban.

– Maga is idetolta a képét – jegyezte meg Gnarlak –, pedig visszafordíthatta volna, ami történt. A hatalom a kezében volt... persze én sem tettem volna meg a helyében, de ez más kérdés. Nem lenne illendő erről beszélnem, miközben éppen a nevetségesen gyenge emberi moralitás irányelvei szerint óhajt kioktatni.

– Maga tényleg nem érzi a súlyát annak, amit tett? – sziszegte Scrimgeour.

Hosszú csend következett; ő karót nyelve állt, és Lucy Dawlish síremlékét bámulta, Gnarlak pedig derűs nyugalommal figyelt egy bogyókkal lakmározó feketerigót.

– Sosem fogom megérteni ezeket a különös emberi rituálékat – jegyezte meg csevegő hangon a kobold. – Ugye tudja, hogy a primitív őseik elsősorban praktikus okokból temették el a halottaikat?

Scrimgeour nagy nehezen levette a tekintetét a sírkőről, és ránézett. Gnarlak látszólagos érzéketlenségét némileg ellensúlyozta, hogy – a gringottsi küldöttség többi tagjához hasonlóan – kiöltözött Lucy Dawlish búcsúztatására; a legjobb aranygombos mellényében feszített, és a Gringotts címerével díszített pecsétgyűrűje is az ujján volt.

– Maga legalább annyira bűnrészes a történtekben, mint én – feszítette tovább a húrt a kobold. – Ha nem így gondolná, a temetés után John Dawlish-sal tartott volna a halotti torra, és most zsebkendőt szorítana a képéhez. De maga nem így tesz... helyette gondolkodik, és tervez. A háttérből figyeli az eseményeket, ahogy én is teszem, mert tudja, hogy nem árthat nekem; és tudja azt is, hogy olykor rettenetes dolgokra kényszerülünk, ha a helyes dolgot akarjuk cselekedni!

Scrimgeour pálcája hegyéből szikrák törtek elő, és lyukat égettek az ingébe a köpeny alatt.

– A helyes dolgot? – fortyant fel. – A helyes dolog az lenne, ha most kimondanám magára a halálos átkot – bár talán inkább a puszta kezemmel kellene kitekernem a nyakát!

– Valóban? – Gnarlak érdeklődve nézte őt. – Ha gondolja, csak tessék... de maga túlságosan okos ehhez, nem igaz? Tudja, hogy szüksége van rám, amennyiben harcolni akar az úgynevezett Sötét Nagyúrral. Különösen most, hogy elfoglalja a miniszteri széket...

– Az ég szerelmére, Gnarlak! – csattant fel Scrimgeour. – Ez gyilkosság! Megölette a legjobb barátom lányát, és most úgy ácsorog itt mellettem, mintha meghívtam volna a Ritzbe vacsorázni!

– Nem is rossz ötlet – jegyezte meg a kobold –, bár a muglik nincsenek hozzászokva a magamfajtákhoz...

Scrimgeour szembefordult vele, és a torkának szegezte a pálcáját.

– Miért van itt? – faggatta. – Mit keres itt?

A kobold sötét szemei ravaszul szűkültek össze.

– Azt, amit maga – felelte lassan. – Feloldozást. Talán azt hiszi, olyan könnyű volt elengedni Lucy Dawlish-t? Annyi drága időmet áldoztam rá, hogy tanítsam... és ember létére az egyik legtehetségesebb tanítványomnak tartottam. Képzelje csak el, Scrimgeour – képzelje el, hogy hosszú hónapokig, idejét és energiáját nem kímélve nevel egy szobanövényt, aztán egyik pillanatról a másikra meg kell válnia tőle! A növény elpusztul, a belefektetett pénz és munka pedig semmivé válik. Mintha sosem létezett volna.

– Csakhogy Lucy Dawlish nem volt szobanövény – sziszegte Scrimgeour. Az arca csupán centiméterekre volt a koboldétól. – Értelmes, érző emberi lény volt. Érti?

