– Szerinted a lányok mit kaptak? Tangát?

– Brossot – felelte Percy, szenvtelen arccal csavargatva az apró, zsupszkulccsá változtatott gombot a mandzsettáján. – A Malfoy-féle családok körében így szokás. Mondd, miért kell neked mindig a legrosszabbra gondolnod?

– Tök szórakoztató lenne – felelte egy vállrándítással Lucy. Kissé felemelte a fejét, és próbált úgy tenni, mintha tűnődve bámulna a messzeségbe ahelyett, hogy elképzeli, milyen jót nevetett volna Remus ezen a viccen. Le kell szoknia róla, hogy egyfolytában a múlton rágódik...

Keskeny dűlőúton álltak. A napsütötte augusztusi délután lassan estébe fordult körülöttük: a nap már jócskán a tőlük jobbra magasodó sövény alatt járt, a bal kéz felőli szederbokrok sorában pedig elmosódó foltokként feketéllettek az érett gyümölcsök.

– Csak azt tudnám, miért kell mindig a világ végére küldeni a zsupszkulcsokat – morogta Lucy, és egy rántással kiszabadította csinos estélyi ruhája szélét a tüskés indák szorításából. – Ez is amolyan ősi hagyomány? Merlin ki akart cseszni valami várúrnővel, és megátkozta, hogy a világ összes fekáliája a cipőtalpára ragadjon, ha vendégségbe megy?

Percy arcán óvatos mosoly futott át.

– Ami azt illeti, valóban hagyomány – felelte. – A házigazdát tisztelni kell, nem szabad csak úgy rátörni az ajtót – ha másért nem, hát azért, mert a birtokot védő ősi varázslatok azonnal kitoloncolnának minket, többé vissza sem találnánk ide. A házigazda óhajától függ, hogy hol ér földet a zsupszkulcsunk... és őszintén szólva Mr. Malfoy nagyvonalúbbnak bizonyult, mint vártam. A családomról alkotott véleménye alapján akár a szomszéd faluba is küldhetett volna minket!

– Nem is tudtam, hogy ennyire profi sznob vagy – felelte szárazon Lucy. – A szüleidtől sosem hallottam ilyesmit.

Percy öntudatosan szipogott.

– Véleményem szerint a folyamatos tanulás, valamint a gyakori önvizsgálat elengedhetetlen az életben való érvényesüléshez. A Weasley is legalább olyan régi név, mint a Malfoy: igyekszem hozzá méltón viselkedni, és feleveleníteni a hagyományokat, melyeket a mi generációnk már nagyrészt elfelejtett. – Percy óvatos oldalpillantást vetett Lucyra. – Azt hittem, te többet tudsz nálam ezekről a szokásokról. Legalábbis úgy rémlik...

– Anyám családja miatt? – Lucy vállat vont. – Nem sok dolgom volt Corbittokkal, talán a temetésén találkoztam velük utoljára. Még Roxfort előtt. Sosem érdekeltem őket különösebben, gondolom mert lány vagyok – de ha volt is bármi kedvük, hogy megkeressenek, az '87-ben tuti elmúlt. Azok után én se keresném magamat.

– Na de a neveltetésed...

– Azt felejtsd el. Apámnak sok hibája van, de könyveket legalább nem pakolt a fejemre, hogy egyenesen üljek! Corbitt nagypapa amúgy is egy mugliivadékot vett el, szóval anya félvér lett – a családnak azt a részét nem érdekelték a mágusok hobbitenyésztésével kapcsolatos elvek, csak ezt nem nagyon kötötték a brit varázslóelit orrára. Egyszerűen mind leléptek Amerikába, még mielőtt Tudodki rászállt volna a minisztériumra. – Lucy elhúzta a száját. – Bezzeg amikor én lépek le Amerikába, akkor mindenki felháborodik.

– A vértisztaság mértéke nem függ össze a helyes viselkedéssel – szajkózta Percy. – Ott van például maga a miniszter úr, ő is félvér!

– Mert ha az apád csak otthon, a négy fal között érezteti veled, hogy mekkora egy selejt vagy, az már egyből helyes viselkedés, mi? – reccsent rá Lucy.

Percy-t egyszerre két történés is felmentette a válaszadás kellemetlen kötelezettsége alól: az egyik az volt, hogy megérkeztek a Malfoy-birtok impozáns, kovácsoltvas kapujához, a másik pedig az, hogy mögöttük újabb két érkező jelent meg a földúton. Egyikük, egy magas, szőke hajú, durva arcú férfi már ismerte a járást; döngő léptekkel sietett a kapu felé, hamar lehagyva a mögötte loholó alakot. Lucynak az volt a benyomása, hogy minél gyorsabban és kategorikusabban el akar határolódni tőle.

Percy lesimította a dísztalárját, és az érkező elé sietett.

– Mr. Yaxley! – mondta, olyan ünnepélyesen, mintha legalábbis a mágiaügyi miniszterrel beszélne. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy...

– Félre az útból, Weasley! – mordult fel a varázsló. Anélkül viharzott be a kúria kapuján, hogy akár egy pillantást is vetett volna kettejükre; lendülete szelétől megrezzentek a napszítta szederbokrok ágai.

– Valami baj van a Paradicsomban – szólalt meg a másik jövevény. Yaxley-nél alacsonyabb, de erős testalkatú férfi volt átlagos arcvonásokkal és huncutul csillogó szemekkel. Külsejét az tette meglehetősen jellegzetessé, hogy elegáns bársonyköpenye alatt viselt öltözéke egyszerre juttatta Lucy eszébe a '80-as évek mugli kalandfilmjeit és az egyiptomi átoktörőket – mindehhez pedig cowboycsizmát húzott.

– Mr. Cresswell – bólintott kimérten Percy. – Örömömre szolgál, hogy...

– A fenét szolgál örömödre, Weasley! – legyintett vigyorogva a jövevény. – Ha a rosszallásod csak egy hangyányival kézzelfoghatóbb lenne, összekanalaznám és megenném vacsorára.

Lucy nem töprenghetett sokáig ezen a képzavaron, mert az idegen leporolta a köpenyét, és hamisítatlan úriember módjára kezet csókolt neki.

– Dirk Cresswell – mondta. – Nemzetközi máguskapcsolatok...

– Maga vette át Kupor helyét! – döbbent rá Lucy.

– És maga csípte el a pozíciót, amiért évekig güriztem – sóhajtott fel panaszosan a varázsló. – Több időt töltöttem koboldokkal, mint a tulajdon gyerekeimmel, erre mégis egy ilyen csinibabát bíznak meg a necces ügyeikkel. Nem akar cserélni velem?

Lucy elmosolyodott.

– Mr. Cresswell...

– Dirk – szúrta közbe a férfi.

– Dirk – a dolog úgy áll, hogy nem csak asztaldísznek járok be Gnarlak irodájába. Ha gondolja, bebizonyítom, de lehet, hogy fájni fog.

A varázsló felnevetett.

– Jól fel van vágva a nyelve! Amiket hallottam magáról, szüksége is lehet rá ma este.

– Erről még beszélni is hiábavaló! – csattant fel Percy. Lucy kissé összerezzent; ha valamire, hát arra nem számított, hogy gálánsan megvédik. – Maga is tudja, hogy a pletykák...

– Miért, miket hallani rólam? – vágott közbe önkéntelenül Lucy.

Már a Malfoy-kúriához tartozó parkban jártak; az egyre szélesedő kavicsos ösvény formára vágott buxusok és egyenes sövényfalak közt vezette őket. A sűrűsödő est csendjét csupán egy-egy madár rikoltása törte meg. Talán páváé, gondolta Lucy, bár nem tűnt túl logikusnak, hogy pávákkal találkozzon a kínos rendben tartott angolkert közepén. Közel járhattak Malfoyék házához, mert a nyáresti szellő időnként halk zeneszót, és üvegpoharak csilingelését legyezte el a fülük mellett.

Dirk Cresswell elvigyorodott.

– Ajánlom figyelmébe a Hírverő következő számát. Az öreg Xeno Lovegood nagyon rárepült magára meg az álneveire – az a Sirius Blackes sztori valami egészen lehengerlő, évek óta nem röhögtem ilyen jót. Maga találta ki? Látszik, hogy még nem ismeri Xenót... neki nem szabad hülyeségeket mesélni, mert továbbgondolja őket.

A boszorkány felvonta a szemöldökét.

– Mi van Sirius Blackkel? – kérdezte a tőle telhető legközönyösebb hangon. – Annyira bekúrtam volna, hogy vele kavartam Bob Roshta helyett, és észre se vettem?

– Lucy! – szisszent fel megbotránkozva Percy, Dirk Cresswell azonban a hasát fogta a nevetéstől.

– Ha Xeno egyszer összehoz egy komolyanvehető cikket, befagy a pokol – mondta vidáman. – Csak annyiban különbözik Rita Vitroltól, hogy el is hiszi, amit ír...

Erre a végszóra értek el a tiszafa sövénnyel keretezett felhajtóút végére; az a dombtetőn élesen elkanyarodott, felfedve a Malfoyok családi otthonát. Lucyban, aki félig valami Sanguiniéhoz hasonló, zord kastélyra számított, nem várt rokonszenvet ébresztett a magas falú, takaros udvarház látványa, melynek rombusz osztású földszinti ablakain meleg fény tódult ki a sötétedő udvarra.

A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, az érkezők táskáit azonban Lucy meglepetésére nem egy házimanó, hanem egy sápadt, tejfölszőke hajú tinédzserfiú röptette fel az előszoba falán húzódó fogasokra. Ahogy Percy, Cresswell meg ő közelebb értek, egy fodros, lila estélyi ruhába öltözött lány is az üdvözlésükre sietett, de azonnal megtorpant; gőgös pillantása elidőzött Percy félrecsúszott szemüvegén és Cresswell furcsa öltözékén.

– Nocsak, Weasley! – szólalt meg a fiú némi kárörvendő éllel. – Jöttél, hogy felnyald a miniszter alatt a padlót?

– Draco – bólintott jeges udvariassággal Percy. Lucy gyanította, hogy szívélyes kifejezést próbál erőltetni az arcára, a végeredmény azonban inkább grimaszra hasonlított. – Pansy. Jó estét.

Dirk Cresswell úgy mutatkozott be a két tinédzsernek, mintha az iménti jelenet le sem zajlott volna, ők pedig – kissé kelletlenül – viszonozták a gesztust. Lucy sejtette, miért nem repesnek az örömtől, hogy láthatják: Cresswellről ugyan köztudott volt, hogy bőven rendelkezik varázsló felmenőkkel, de azt is legalább ugyanennyien tudták róla, hogy valósággal bolondul a muglikért. Percy pedig az iskolatársuk lehetett – talán pontokat is levont a házuktól, most azonban fordult a kocka, és ő, az egykori prefektus és iskolaelső került kiszolgáltatott helyzetbe.

Akármilyen fontoskodó és idegesítő volt azonban Percy, Lucy-t határozottan dühíteni kezdte, hogy mindenki úgy bánik vele, mintha egy undok ragacs lenne a cipője talpán.

Pillantása elidőzött a Dracónak nevezett fiú arcán. A vonásai finomak voltak, ugyanakkor kissé élesek, mintha szobrász faragta volna őket; a szája vonala egyenes, mégsem mosolytalan, a szeme pedig tisztán, zavarbaejtően szürke – már-már úgy világított a homályos félsötétben, mint Siriusé. Lucy a társnőjét – aki Pansy Parkinsonként mutatkozott be – ennél sokkal kevésbé találta érdekesnek; az arca hosszú volt és sovány, az orra hegyes, a pillantása okos, és közel sem jóindulatú.

Összességében Lucy úgy döntött, a két tinédzser megérdemli, hogy a kissé feszült helyzetből zsibbasztóan kellemetlent csináljon, és most az egyszer úgy viselkedjen, ahogy egy igazi Corbitt – legalábbis, amilyennek ő a Corbittokat képzelte.

– Te Lucius Malfoy fia vagy, ugye? – szólalt meg a tőle telhető legarrogánsabb hangon. – Ha nem hasonlítanál rá annyira, meg nem mondanám, hogy a családod birtokán vagyok. Húsz perce gyaloglok tűsarkúban, és még mindig senki nem vette el a táskámat! Persze ez nem a te hibád – tette hozzá, ügyelve rá, hogy minél képmutatóbbnak tűnjön –, de a helyedben elbeszélgetnék a házimanótokkal. Kész szerencse, hogy magammal hoztam Weasley-t, nem igaz?

Draco arca a „házimanó" szó említésére kissé megrándult, de Lucy a legillimencia veleszületett képességének hála érezte, hogy kijelentése megpendítette a fiú humorérzékét. Ez Pansy Parkinsonnak is feltűnhetett, mert kissé szúrós pillantást vetett rá.

– Maga kicsoda? – kérdezte. – Nem emlékszem, hogy Weasley bárkit is meghívott volna magával erre a partira...

Lucy leküzdötte magában az automatikus késztetést, hogy azt mondja, Doris Purkiss.

– Ha nem tudjátok, az a ti bajotok – vetette oda fölényesen. A keze egy pillanatra eltűnt a táskájában, aztán könnyed, gyors mozdulattal egy aranypénzt szorított az ajtófélfához – nem közönséges galleon volt, mert a Gringotts-címer helyett két, egymásba tekeredő sárkánykígyó alakja rajzolódott ki a felszínén –, és olyan lendülettel indult meg a folyosón, mintha az övé lenne a ház.

Az érme sisteregve nyomódott az öreg fába; a Corbitt-címer lenyomata egy pillanatra vörösen felvillant, aztán korommá válva a padlóra szóródott.

A hatás azonnali volt. Dirk Cresswell halkan füttyentett, Percy és Draco Malfoy pedig a boszorkány nyomába eredtek. Malfoy hamarabb utolérte, mint Lucy szerette volna; legfeljebb tizenhat lehetett, de már magasabb volt nála, és mindent összevetve elég határozottnak és gyors felfogásúnak tűnt.

– Sajnálom, hogy igazságtalanság érte – mondta. – A szüleim fontolgatták, hogy meghívják magát is, de aztán az édesapjára való tekintettel levették a listáról. Nem gondoltuk volna, hogy eljön, pláne nem Weasley-t kísérve.

Lucy egy szavát sem hitte; a mosolya azonban udvarias volt, amikor Malfoy megállította a szalon csukott ajtaja előtt, és megkérte, hogy várjon egy percet.

Amint kettesben maradtak, Percy azonnal nyugtalankodni kezdett.

– Nem is azért jöttél, hogy kibékülj édesapáddal, ugye? – mondta vádlón. – Átvertél!

– Wow! – motyogta Lucy. – Egy auror veszett el benned.

Dirk Cresswell felkuncogott mellette; a boszorkány csak ekkor vette észre, hogy időközben beérte őket. Ez kissé feszélyezte, el kellett azonban ismernie, hogy a varázsló tudatából áradó vidám kíváncsiság sokkal könnyebben elviselhető, mint Percy faggatása.

– Egyáltalán, mi volt az, amit a küszöbre ejtettél?

– Egy régi, vacak pénzérme, abból az időből, amikor a nagyobb családok még maguk verették őket – felelte lezseren Lucy. – Ha valaki kérdi, anyámtól kaptam még taknyos koromban, és a halál gátján is átívelő, titokzatos védővarázs van rajta... amúgy meg Ampókkal készíttettem reggel, mert sejtettem, hogy csesztetni fognak minket.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit túllősz a célon? – kérdezte harapósan Percy.

– A Malfoy-féle elitista ütődöttek imádják a drámát – vont vállat Lucy. – Minél hihetetlenebb a sztorid, annél jobban bezabálják.

– Úgy tűnik, többet tudsz az aranyvérű családokról, mint állítottad!

– Ja... tudom például, hogy életed végéig lábtörlőnek fognak használni, ha nem piszkálod meg őket egy kicsit – vágta rá Lucy. – Komolyan nem zavar?

– Persze, hogy zavar – sóhajtott Percy. – Szörnyű, hogy a szüleim döntéseinek a családunk jó híre látja kárát, de ha udvariatlan viselkedést tanúsítok, azzal csak a bírálóimnak adok igazat!

Lucy rábámult.

– Te egyedül vagy ilyen hülye, vagy valaki fogja a kezed?

Dirk Cresswell ismét felkuncogott mellettük. A boszorkányt már nagyon kezdte idegesíteni, hogy ott van, ennél sokkal nyugtalanítóbbnak találta azonban Percy reakcióját. Ambíciók és törtetés ide vagy oda, álmában sem tudta volna elképzelni róla, hogy a Malfoyok elitizmusának védelmére kel a családjával szemben. Ez nem Bill nyakigláb, fontoskodó kisöccse volt, akit roxfortos korában megismert: itt valami határozottan nem stimmelt!

Az emberek változnak, emlékeztette magát Lucy, nyugtalansága azonban nem múlt el. Minden szkepticizmusa ellenére sem tudta elképzelni, hogy Percy egyik pillanatról a másikra szembefordult az értékrenddel, ami szerint felnőtt, és csupa számító fogaskerékké változott az agya, mint Kuporé.

Mint Kuporé...

A szalon ajtaja kitárult, és a boszorkányba belefagytak a gondolatok. Draco Malfoy udvarias, bár kissé mesterkélt mosollyal az arcán tért vissza, egy magas, szép arcú, szőke nő kíséretében, aki Lucy szerint az édesanyja lehetett.

– Narcissa Malfoy – mutatkozott be a gyanú igazolásaképpen a boszorkány. Fölényes mosollyal engedte, hogy Percy meg Cresswell kezet csókoljanak neki, de közben Lucy-t figyelte. – Örülök, hogy eljöttek.

Lucy a csontjaiban érezte, hogy ez mennyire nem igaz. Mrs. Malfoy mesterien titkolt zavara és nyugtalansága olyan erővel dörömbölt az ösztönös legillimenciától kitágult tudatán, mintha kalapáccsal vernék a fejét, és ettől ő is nyugtalan lett. Ennyire jól sikerült volna a belépője? Kizárt – hogy Percy-t sikerült átvernie a tettetett sznobizmusával, az egy dolog, a Malfoyok bizonyára átlátnak rajta.

És mégis – mi más oka lehet rá Narcissa Malfoynak, hogy ennyire feszült legyen? Az ember azt hinné, fél valamitől...

*

Az első húsz percben úgy tűnt, minden rendben lesz.

A szalon berendezése Lucy szerint legalább olyan fényűző volt, mintha a Gringotts földszintjén lévő luxusbárban, a Kegyvesztett Koboldban üldögélne. A helyiség közepére egy hosszú asztalt toltak; a ház ura helyett most Cornelius Caramel ült az egyik asztalfőn, a másikat pedig Draco Malfoy foglalta el – Lucy sejtései szerint azért, mert szinte percenként visszatért a hallba, hogy fogadja az érkező vendégeket.

Percy-t meg őt az asztal Caramelhez közelebbi felére ültették, éppen a házigazdákkal szembe. Lucius Malfoy ugyanolyan személytelen udvariassággal köszöntötte őket, ahogy korábban a felesége; hideg, szürke szemeinek pillantása csupán egy másodpercig időzött el Percy arcán, Lucy-t azonban alaposabban megnézte magának. Ez annyira nyugtalanította a boszorkányt, hogy egy darabig észre sem vette, hová tűnt Cresswell, akit a hosszú asztal túlsó végére száműztek.

Caramel balján ült a Malfoy házaspár. A mellettük lévő székek bizonyára a vacsorára hivatalos, magas rangú aurorokra vártak, a miniszter jobbján ülő boszorkány láttán pedig Lucy alig tudta visszafojtani a nevetését. Tonkstól többször is hallotta már Dolores Umbridge nevét; de azt hitte barátnője legalább valamennyire képletesen fogalmaz, amikor egy félig kilapított varangyhoz hasonlítja az államtitkárt.

A babarózsaszín dísztaláros, affektáló kislányhangon beszélő Umbridge látványa annyira lekötötte, hogy jó ideig meg sem figyelte, kik ülnek az asztal vele és Percyvel azonos oldalán. A legtöbb jelenlévőt ködös gyerek- és tinédzserkori emlékek alapján már ismerte: minisztériumi főosztályvezetők és helyetteseik, a brit varázslóelit jeles családjainak képviselői, Wizengamot-tagok...

Itt ül a fél bíróság, döbbent rá Lucy. Egy pillanatra a Főnix Rendje összes akciója és törekvése nevetséges bábjátékká zsugorodott a szemében: ugyan mikor csődítenek Dumbledore emberei egyszerre egy helyre ennyi fontos személyt? Melyikük tudna hatni rájuk, vagy akár csak a közelükbe kerülni?

Hiszen itt vagy, cikázott át az agyán a kéretlen gondolat.

De én nem vagyok Dumbledore embere, vitatkozott önmagával Lucy. Megegyeztünk valamiben, de ettől nem leszünk csókosok. Nem járok el a hülye gyűléseire, és ő sem oszt meg velem semmit, amit nem muszáj.

Ez olyasvalami volt, amiért neheztelt Dumbledore-ra; az ősz mágus ugyanis nyíltan törekedett rá, hogy Bill meg ő – a Gringotts-beli kötődéseik miatt – a Rend terveinek lehető legkevesebb konkrét részletéről értesüljenek. Kezdetben a főhadiszállás titkába sem akarta őket beavatni: mint kiderült, a történelem során volt már rá példa, hogy egy csapat kobold bosszúból felkutatta egy Fidelius-bűbáj összes érintettjét, és végzett velük.

A helyzetet végül Mrs. Weasley oldotta meg, aki kerek-perec kijelentette, hogy ha Bill nem részesül a Fidelius védelméből, akkor sem ő, sem a Weasley família többi tagja nem segít Dumbledore-nak. Lucy már majdnem rokonszenvezni kezdett az asszonnyal, amiért olyat tett, amire az ő apja sosem volt hajlandó – kiállt a gyerekéért –, Mrs. Weasley azonban azon véleményét sem rejtette véka alá, hogy őt, Lucy-t hiba lenne bevonni a Rend belső körébe. Ezzel a tagok nagy többsége egyetértett; nem mondták ki, de a boszorkány világosan érezte abból, ahogyan rá néztek.

Végül hiába avatták be a Fidelius titkába, ha csak tehette, elkerülte a Grimmauld tér 12–t; és nem csupán azért, mert Sirius meg ő nem voltak beszélőviszonyban.

Most is csak az idődet vesztegeted, gondolta Lucy. Senki nem bízik benned, és amúgy is a te hibád, hogy Tudodki visszatért. Rohadtul magányos vagy, és bárhová mész, üldöz a baj...

...de sosem volt ez másként, nem igaz? – szólalt meg egy alattomos hang a fejében. – Most hirtelen miért zavar? Mi a francért vagy itt – hogy jóvá tedd, amit elrontottál? Hogy visszakönyörögd magad a barátaidhoz? Vagy talán dicsőségre vágysz? Te is tudod, hogy egyiket sem kaphatod meg. Talán az lesz a legjobb, ha most szépen elmégy.

Nem, vett erőt magán Lucy, nem mehetek el. Muszáj megtudnom, amit lehet, és Percy-t sem hagyhatom faképnél egy halálfaló házában! Az még tőlem is bunkóság lenne.

Ugyan már! Csak annyit kell tenned, hogy elnézést kérsz, és megkérdezed, hol a mosdó. Kimászol az ablakon, és itt se vagy.

De mindig szétszakítom magam, ha hoppanálok...

Akkor felülsz egy mugli buszra. Ne legyél már ilyen életképtelen! Gyűlölsz minden egyes percet, amit itt kell töltened; semmi szükség rá, hogy ezzel kínozd magad.

Ez nem választás kérdése, makacskodott Lucy. Maradok.

A mosdóba attól még kimehetsz. Szépen átgondolod ezt az egészet, és adsz magadnak néhány percet. Olyan forró az arcod, kéne neked egy kis levegő.

Lucy kezdte úgy érezni, mintha nem is saját magával vitatkozna, hanem valaki mással.

Nem kell kimennem, jól vagyok.

Gyerekesen viselkedsz! Jót fog tenni.

De nem akarok kimenni...

Azért csak menj ki – két perc az egész.

Nem akarok kimenni a kibaszott mosdóba!

MENJ KI! MOST!

Olyan érzés volt, mintha valaki egy kést húzna végig az idegein: jeges, borzongató és végtelenül idegen. Lucy egy pillanatra kibírhatatlan nyomást érzett a tagjain – valami különös, ellenállhatatlan erő kényszerítette a lábait, hogy kiegyenesedjenek, és kivigyék őt a szalonból. A késztetés azonban amilyen gyorsan jött, el is illant; mintha visszariadt volna tulajdon erejétől, vagy mintha csupán a boszorkány fáradt agyának képzelgése lett volna.

Amikor végre megszűnt, Lucy úgy érezte magát, mintha víz alól bukkanna fel; a döbbent rettegés buboréka kipattant körülötte, és rádöbbent, hogy semmi sem változott. Még mindig a hosszú asztalnál ült Malfoyék szalonjában, még mindig hozzá sem nyúlt az előételhez, Lucius Malfoy pedig még mindig alig titkolt kíváncsisággal figyelte őt. A helyiség végében kinyílt az ajtó, és a Varázsbűn-üldözési főosztály nagykutyái sorjáztak be rajta.

Lucy ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, és az okklumencia vasmarkába zárta a gondolatait. Sokkal könnyebben viselte, amikor pár hónapja maga Voldemort nagyúr próbálta kiszedni belőle a titkait: az a helyzet annyira váratlan és szürreális volt, hogy nem maradt is ideje igazán megrémülni. Az azonban, ami most történt – ha az imént tényleg az történt vele, ami gondolja, hogy történt...

Nem kellett volna eljönnöd, korholta magát a boszorkány. Te nem vagy Tonks, Kingsley, vagy Sirius. Sem akkora szuperkém, mint amilyennek képzeled magad!

Ha volt is kiút a helyzetből, az már régen bezárult. Az érkezők letelepedtek a számukra fenntartott helyekre, és mindannyian azonnal, menthetetlenül észrevették őt: Rufus Scrimgeour, Amelia Bones, Titus Graves – és az édesapja.

Lucy farkasszemet nézett John Dawlish-sal, aki kővé dermedve bámulta őt.

– Nahát – mondta vidáman –, szia, apa!

A szalonban egy pillanatra jéggé fagyott a levegő, aztán Amelia Bones – a kelleténél kicsit lelkesebben – visszamosolygott rá.

– Lucy? Tényleg te vagy az? Te jó ég, milyen gyönyörű lettél!

A színjátéknak ez a része könnyű volt. Lucynak nem volt más dolga, mint felállni, és engedni, hogy gyerekkorának szereplői megöleljék, kissé eltartsák maguktól, és megállapítsák, hogy igazi nő lett belőle. Titus Graves belopta magát a boszorkány szívébe azzal, hogy semmi ilyesmit nem mondott; hanem a távoli, sosem látott rokonokra jellemző könnyedséggel elcsevegett vele a talárja színéről és a heti kviddicseredményekről.

Ami John Dawlish-t illeti, ő percekig olyan képet vágott, mintha márványba öntötték volna, aztán csak annyit préselt ki magából:

– Megnőttél.

– Szerintem te mentél össze – felelte Lucy, minden haragját és szemtelenségét ebbe az egy mondatba sűrítve.

– Sajnálom, hogy meg kell szakítanom ezt a meghitt családi pillanatot – szólt közbe szenvtelen arccal Lucius Malfoy –, de most, hogy mindannyian itt vagyunk, a miniszter úr fontos bejelentést kíván tenni.

Lucy némi kaján örömmel foglalta el ismét a helyét; egy ideig az apját figyelte, így fel sem tűnt neki, hogy Caramel – akinek szerencsére volt annyi esze, hogy a Gringottsos ügyeiről nem tudó tisztviselők előtt úgy tegyen, mintha nem is ismernék egymást – miről kezd beszélni. Csupán akkor vette fel a fonalat, amikor Dumbledore neve ütötte meg a fülét.

– ...azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk, hogy ez súlyos felelőtlenség volt; és az elmúlt évek félresikerült gyakorlata felveti a kérdést, vajon a Roxfort többi tanára alkalmas-e a pozícióra, amire Dumbledore felvette őket. Madam Umbridge feladata ezért nem csupán az oktatás lesz, hanem egyben az is, hogy ellenőrizze kollégái hozzáértését, megfigyelje az óráik légkörét és biztosítsa, hogy a tananyag a minisztériumi előírásoknak megfelelően kerül közvetítésre a diákok felé. Amennyiben további tanárcserékre van szükség, az iskola felügyelőbizottságával közösen igyekszünk megoldást keresni.

Lucy Percy füléhez hajolt.

– Képzeld el Piton óráján – súgta. – Egyet pisszen a nyanya, és ő is bele lesz aprítva a futkárloboncoldatba...

– Piton szigorú, de nagytudású. – Percy ajka alig mozgott, így Lucy félig a gondolatai irányából olvasta ki a válaszát. – Én inkább Trelawney-ért aggódnék.

– Trelawney is nagytudású. Nagyon tudja, hogy kell az ember idegeire menni...

Percynek arcizma sem rezdült, a gondolatain azonban végigcikázott némi óvatos derültség; és Lucy hirtelen paranoiásnak érezte magát, amiért korábban Kuporéhoz hasonlította az elmeállapotát.

Most már Umbridge beszélt: nehezére esett odafigyelni rá, de annyit azért felfogott, hogy a Roxfort diákjai nem számíthatnak túlságosan eseménydús tanórákra ebben az évben. Lopva körülnézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy a helyiségben mindenki Umbridge-t hallgatja – vagy legalább úgy tesz –, leküzdötte a félelmét, és ismét kitárta a tudatát.

Egy ideig csak hagyta, hogy átmossák a jelenlévőkben kavargó érzések és benyomások; céltalanul lebegett a semmiben, és engedte, hogy a gondolatáradat egyszerű háttérzajjá halkuljon, ahogy annak idején Dumbledore tanította neki. Ekkor már kihallotta belőle a kisebb anomáliákat: megértette, hogy Titus Graves pontosan ugyanolyan irritálónak tartja Umbridge hangját, mint ő; hogy Dirk Cresswellnek rettenetesen ki kell mennie; hogy Lucius Malfoyt valami sürgős és fontos teendő foglalkoztatja; hogy Amelia Bones az egyik bírósági ügyén töpreng...

...az apja pedig feszülten figyeli őt, mert észrevette, mit csinál.

Lucy leküzdötte a kísértést, hogy satuként lezárja az elméjét, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.

Álmodom, vagy a nyanya tényleg két perce folytatja ugyanazt a körmondatot? – küldte át a kristálytiszta gondolatot az asztal túloldalára.

Az apjának arcizma sem rezdült, még a fejét sem fordította felé; Lucy azonban ugyanilyen tisztán hallotta a fejében a neki címzett gondolatot:

Beszélnünk kell.

A boszorkánynak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne kezdje látványosan forgatni a szemét.

Nincs neked elég bajod enélkül is? Ugyanolyan szabálymániás vagy, mint eddig, én meg ugyanolyan defektes. Csak önmagunkat ismételnénk.

John Dawlish a szájához emelte a poharát, aztán leeresztette. Idősebb volt, mint amire Lucy emlékezett – a hajába ősz szálak vegyültek, kissé kopaszodott és az arca is szikárabb lett, de ez is jól állt neki.

Miért vagy itt?

Mert Percy meghívott.

Az apja pislogott egyet.

És miért intézted úgy, hogy meghívjon?

Lucy önkéntelenül felvonta a szemöldökét.

Egész érdekes ember lettél, mióta legutóbb találkoztam veled. Nem mondod, hogy még humorérzéked is lett?

A férfi arcán átfutott valami megnevezhetetlen érzelem.

Ha tényleg csak ártatlanul vacsorázol itt, akkor nincs mit mondanunk egymásnak – de ha bármiben mesterkedsz, akkor a saját érdekedben keress meg a bál alatt. Van néhány dolog, amiről jobb, ha tudsz.

Lucy keze ökölbe szorult az asztal alatt. Mindig is ilyen volt! Hideg, következetes és pragmatikus. Mint egy mugli számítógép: csak akkor fagy le, ha az embernek igazán szüksége van rá...

Túl későn döbbent rá, hogy most nem védi őt az okklumencia pajzsa.

Nem én akartam a létezésedről is elfeledkezni. – Az apja gondolatai minden begyakorolt nyugalom ellenére szomorúságot sugároztak. – Te intézted úgy... attól még, hogy hiba csúszott a tervedbe, én tiszteletben tartom.

Lucy dühösen harapott az ajkába.

Ja, biztos jókedvemből csináltam! Véletlenül se azért, hogy ne nyírjanak ki álmodban a hülye kölyköd miatt, aki mindig is csak púp volt a hátadon.

A tekintetük találkozott az asztal fölött.

Beszélni fogunk, szögezte le az apja. Az elméje a következő pillanatban lezárult, Lucy pedig egyedül maradt kavargó gondolataival, és a ténnyel, hogy semmivel sem jutott közelebb a célhoz, amiért idejött.

Umbridge sokáig beszélt; a minisztériumi direktívákon kívül a roxforti oktatás felülvizsgálatával kapcsolatos terveit is részletesen bemutatta. Ez akár hasznos is lehetett volna a Főnix Rendje számára – Lucy azonban meglehetősen haragudott a Főnix Rendjére, ráadásul tartott tőle, hogy ha túlságosan odafigyel Umbridge vérfarkasokkal és „egyéb veszélyes félvérekkel" kapcsolatos szónoklatára, még hozzá talál vágni egy halkést. Vagy egy vízzel teli kancsót.

Vagy a combfixe gumijához erősített pisztolyt, aminek azóta nem kattintotta ki a tárát, hogy Erdélyben elvett vele egy életet.

Lucynak nem volt különösebb gyakorlata a vacsoraesteken való részvételben, de azt azért sejtette, hogy amíg mindannyian az asztal körül ülnek, semmi fontos nem fog történni. A társaság jó része eleve csak dísznek van itt: ürügyet szolgáltatnak rá, hogy a többiek a gyanú árnyékától mentesen találkozzanak, és egy-egy lopott pillanatban megbeszéljék, ami igazán fontos; neki pedig az a dolga, hogy elkapja ezt a pillanatot.

A feladat azonban több okból is nehéznek bizonyult, és ezek közül korántsem az apja ottléte jelentette a legnagyobb problémát, hanem a várakozás.

Kezdetben legalábbis azt hitte, ez a probléma forrása.

Lucy számára ugyanis – aki főként hideg pizzán élt – már-már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt a sokfogásos, változatos ételeket felvonultató vacsora. Sokszor a körülötte ülőkről kellett lesnie, hogy a megfelelő evőeszközt vegye a kezébe, és közben némán fohászkodott, hogy egyiküknek se legyen az övéhez hasonló humorérzéke; saját magáról ugyanis tudta, hogy képes lenne süteményvillával vagy leveseskanállal nekiesni egy szelet lazacsültnek, ha ezzel kellemetlen helyzetbe hozhat valakit, akit nem kedvel.

Még az apró adagokban felszolgált és nevetségesen bonyolult ételeknél is jobban zavarta azonban, hogy semmi tömény nem került az asztalra. A legkomolyabb ital, amihez hozzájuthatott, valami gyümölcsös mellékízű, félszáraz fehérbor volt, és abból sem ihatott többet négy pohárnál – az asztaltársaság már így is kezdett furcsa oldalpillantásokat vetni rá.

Lucy egészen addig képes volt kordában tartani az idegességét, míg észre nem vette, hogy időnként meg-megremeg a keze. A végtagjai kellemetlenül bizseregtek, egy-egy hirtelen mozdulatnál szúrtak is; az este előrehaladtával pedig egyre nehezebb volt a külvilág történéseire koncentrálnia, és nem bevallania magának, hogy jó ideje egy üveg whiskey képe lebeg a lelki szemei előtt.

Nem vagyok függő, szögezte le. Csak unatkozom.

Tisztában volt vele, hogy már jó ideje többet iszik a kelleténél, de eddig valahogy sosem lépett át egy bizonyos határt; főleg azért, mert Bill, később pedig Remus figyelt rá. Most azonban, hogy a Bill-lel való kapcsolata szigorúan a munkahelyükre korlátozódott, Remusszal pedig nem voltak többé beszélőviszonyban, nem igazán maradt az életében olyan visszatartó erő, ami megakadályozta volna, hogy...

Nem vagyok alkoholista! Az alkoholisták idegesek és hülyék lesznek, ha nem jutnak elég piához.

Mire azonban a desszertet is felszolgálták, és az asztaltársaság lassan átvonult a szalonból nyíló bálterembe, Lucy kénytelen volt elismerni, hogy rettentően idegesnek, és legalább ugyanennyire hülyének érzi magát.

Amikor Percy-t hátrahagyva odaslisszolt a rögtönzött bárpulthoz, és legurította az első Lángnyelv Whiskey-t, egy csapásra visszatért a tagjaiba az erő. Lucy ezt az italtól való nem-függőségének ékes bizonyítékaként könyvelte el: hiszen ha tényleg az számítana, hogy mennyi alkohol van a vérében, aligha lett volna jobban ettől az apró kis kortytól! Nyilvánvalóan csak az íze miatt itta; na meg azért, hogy némi hangulatot csempésszen ebbe a dögunalmas estébe, aminek az elején mindenféle hülyeséget összeképzelt. Például olyasmiket, hogy Percy nem önmaga, és hogy valaki megpróbálta rávenni, hogy...

Lucy önigazoló gondolatmenete megszakadt, amikor John Dawlish – anélkül, hogy akár csak egy pillantást vetett volna rá – átvágott a termen, és eltűnt a takaros angolkertre néző terasz irányába vezető lépcsőn. Tudta: ha beszélni akar vele, most kell utána mennie.

Már csak abban nem volt biztos, hogy akar-e. Az apja meg ő sosem értettek szót, és az évek alatt csalódások sorozatát okozták egymásnak. Ezredszerre miért történne másként?

Lucy-t végül az segítette a döntésben, hogy Percy felhagyott a Caramel és Umbridge körül való ugrabugrálással, és a keresésére indult a bálteremben. Az utolsó pillanatban slisszolt ki a csoportokba verődött vendégek gyűrűjéből, és eltűnt az apja nyomában. Felkapaszkodott egy emeletnyit a csigalépcsőn, aztán ösztönei sugallatára megállt; a lépcsőpihenő ugyanis ezen a helyen egy folyosóba torkollott, és a folyosón valakik hevesen vitatkoztak.

– Nem most kell megbeszélnünk! – Ez Lucius Malfoy hangja volt: Lucy eleget hallotta az este ahhoz, hogy megismerje. – A miniszternek feltűnhet, hogy nem vagy ott a bálon.

– Caramelnek az sem tűnne fel, ha a Sötét Nagyúr pohárköszöntőt mondana – felelte a felesége, Narcissa. – Cresswell viszont okosabb ennél. Nem bízhatunk meg benne!

– Eszem ágában sincs megbízni bárkiben is – közölte Lucius olyan hangon, mintha a puszta ötletet is vérlázítónak tartaná. – A dolog azonban úgy áll, hogy koboldokra van szükségem, és a koboldokhoz Cresswellen keresztül vezet az út. Vagy inkább az unokaöcséd szívszerelmétől kérjek segítséget? A Dawlish lánytól, akinek nem is szabadna itt lennie?

Lucy zavartan pislogott. Nem emlékezett rá, hogy az utóbbi két évben bárkinek is a szívszerelme lett volna, arról pedig még kevesebb fogalma volt, hogy ki lehet Mrs. Malfoy unokaöccse; a beszélgetés azonban elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy tovább hallgassa.

– Nincs szükséged senki segítségére – felelte higgadtan Narcissa. – Eddig is vigyáztunk rá, ezután is vigyázni fogunk. Miért bíznánk a koboldokra, ha egyszer mi is képesek vagyunk őrizni?

– Lehet, hogy igazad van – felelte minden meggyőződés nélkül Lucius. – Újra át kell gondolnom a dolgot... menj vissza az estélyre. Az a selyembe öltöztetett pincsikutya már biztosan hiányol.

– Varangy – felelte mosollyal a hangjában Narcissa. Lucy csak késve értette meg, hogy Umbridge-ról beszélnek; kitörő nevetése a sebtében kiszórt kiábrándító bűbája ellenére is kis híján leleplezte őt az elhaladó Narcissa előtt.

Egy darabig némán várt; igyekezett nyugodt légzéssel lelassítani a szívverését, és felfogni, mekkora szerencséje van. Mégis mennyi az esélye, hogy a Malfoyok titoktartásának törhetetlen pajzsán éppen aznap este nyílik rés, amikor ő, Lucy a birtokuk vendége?

Már-már sorsszerűnek tűnt az egész. Megmagyarázhatatlan vakszerencsének.

Megrendezettnek. Csapdának.

Lucy úgy döntött, belesétál.

Bocs, apa, gondolta, miközben levette magáról a bűbájt, és elindult a folyosón abba az irányba, amerre Lucius Malfoyt sejtette, de a nagy családi jelenetre még várnod kell.

* * *

Megjegyzés: Lucy nem teljes értékű legillimentor: pálcahasználat nélkül csupán a többi ember érzéseinek színezetét és gondolataik körülbelüli irányát érzékeli, illetve észreveszi, ha valaki hazudik, vagy ártani akar neki. Amikor az apjával beszélget, az a legillimenciának egy komplexebb formája: egy olyan technikát használnak, amit Lucy–nak Dumbledore tanított meg, John Dawlish pedig az Auror Főiskolán sajátította el, ahogy az összes kollégája is. A módszer az én agyszüleményem, és elég komplexen működik, amivel most nem untatnék senkit. A történet folyamán előkerül még...

Még egy megjegyzés: Lucy édesanyjának családja, a Corbittok (valamit ebben a történetben az összes Corbitt és Graves családnevű karakter) Hirfael barátnőm szellemi tulajdonát képezi, és/vagy az ő elképzelései alapján került bele ebbe a történetbe. A karaktereink ugyanis rokonok: Lucy az ő Relikviavadászok sorozata egyik főszereplőjének, Reynard Corbittnak az unokája. Hirfael történetsorozatát megtaláljátok itt, Wattpadon=)

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, érdekességeket és update-eket a sorozattal kapcsolatban.Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)