– Való igaz – sóhajtott Gnarlak. – Egy szobanövény sosem szegte volna meg a banki szabályzat első számú titoktartási záradékát azzal, hogy bosszút áll a szerelme gyilkosain. Rettentő melodramatikusan hangzik, nem gondolja? És éppen ez a legbosszantóbb az egészben: hogy Lucy Dawlish pontosan, az utolsó apró részletig tudta, mit tesz, és milyen árat kell fizetnie érte... tudja, néha úgy érzem, átvert engem...

A kobold arcán árnyék szaladt át, és Scrimgeourba villámként csapott a gyanú.

– ...nem maga volt!

Halkan, hitetlenkedve ejtette ki a szavakat, de ahogy kimondta őket, elöntötte a bizonyosság.

– Nem maga a felelős Dawlish haláláért! – Diadalittasan szegezte a koboldra a mutatóujját. – Sőt... talán nem is halt meg! Talán maga rendezte meg az egészet, ahogy annyi halálesetet megrendezett már... annyi bűnözőt halászott el az orrunk elől, csak mert haszna származott belőle...

– Érdekes felvetés! – Gnarlak unottan megigazította a gallérját. – Már–már kezdem úgy érezni, hogy maga túl jól ismer engem. Kár, hogy ezúttal téved.

Scrimgeour meredten figyelte az arcát.

– Merlinre, talán nem is tudja, mi történt! Talán Lucy Dawlish rendezte meg a saját halálát...

– Parancsnok – vágott a szavába Gnarlak –, mivel éjféltől miniszter úrnak kell szólítanom, kap tőlem három fontos tanácsot. Tekintse őket hivatalba lépése alkalmából kapott ajándéknak – visszatérítés nélkül. Íme az első: fogadjon fel egy titkárt, aki gondolkodik maga helyett, és eltakarítja a szellemi szemetét. Amennyiben ezt megteszi, kisebb eséllyel fogalmaz majd meg olyan bődületes ostobaságokat, mint az imént...

– Szóval igazam van! – vágta rá Scrimgeour. – Különben nem lenne ennyire dühös.

– ...Percy Weasley tökéletes választás erre a feladatra – folytatta zavartalanul a kobold. – Most, hogy Dolores Umbridge börtönbe jutott, az a gyerek a szakadék szélére sodródott. Maga utánakap, leporolja egy kicsit, és tökéletes eszköz válik belőle. Nem kell majd a lojalitása miatt aggódnia, és Dumbledore hívei körében is népszerűbb lesz – főleg, ha abbahagyja az elrugaszkodott teóriák gyártását, amiben Caramel is mindig az élen járt...

– Csak éppen az én elrugaszkodott teóriáim helyesek! – vágott vissza Scrimgeour.

– A második tanácsom az – felelte emelt hangon Gnarlak –, hogy ne bolygassa Lucy Dawlish halálának körülményeit. Hogy hajlandó-e elfogadni igazságként, hogy szerződést szegett, és megkapta érte a méltó büntetését, vagy tovább áltatja magát, azt a józan ítélőképességére bízom. Egyet azonban ne feledjen... ami történt, az – hivatalosan – egy sajnálatos, tragikus baleset, melyet egy meghibásodott mugli autómobil okozott. – Gnarlak felvonta a szemöldökét. – Amennyiben maga többet lát bele, természetesen jogában áll teljes körű vizsgálatot indítani a Gringottsban. A banki tanács, melynek fele már most a Sötét Nagyúr felé hajlik, bizonyára értékeli majd a gesztust.

– Ne merészeljen fenyegetni!

Gnarlak rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

– Jól mondja – felelte halkan, mégis úgy, hogy Scrimgeour ereiben megfagyott a vér. – Pontosan ez volna a harmadik tanácsom. Úgy vélem, ez a leghasznosabb...

* * *

VÉGE

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop).

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)

* * *

SZEPTEMBERBEN FOLYTATJUK A SOROZAT BEFEJEZŐ, "A KOBOLDOK ARANYA" CÍMŰ RÉSZÉVEL - ADDIG IS, MEGTALÁLTOK AZ INSTAGRAMON:)

Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro