Lucy fejében megállíthatatlanul kavarogtak a gondolatok, amikor becsukódott mögötte a Corbitt-ház robosztus ajtaja. Magában továbbra is Corbitt-házként hivatkozott a régi épületre, annyira hihetetlen volt a gondolat, hogy az övé – és persze Siriusé, aki sokkal inkább otthon érezte magát benne, mint ő. Meg tulajdonképpen egy kicsit Remusé is, bár nehezen lehetett rávenni, hogy pár napnál tovább maradjon; titokzatos küldetése Londonhoz kötötte, így manapság ő volt Sipor és Csikócsőr egyetlen, többé-kevésbé állandó lakótársa a Grimmauld tér tizenkettőben. Persze Csikócsőrt is átreptethetnék valamikor ide... és azt is meg kell tervezniük, hogyan rabolják el Harry Pottert a nyáron arról a Privet Drive nevű helyről.

Fawkes, a főnixmadár a terasz korlátján tollászkodva várta őt, ahogy minden szerdán hajnal előtt; szeme okosan csillogott a már majdnem teljesen kerek telihold fényében.

– Kösz a fuvart – mondta neki szokás szerint Lucy. Fawkes csattintott a csőrével, és elegáns mozdulattal félrebillentette a faroktollait; a boszorkány beléjük kapaszkodott, és a következő pillanatban Dumbledore füstöt eregető fémszerkezetekkel teli irodájában találta magát.

Az igazgató nem úgy festett, mint aki várta őt; arany csillagos pizsamában, hálósipkával a fején gubbasztott az íróasztala mögött, és – Lucy megdöbbenésére – egy mugli képregényt olvasott.

– Bámulatos – dünnyögte. – Figyelemre méltó...

– Öhm... professzor úr?

Dumbledore felpillantott.

– Miss Dawlish! Minek köszönhetem a látogatását?

– Hát... elmarad a szokásos szerdai buli?

Dumbledore pislogott, és lassú mozdulattal becsukta a képregényt. Lucy egy kék telefonfülkét pillantott meg a borítóján, melyből egy ballonkabátos alak tört elő egyszarvúháton, hogy levadásszon egy csapat bizarr, hegyes fogú űrlényt egy temetőben – mielőtt azonban jobban megnézhette volna, Dumbledore az asztalfiókba rejtette.

– Milyen különös! – mondta derűsen. – Azt hittem, kedd van.

– Ha gondolja, akkor már itt sem vagyok.

– Ugyan, dehogy! – Dumbledore intett a pálcájával, mire ismét a nappali ruhái jelentek meg rajta. – Inkább szedelőzködjünk. Fontos dolgunk van.

Lucy hasztalanul próbálta legyűrni rosszkedvét. Az elmúlt két hónapban Dumbledore többször is átvette vele a sorsmágia alapjait, ő azonban egyszer sem volt képes varázslattal felfedni azokat a ragyogó, testetlen fonalakat, amelyeket Dumbledore korábban minden erőfeszítés nélkül, a szeme láttára ragadott meg és csavart az ujja köré. A professzort ez egyáltalán nem látszott zavarni; minden alkalommal megismételtette vele a feladatot, és miután Lucy kudarcot vallott, valami más tudást kezdett átadni neki.

A boszorkány – általános csalódottsága ellenére – már két hét után úgy érezte, többet tanult Dumbledore-tól, mint hét roxforti éve alatt összesen: a professzor hol a Fidelius-bűbáj módszertanába avatta be, hol a kiábrándító bűbáj különböző variációit mutatta meg neki, a legutóbbi alkalommal pedig felfedte, hogyan tud üzenetet küldeni a patrónusával anélkül, hogy azt a környezetében bárki észrevenné. Lucy figyelmét nem kerülte el, hogy bűbájokat tanít neki, nem pedig transzformációs varázslatokat vagy párbajozáskor használt átkokat – Dumbledore ugyanis a legtöbb tanárával ellentétben hamar megértette, hogy ha semmi sikerélménye nincs, hamar feladja a próbálkozást.

Talán ezért nem kérte meg azóta sem Siriust, hogy párbajozzon vele. A varázsló nyilvánvalóan legyőzhetetlen ellenfél volt a számára, ráadásul már-már komikus elszántsággal védelmezte mindentől és mindenkitől. Lucy tartott tőle, hogy ha párbajoznának, Sirius szándékosan kímélné őt...

– Ne csüggedjen! – mosolygott rá Dumbledore. – A mai feladatunk az, hogy eloszlassuk a fejében azt a tévképzetet, hogy nem ért az átkokhoz; ennek érdekében pedig egy olyan mágiaággal fogunk megismerkedni, amelynek – bizonyos körök nagy sajnálatára – az alapjai is hiányoznak a roxforti tantervből. Az évek során kevés diákomnak adtam át ezt a tudást, nem véletlenül; de úgy vélem, magának szüksége lehet még rá.

– Mégis mire? – kérdezte gyanakodva Lucy.

– Némi feketemágiára, természetesen! – felelte jókedvűen Dumbledore. – Indulhatunk?

Lucy olyan pillantást vetett a professzorra, mintha kételkedne az elméje épségében.

– ...feketemágiára?

– Ne tegyen úgy, mintha ez lenne az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik – felelte könnyedén Dumbledore. – Ha jól sejtem, Perselustól már megtanulta, hogyan hatástalanítsa az Invultus-átkot...

Lucy mély levegőt vett, hogy megfékezze az agyába toluló kérdések áradatát; úgy döntött, a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb információkat sajtolja ki először a professzorból.

– Hová megyünk?

– Sétálni – felelte készségesen Dumbledore. – A ma esti programunk rengeteg felesleges kárt tenne az itteni berendezésben.

– Magát soha semmi nem hozza ki a sodrából, igaz? – kérdezte kissé savanyúan Lucy, miközben belebújt a kabátjába.

– Azt kívánom, bár nemmel felelhetnék erre a kérdésre – sóhajtott Dumbledore –, tegnap azonban történt egy Dolores Umbridge főinspektorhoz köthető eset, melynek következtében... nos, ahogy bizonyos körökben mondani szokás, kissé felment bennem a pumpa.

Egy ideig némán rótták a Roxfort folyosóit. Lucy arra számított, hogy a tágas SVK-terembe mennek, ám egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Dumbledore el akarja hagyni a kastélyt.

– Tudta, hogy őt gyanúsítjuk Caramel megátkozásával? Umbridge-t?

A professzor egy pillanatra megtorpant, és úgy meredt rá, mintha most látná először életében.

– Szent szalamandra! – suttogta. – Hát persze, minden egybevág. Hogyan jöttek rá?

Lucy beszámolt Myron Wagtail leveléről, Dumbledore pedig gyermeki kíváncsisággal itta minden szavát.

– A Selwyn-ek – dünnyögte. – Az a kérdés, miért pont a Selwyn-ek. Valóban érdekes, hacsak... hmm. Sok gondolkodnivalót adott nekem, Lucy... de ígérje meg, hogy nem kezd semmi meggondolatlan akcióba!

Lucy nyelt egyet. – Hát... izé.

– Mindazonáltal, amennyiben szövevényes tervek egész hálóját dolgozta ki – tette hozzá Dumbledore –, senki nem törne pálcát a maga feje fölött, ha Dolores esetleg aurori kísérettel kényszerülne elhagyni a kastélyt. Annak ellenére, hogy természetesen mindannyian végtelenül sajnálnánk az esetet.

Lucy elvigyorodott.

– Igazából a maga szeme előtt akarjuk tartani – vallotta be. – Délelőtt rendezünk egy kis jelenetet Dorával, hogy elnyerjük a bizalmát, de arra megy ki az egész, hogy bizonyítékokat szerezzünk.

– Legyenek óvatosak – mondta Dumbledore. – Dolores okosabb, mint amilyennek tűnik.

– Mivel idegesítette fel magát ennyire?

Dumbledore válasz helyett megszüntette az okklumencia gátját az elméje körül, és intenzív képek folyamaként mutatta meg neki, hogy mi történt. Lucy érezte a professzor fellobbanó dühét, amikor Umbridge lerugdosta Sybill Trelawney utazóládáját a lépcsőn, és egy pillanatra halálra rémült a lehetőségtől, hogy ez a harag valaha ellene fordulhat. Utána pedig...

– Firenze professzor? – döbbent meg Lucy. – Maga egy kentaurt vett fel Trelawney helyére tanárnak?

– Talán helyteleníti az ötletet?

– Nem, csak... – Lucy vigyorogva rázta meg a fejét. – A diákok idegrohamot fognak kapni. A kentauroknak egyetlen konkrét szavuk sincs. Hogy fognak így vizsgázni?

– Biztosíthatom, hogy Firenze örömmel vállalta a feladatot.

– A csordájának viszont aligha tetszett az ötlet – szaladt ki Lucy száján. – Nem fogadták vissza, miután meggyógyult, igaz? Csak maga nem mondta el nekem, hogy megkíméljen, vagy valami hasonló hülyeség...

Dumbledore lehajtotta a fejét. – Voldemort nagyúr hazugságai sajnos egyre több helyre beférkőznek – sóhajtott. – Attól tartok, a kentaurok már nem bíznak magában és bennem úgy, mint régen. Magorian tudja, hogy Ronan és Goron tanításaival, valamint Perselus segítségével mentette meg a társuk életét, és egy kis időre vissza is fogadták őt maguk közé, ám szerintük Firenze elárulta őket azzal, hogy a kérésemre elvállalta a tanári állást.

– Hogy lehetnek ilyen hülyék?! – csattant fel Lucy. – Én nem ilyennek ismertem meg őket – sosem voltak kíváncsiak a mágusok csatározásaira, és ha igazán nagy baj volt, mindig segítettek!

– Ne veszítse el a reményt! – biztatta Dumbledore. – Voldemort győzelme koránt sincs még kőbe vésve: ezt kevesen tudják kettőnknél jobban.

Erre a végszóra megérkeztek a Roxfort tölgyfa ajtajához; Dumbledore intett a pálcájával, mire az irdatlan sarokvasak elfordultak, ők pedig sietős léptekkel átvágtak a parkon. Lucy nem csalódott, valóban a Tiltott Rengeteg felé vették az irányt.

– Dumbledore professzor – szólalt meg hirtelen Lucy. – Szóval, volt Myronnak ez a levele, és... jaj, nem is tudom, hogy mondjam!

Dumbledore együttérző pillantást vetett rá.

– Nos, ha elfogad egy tanácsot... természetesen nem tisztem beleszólni az ilyesmibe, de engedje meg, hogy a létező leghatározottabban állást foglaljak Sirius mellett – mondta komoly arccal.

Lucyból kitört a nevetés.

– Merlin segge, nem olyasmiről van szó! De majd átadom neki, biztos örülni fog. Izé... szóval, valahol ott kezdődik a sztori, hogy Myron a levelében azt állítja, Mundungus Fletcher a menedzsere. Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem lehet az. Egyszerűen lehetetlen.

– Nos – felelte könnyedén Dumbledore –, ebben az esetben az a legkézenfekvőbb megfejtés, hogy Mr. Wagtail környezetében valaki Mundungus Fletchernek adja ki magát.

– Sirius is ezt mondta – bólintott Lucy, miközben Hagrid kunyhóját megkerülve eltűntek az erdő fái közt. – De nekem az jutott eszembe, hogy mi van, ha... szóval, nem lehetséges, hogy két Mundungus van? Az egyik abból a másik valóságból kerülhetett át a miénkbe, ahonnan Scabior még nyár végén visszahozott minket. Lehet, hogy amikor pár hete visszahozta azt a Dungot, akit mi ismerünk, akkor... akkor a másik Dung már itt volt, csak mi még nem találkoztunk vele.

Dumbledore egy pillanatig hallgatott.

– Scabior nem engedné, hogy ilyesmi történjen – mondta, a hangja azonban ezúttal nem volt sem könnyed, sem derűs. – Éppen azt tekinti a legfőbb feladatának, hogy felszámolja az ehhez hasonló ellentmondásokat a világunkban.

– De azért lehetséges? Történt már ilyen?

– Amennyiben elő is állna ez a helyzet, nem tarthatna sokáig, mert ellenkezik a valóság működésének törvényeivel – felelte lassan Dumbledore. – Ha így lenne, azt mostanra észrevettük volna. Egyetlen olyan esetről hallottam, amikor valaki szembe került egy másik valóságból származó... nos, alteregójával, ha úgy tetszik, és a találkozás tragédiával végződött! Úgy vélem, Mundungusnak egyszerűen van egy ellensége – vagy akár barátja, az ő köreiben sosem lehet tudni –, aki halottnak hiszi, és úgy gondolta, bátran átveheti a helyét, mint a Walpurgis lányai menedzsere. Javaslom, hogy győződjön meg a dologról, de legyen óvatos. – Dumbledore végre elmosolyodott. – Most pedig rajta, tegye fel a másik kérdést is, ami hetek óta a fejében motoszkál!

Lucy odébbrúgott egy követ. – Csak Scabior mondott egyszer valamit... tudja, mindig a tanítómestereként hivatkozott Pyritesre. Úgy beszélt, mintha közelről ismernék egymást. Maga viszont azt gondolja, két külön valóságból származnak.

– Amit mondtam, csupán feltételezés. – Dumbledore felsóhajtott. – A helyzet pedig bonyolult, mert... nos, megpróbálom felvázolni, miért. Maradjunk Mundungus Fletcher példájánál. Maga ismeri őt, igaz? Tudja, milyen a külseje és viselkedése. Tudja, milyen szavakat használ, hogyan szívja a cigarettáját, és tudja azt is, melyik helyzetben miféle reakcióra számítson tőle. Ha úgy adódik, el tudná játszani a szerepét.

– Igen, persze – bólintott Lucy.

– Itt kezdődnek a problémák – lendült bele a magyarázatba Dumbledore. – Ha ugyanis egy másik valóságban találkozna egy másik Mundungus Fletcherrel, őt is korábbi ismeretei alapján ítélné meg. Azt hinné, ismeri; holott abban a másik valóságban más tapasztalatok érték Mundungus Fletchert, amelyek más irányba befolyásolták az életútját és a döntéseit, így nagyon is elképzelhető, hogy más ember lett belőle! Ha egy nap szemtől szemben állna egy másik Mundungusszal, az minden bizonnyal igen sokkoló élmény lenne mindkettejük számára – érti már, miért, ugye? Maga egy olyan embert látna, aki úgy néz ki, és úgy beszél, mint Mundungus Fletcher, ám egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy az maga szerint elvárható lenne tőle; a másik Mundungus pedig nem értené, ki maga, és miért vár el tőle olyan dolgokat, amelyek magától eszébe sem jutnának!

Lucy döbbenten pislogott. – De hát akkor az már nem is ő lenne!

Dumbledore mosolygott.

– Talán úgy gondolja, a mi valóságunk valamilyen okból fontosabb másokénál? Netán feljebbvaló?

– Nem, de... – Lucy bénultan rázta a fejét. – De hát akkor olyan valóságnak is lennie kell, ahol Dung meg se született, mert a szülei sosem jöttek össze! Meg olyannak, ahol feketemágus lett, vagy kvibli.

– Pontosan! – Dumbledore lelkesen összecsapta a kezét. – Most már mindent ért.

– De hát... de hát ez borzalmas! – hőkölt hátra Lucy. – Ez azt jelenti, hogy mi mind csak gyenge másolatok vagyunk?

– Szó sincs róla – felelte Dumbledore. – Normális esetben nem tudunk róla, hogy a világ összetettebb, mint amit mi érzékelünk belőle, és ez így van jól. Ettől nem leszünk kevesebbek, és tetteink hatása sem lesz kisebb. – Felsóhajtott. – A sorsok különbözőek, Lucy; az, hogy egyeseké kőbe van vésve, nem azért van így, mert ők értékesebbek másoknál! Előbb-utóbb mindannyian eljutunk a számunkra kijelölt pontba, elfoglaljuk helyünket a nagy egészben. A maga sorsa, mint tudja, kötöttebb, mint sokaké...

– Pyritesé viszont nem az? – csattant fel Lucy. – Pont Pyritesé?

– Ez megmagyarázná a mester-tanítvány kapcsolatot közte és Scabior között, amiről ő sosem tett említést – felelte Dumbledore. – Természetesen az is lehet, hogy Scabior egyszerűen hazudik, és csupán egy hihető történetet akart kreálni a helyzet megmagyarázására.

– Szerintem nem hazudik, hanem... – Lucy megtorpant. – Te jó ég, azt hiszem, értem!

Dumbledore gyanakvó pillantást vetett rá. – Úgy gondolja?

– Scabior elmondta nekem... – Lucy megtorpant, és szembefordult Dumbledore-ral. – Emlékszik a három testvér meséjére, igaz? A köpennyel, a pálcával meg a kővel... Scabior szerint ezek a tárgyak tényleg léteznek, és Pyrites megtalálhatta őket. Mivel mindet birtokba vette, a Halál Urává vált, innét ered a hatalma. Amikor erről beszélgettünk, én váltig állítottam, hogy a három testvér meséje csupán fikció, és ezek a tárgyak sosem léteztek – de mi van, ha Scabior valóságában tényleg léteznek, és amikor történt az a gebasz, akkor átkerültek ide? Gondolja végig: mi csak meseként ismerjük őket, Scabior számára azonban valóságosak.

Lucy egy pillanatig tisztán érezte, hogy most megfogta Dumbledore-t; ám a pillanat hamar elszállt, és a professzor a szokott derűvel hunyorgott rá félhold alakú szemüvege mögül.

– Izgalmas elmélet – mondta –, de sajnos nem állja meg a helyét. Az úgynevezett Halál Ereklyéi ugyanis a mi valóságunkban is léteznek, egy közülük legalábbis biztosan. A Végzet Pálcájának, vagy más néven Halálvesszőnek keresztelt pálca bizonyítottan valóságos – vagy egykor az volt –, ezt maga Ollivander támasztja alá. Fiatalkoromban magam is kutattam az ereklyék után, ez azonban zsákutcának bizonyult. Valóban jól hangzik a lehetőség, hogy Pyrites a Halál Uraként tehetett szert a hatalmára, ám sajnos sokkal valószínűbb, hogy semmi sem történne, ha egyesítenénk a három legendás tárgyat, már ha létezik a másik kettő.

– De ez megmagyarázná, miért vagyunk ekkora szarban! – csattant fel Lucy. – Azért, mert valaki a Halál Ura lett, és ez ellenkezik a valóság törvényeivel. Teljesen logikus!

Dumbledore csüggedten rázta a fejét.

– A valóságok azért keveredtek össze, mert Pyrites olyasmin változtatott, aminek mindenképpen meg kellett történnie: ezt már elmondtam magának. A Halál Uraként Pyrites azt tehetett volna, amit csak akar, a valóságunk minden mozzanatának parancsolva! Nem, Lucy: bármilyen kézenfekvőnek tűnik is, hogy az ereklyék után kezdjen kutatni, fáradozásai nem vezetnének eredményre. Ez nem a maga harca: kérem, higgye el ezt nekem!

Lucy egy darabig némán fürkészte a professzor arcát, aztán bólintott.

– Köszönöm! – sóhajtott megkönnyebbülten Dumbledore. – Most, hogy ezt tisztáztuk, már koncentrálhatunk a mai találkozónk céljára.

– ...a feketemágiára? – kérdezte aggódva Lucy. Ahogy körülnézett a kihalt erdei tisztáson, ahol megálltak, egyre kevésbé tűnt jó ötletnek elkezdeni veszélyes varázslatokat gyakorolni egy mágikus lényekkel teli erdő közepén.

– Úgy látom, aggasztja a dolog. Miért?

– Mert úgysem fog sikerülni – felelte Lucy.

Dumbledore felvonta a szemöldökét.

– Ha arra számítana, hogy semmi sem történik, ha sötét varázslatokkal próbálkozik, aligha ennyire megszeppenve!

Lucy makacsul elfordította a fejét. Nem fog bedőlni Dumbledore finom ugratásának, ahogy kamaszkorában tette!

– A feketemágia eredetével és meghatározásával kapcsolatban sok különböző elméletet ismerünk – kezdte türelmesen a professzor. – A minisztérium jelenlegi hivatalos álláspontja szerint egy átok a hatása, illetve a használója szándéka alapján minősül sötétnek. Tipikus sötét varázslatként ismertek a főbenjáró átkok, valamint egy sor más tiltott varázslat. Ez a megközelítés azonban több szempontból is problémás...

– ...mondjuk mert sötét varázslatokat is lehet jóra használni – vetette fel Lucy. – Például kegyelemből megölni valakit.

– Úgy van – bólintott Dumbledore. – Emellett pedig létezik egy másik fő elmélet is a feketemágia meghatározására, ami túlmutat a roxforti tananyagon. Eszerint feketemágia minden olyan varázslat vagy mágikus jelenség, amely permanens, visszafordíthatatlan változást okoz művelője – vagy elszenvedője – testében, lelkében vagy szokásaiban.

Lucy pislogott. – Szóval a bűbájok nem minősülnek feketemágiának, hiszen idővel elmúlik a hatásuk... de akkor a Cruciatus-átok sem az? Hiszen ha leállnak vele, akkor már nem fáj.

– Az általa okozott kár azonban változatlan marad az emberi testben – felelte Dumbledore. – Ahogy az Imperius-átoké is az agyban és az idegrendszerben... hogy a halálos átokról már ne is beszéljünk. De hogy kevésbé sötét vizekre evezzünk, ezen elmélet szerint feketemágia a vérfarkaskór, a legillimencia, a metamorfmágia, és az animágia is – nem csupán azért, mert ezek mindegyike rendkívül veszélyes lehet!

– Akkor jobb lesz, ha vigyáz velem – felelte vigyorogva Lucy.

– Ezzel már most is tisztában vagyok – mosolygott vissza rá Dumbledore. – Ám érzem, hogy kételkedik az elméletben. Én is így voltam ezzel, ám megváltozott a véleményem, amikor fiatalkoromban egy időre olyan társaságba sodródtam, amely... nos, hogy ezzel a kellemetlen analógiával éljek, körülbelül olyan hatással volt rám, mint magára az ifjú Myron Wagtail.

– Részvétem – motyogta Lucy, de Dumbledore arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Ebben az időszakban jöttem rá, hogy amennyiben a bűbájokat átkokkal kombináljuk, kiküszöbölhetjük a feketemágia egyik igen bosszantó tulajdonságát: többé nem fenyeget az a veszély, hogy kárt teszünk magunkban, ha használjuk. Az egyetlen veszélye ezen komplex varázslatoknak, hogy könnyedén kicsúszhatnak az irányításunk alól, mindent felemésztve körülöttünk; ám ha elég erős az akaratunk, könnyűszerrel uralkodhatunk rajtuk, irányíthatjuk őket.

– A bűbájokat... átkokkal? – Lucy kétkedve pillantott Dumbledore-ra. – De hát hogyan? Egyszerre szórjam ki a kettőt, nonverbálisan? Egymás után? Előbb a bűbájt, aztán az átkot?

Dumbledore csak mosolygott, és intett a pálcájával. Ezúttal nem rejtette el a gondolatai irányát Lucy elől, a boszorkány így pontosan érthette, mit csinál: mint a gyakorlott mágusok általában, nem mondta ki a fejében a kívánt varázsigét, csupán a szándék kristályosodott ki az elméjében egy pillanatra.

Lucy némi tanakodás után rájött, hogy azért nem tud megszólalni, sem visszaátkozni, mert a Silencio és a zagyváló átok tökéletes elegyével sújtották.

– Próbálja meg! – biztatta Dumbledore, miután hatástalanította az átkot; és nem védekezett, amikor Lucy a Levicorpus és a hátráltató ártás keverékével vágott vissza.

A boszorkány egy idő után azon kapta magát, hogy élvezi a gyakorlást. Mindig is szerette feszegetni a bűbájok határait, ám soha nem jutott volna eszébe, hogy átkokkal kombinálja őket. Élt a gyanúperrel, hogy Dumbledore így próbálja őt kirángatni a siralmas párbajtudása miatt érzett apátiából. Úgy fél óra küzdelem után sikerült is megállítania az ősz varázsló egyik varázslatát: a kábító átok és a kiábrándító bűbáj furcsa elegye visszapattant Lucy pajzsbűbájáról.

– Kitűnő! – bólintott kedvtelve Dumbledore. – De hát a Protego különböző variációiban már a roxforti vizsgáin is remekelt.

– Kábé ez az egyetlen dolog, amit tehetnék, ha tényleg párbajoznom kéne – jegyezte meg Lucy, bár azonnal betolakodott a fejébe a gondolat, hogy azok után, amit ma tanult, ez már nem igaz.

Vajon az SVK-órákat miért nem így kezdték? Mennyivel egyszerűbb gondolkodni, és az ember szándékait irányítgatni, mint átkokat kiabálni – és mennyivel kevésbé lenne félelmetes lenne ez a párbaj, ha nem Dumbledore lenne az ellenfele! Dumbledore, aki megszokta, hogy a legillimencián keresztül kommunikálnak egymással, és aki bizony tudna neki ártani, ha akarna...

Ha Dumbledore helyén most valaki más állna, egy idegen, akinek a gondolatait kedvére kifürkészheti anélkül, hogy a sajátjait elárulná... aki nem képes nonverbálisan varázsolni... aki soha nem hallott még bűbájok és átkok kombinációjáról... nos, akkor ennek az idegennek nem sok esélye lenne ellene...

Dumbledore vidáman mosolygott rá.

– Próbálkozzon meg egy erősebb pajzsbűbájjal – mondta –, és mutatok még egy utolsó varázslatot. Későbbre terveztem, de miért is ne? Megy ez magának, mint a karikacsapás.

Lucy pislogott egyet. Utoljára a RAVASZ vizsgáján volt szüksége erre a bűbájra; akkor lenyűgözte vele a bizottságot, és a kis Flitwick professzor az asztalon állva tapsolt neki. Ahogy akkor sem, most sem merte megkockáztatni a varázsige nélkül.

– Protego horribilis!

Körülöttük egy pillanatra megdermedt a levegő. A tisztás füvén anyagtalan lökéshullám futott végig, egy nagy körben végigszántva a deres füvet. A mágikus pajzs áthatolhatatlan, ragyogó falként vetült köréjük, aztán látszólag semmivé vált, a levegőben azonban tovább vibrált a mágia.

Dumbledore ekkor felemelte a pálcáját, és széles, bonyolult alakzatot írt le vele – Lucy félúton felismerte a mozdulatot, és csak azért nem sikoltott fel rémületében, mert képtelen volt elhinni, hogy a professzor ilyesmit szabadítana útjára. Utoljára Erdélyben, Siriustól látta ezt a pálcamozdulatot; egy olyan ritka, pusztító átokhoz tartozott, amiről tudta, hogy úgy hatol majd át a varázslatán, mint kés az olvadt vajon.

Ám nem ez történt. A táltostűz vörös-arany kígyója egy széles körben lángra lobbantotta a mágikus pajzsot; a vörös lángcsóva egy szisszenéssel lilává, majd kékké változott, és túlvilági fénnyel égett tovább, egy széles körben mindent felemésztve maguk körül.

Mielőtt a tűz elérhette volna a környező fákat, Dumbledore felemelte a kezét; a lángok erre lelohadtak, derékmagas, örvénylő sávvá szelídülve köztük és az erdő között.

– Maga... maga összekeverte a táltostüzet a Protego horribilisszel? – Lucy döbbenten bámult Dumbledore-ra. – Nem csukták le érte? Amit ez csinál, az elég permanensnek tűnik.

– Nem az én ötletem volt – felelte élesen a professzor. – Ám én jöttem rá, hogyan lehet kordában tartani. Ez az átok... nos, meglehetősen ritka. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy ma hányan ismerik a Protego diabolicát – igen, létezik külön varázsige, amellyel előhívhatja, ám amíg meg nem tanul uralkodni rajta, azt ajánlom, inkább nonverbálisan, az alkotóelemei segítségével próbálkozzon. Olyan elemi mágiát szabadít fel vele, ami könnyen pusztítóvá válhat.

Lucy megbabonázva bámulta a kék lángokat.

– Senki nem juthat át rajta, ugye?

– Senki, aki ártani akar nekem vagy magának – felelte nyugodt derűvel Dumbledore. – Kettőnk mágiájából született ez a tűz, kettőnk céljai irányítják. Ha nem hiszi, próbálja elhagyni a kört!

– Keljek át a tűzön? – Lucy ökölbe szorította a kezét. – De hát ez táltostűz!

– És azért teremtettük, hogy megvédjen minket, így bizonyos értelemben nem több, mint egy kissé teátrális küllemű pajzsbűbáj.

Lucy a kör széléhez lépett, és belebámult a kavargó tűzbe. Az mintha szüntelenül suttogott volna neki valami ismeretlen nyelven; a kék lángok fantasztikus alakzatokat rajzoltak a szeme elé. Reszketve nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse a tüzet, ám hiába nyaldosták a bőrét a lángok, csupán kellemes meleget érzett.

Aztán lenézett a lába elé, és visszakapta a kezét.

– Hagyja abba! Leégette a fél rétet!

– Hogyne égettem volna le! – felelte vidáman Dumbledore. – Hiszen ez táltostűz.

A professzor újra intett a pálcájával; a tűzkör erre kihunyt, míg végül már csak egy apró, kék lángocska pislákolt tovább Lucy lábai előtt. Dumbledore előhúzta a zsebéből az önoltóját, és kattintott vele – az apró fémszerkezet elnyelte a kék tüzet, a boszorkány pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Eljöhet még a nap, amikor használnia kell ezt az átkot – figyelmeztette Dumbledore. – Rajta, próbálja ki...

– Fel fogom gyújtani az erdőt! – ijedt meg Lucy.

– Azért vagyok itt, hogy megakadályozzam – felelte türelmesen a professzor. – Ne legyen kishitű! Ez a varázslat nagyon is illik magához. Segít kifürkészni mások szándékait, akár a legillimencia, felmenti a párbajozás kellemetlen kötelezettségei alól, akár az igézések, melyeket kalandos utazásai során megtanult, és ha kell, bizony ártani is tud vele.

– De hát ez két baromi nehéz varázslat egyszerre – vetette ellen Lucy. – És én még sosem gyújtottam táltostüzet. Olyat csak a nagy varázslók tudnak... mint maga, meg Sirius.

– Tudom, hogy képes rá – szögezte le Dumbledore. – Ha nem tudnám, nem fájdítottam volna a szívét azzal, hogy megmutatom. Érezhetően tetszik magának.

Lucy egy pillanatra lehunyta a szemét. Egy éve, vagy akár egy hónapja még ez lett volna az a pillanat, amikor sértődötten elvonul, és meg sem próbálja megidézni a pusztító kék lángokat. Ám azóta rengeteg minden történt...

Azt hitte, képtelen lesz megfelelni a koboldok elvárásainak, mégis egyre magasabb pozíciókba kerül a Gringottsban.

Azt hitte, sosem szabadítja ki Remust, mégis megtette.

Azt hitte, sosem tanul meg patrónust idézni, de sikerült.

Azt hitte, sosem békül ki az édesapjával, most pedig minden héten együtt ebédelnek.

Azt hitte, örök rejtély marad, ki átkozta meg Caramelt, mégis rátalált a válaszra

Azt hitte, élete végéig mugli szállodákban fog lakni, de a rokonai ráhagytak egy hatalmas birtokot; és azt hitte, élete végéig egyedül lesz, mégis megtalálta azt a férfit, akivel talán...

Annyi lehetetlen dolgot tett. Mi ehhez képest egy nyamvadt kis sötét varázslat?

Lucy feszülten koncentrált. Siriustól örökölt új pálcája hosszabb és súlyosabb volt a kezében, mint a régi, Ollivander készítette darab; és valahányszor a kezébe fogta, úgy érezte, mintha nem is ő varázsolna, hanem a pálca vetné alá saját erejét az akaratának.

Mintha helyette varázsolna.

Nem volt szüksége a szavakra; a láthatatlan mágikus pajzs a gondolat sebességével feszült ki a tisztás körül, s a széles, sima pálcamozdulat, mellyel megidézte, szinte magától fordult át valami kecsesebbe és veszélyesebbe.

A kék tűz szikrát vetett, fellobbant, nagy körben végigszaladt a tisztás szélén. A lángok embermagasra, házmagasra, toronymagasra csaptak, sziszegtek, pattogtak, türkiz szikrákat vetettek a fekete ég felé. Meleget nem adtak, de Lucy-t különös, vad öröm töltötte el, ha rájuk nézett. Mintha a személyisége, akarata kiteljesedése lenne a tomboló tűzkör; mintha a kék lángok a világ összes csúfságát elemészthetnék...

– Ne veszítse el a fejét! – figyelmeztette Dumbledore. – Parancsoljon neki!

Lucy kelletlenül utasította rendre a tüzet, épp csak egy szemvillanással, elvégre a saját akaratára nem szegezhet pálcát az ember. A lángok még egyszer felcsaptak, aztán kihunytak, előtte azonban egy ismerős, szárnyas alakot látott kirajzolódni köztük...

Dumbledore felkacagott.

– Nem megy magának igaz...? – A professzor jókedvűen legyezgette félholdmintás süvegével a tisztás fölött fodrozódó füstöt. – Van ötlete, miért főnix alakját vette fel?

– Hát, a patrónusom is főnix. – Lucy elgondolkodott. – Gondolom, lehet valami köze ahhoz, hogy... na várjunk csak! A patrónus is védőbűbáj, ugye?

Dumbledore elégedetten bólintott. – Pontosan! A patrónusbűbáj is a Protego diabolicához hasonló komplex varázslat, ám attól tartok, nehezebb lenne alkotóelemeire szedni... ugyanakkor, ha valaki más próbálkozna ezzel a bűbájjal, az ő számára talán nem kapcsolódna ennyire szervesen a patrónushoz. A bűbájokat, mint tudjuk, a mágiahasználó személyisége formálja. – Dumbledore elgondolkodva simogatta a szakállát. – Tudja, ha egy kicsivel türelmesebb lenne, kiváló kutató válhatott volna magából. Megvan hozzá a fantáziája, csak félő, hogy nem érné meg a kutatásai eredményét.

– Gamp empirikus paradoxona – mondta Lucy, és együtt nevetett a professzorral.

Napkeltekor indultak vissza a kastélyba. A boszorkány még mindig jókedvűen taposta a deres füvet, ám egyszer csak kibukott belőle:

– Dumbledore professzor... rengeteg mindent tanít nekem, de sorsmágiából még mindig nagy nulla vagyok.

Dumbledore érdeklődve pillantott rá. – Úgy gondolja?

– Hát... még egyszer sem sikerült a legapróbb kísérlet sem.

– Ha eljön az ideje, rá fog jönni a nyitjára. Nem történhet másként, hiszen ösztönös érzékkel fürkészi ki a sorsot – mi másért keveredne annyi rejtélyes ügybe? Ne aggódjon: pontosan azon az úton jár, amelyen járnia kell!

Lucy szerint az említett út – vagy legalábbis annak a kastély felé vezető szakasza – kellemetlenül hosszúra nyúlt, ezt azonban inkább nem tette szóvá. Amikor pár órája megpróbált lefeküdni a Corbitt-házban, egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét; mire Sirius megjelent a lent megkezdett tequilásüveggel a kezében, Lucy már a teljes szobát beterítette a Szombati boszorkány régi lapszámaiból kivágott cikkekkel, próbálva minél több információt összeollózni Myron Wagtailről és az állítólagos menedzseréről. A varázsló pár pillanatig rezignált arckifejezéssel figyelte, mit csinál, aztán leguggolt, hogy segítsen neki.

Mivel egy szemhunyásnyit sem aludt, Lucy mostanra teljesen kimerült; eltervezte, hogy Umbridge bűnösségének frissen megszerzett bizonyítékára hivatkozva próbálja majd magát kimenteni Gnarlaknál a napi robot alól.

Már ha találnak bármi bizonyítékot Tonksszal.

– Az Umbridge-dzsal kapcsolatos felfedezése áttörés a számunkra – szólalt meg Dumbledore, amikor visszaértek az előcsarnokba. – Szeretném, ha ma este megosztaná a Renddel. A Grimmauld téren fogunk találkozni; valamilyen ürüggyel Minervát és Perselust is magammal hozom. Addig szeretném, ha meghúzná magát. Megtenné, hogy az elkövetkezendő tizenkét órában nem tesz több törvénybe ütköző dolgot?

– Maga olyan akaratos! – felelte vigyorogva Lucy. – Oké, oké, ott leszek.

– Remek! – Dumbledore a vállára vetette a köpenyét. – Ez esetben javaslom, hogy szövevényes tervei megvalósítása előtt látogassa meg a konyhát. A mogyorókrémes palacsinta egyenesen mennyei.

Lucy ezt elbocsátásként értelmezte; és mivel Tonks meg Ampók érkezéséig legjobb esetben is órákat kellett várnia, a professzor tanácsát megfogadva elindult az alagsori, konyha felé vezető folyosón. A Roxfort csendes és kihalt volt körülötte, őt azonban így is elfogta a kastélyhoz köthető furcsa nosztalgia. Talán a többórás intenzív gyakorlás, talán valami más tette, de mintha a szokottnál élesebben érezte volna a falakból sugárzó mágiát; mintha kinyújthatná a kezét, hogy megérintse. Egy helyen rá is tenyerelt a falra, de semmi sem történt, ő pedig hirtelen nagyon ostobának érezte magát.

Némi lámpalázzal csiklandozta meg a körtét a konyhába vezető portrén, és kényszeredetten elmosolyodott, amikor a reggelit készítő házimanók lelkesen kifaggatták, hogy mit kér. Sosem kedvelte igazán a manókat – képtelen volt felfogni, hogyan lehet egy értelmes lénynek az a lételeme, hogy kiszolgáljon másokat, azt pedig még kevésbé, hogy gazdag varázslócsaládok ezt miért hagyják. A házimanókban több volt a mágia, mint bármelyik boszorkányban vagy varázslóban, erejük java részét mégis arra használták, hogy minél tökéletesebben csavarodjon a tejszínhab a sütemények tetején, ami Lucyban egyszerre keltett sajnálatot és ösztönös ellenérzést.

A mogyorós palacsinta és Dolores Umbridge megbuktatásának együttes ígérete azonban erősebbnek bizonyult a házimanóktól való idegenkedésénél – már csak azért is, mert egy fekete taláros alakot vett észre az egyik sarokban, és a ráismerés minden mást kitörölt a fejéből.

– Helló, prof! – köszönt jó hangosan Lucy, kaján vigyorral palástolva döbbenetét. – Maga komolyan annyira utálja az embereket, hogy felkel hajnali hatkor reggelizni?

Perselus Piton egy másodpercig csak meredt rá, aztán az arcvonásai a szokásos barátságtalan közöny helyett az általában Sirius részére tartogatott nyílt undor kifejezésébe rendeződtek.

– Dawlish – köszönt jegesen. – Meg sem kérdezem, mit keres itt ilyenkor...

– Brutál feketemágiát tanultam Dumbledore professzortól – felelte vigyorogva Lucy. – Látnia kellett volna... naa, most miért néz így? Azt hittem, én vagyok a kedvenc exdiákja. Pont kérni akartam, hogy segítsen megbuktatni a rendszert.

– Már megint össze-vissza beszél – morogta Piton, de nem hagyta faképnél, amikor Lucy letelepedett vele szemben a padkára, és átnyújtott neki egy palacsintát.

A boszorkány megtámasztotta a térdén az alaposan megpakolt tálcát, és beszámolója alatt megpróbált úgy tenni, mintha Tonks meg ő valami megbízható és részletes tervet dolgoztak volna ki Dolores Umbridge leleplezésére.

– ...és az jutott eszembe, hogy jól jönne egy kis Veritaserum – fejtette ki a nyilvánvaló konklúziót Lucy. – Mit szól hozzá?

– Azt, hogy ne pattogjon – felelte Piton. – Umbridge berendelte a teljes igazságszérum-készletemet... természetesen nem az igazit bocsátottam a rendelkezésére, de ha magának működő bájitalt adnék, talán megértené, hogy átvertem. A diákjaival itatta – tette hozzá, amikor Lucy rábámult. – Nem hagyhattam... ironikus, hogy eközben rajtunk próbálja bevasalni a különféle oktatásbiztonsági rendeletek betartását, nem gondolja?

Lucy pislogott.

– Nem tudja, hogy működik a Veritaserum? Komolyan ennyire béna?

– Az első alkalommal a teljes üveget egy csésze teához keverte – felelte kifejezéstelen arccal a bájitalmester. – Ez megválaszolja a kérdését?

Lucy majdnem félrenyelte a palacsintát a rátörő nevetőgörcstől.

– Képzelem, miről maradok le nap mint nap... de komolyan, mi van magával? Úgy bámul rám már megint, mintha vastagon be lennék kenve sárkánytrágyával, és magának szagolnia kellene.

– Ilyen az arcom, Dawlish – sziszegte Piton.

Lucy kihívó pillantást vetett rá. – Nem, nem, veszem be. Fel fogom vidítani! Már azt is tudom, hogyan. Maga lesz az összeesküvő, aki segít bebizonyítani, hogy Sirius a hülye, és nekem van igazam.

– Nem folyok bele a szövevényes szerelmi életébe – közölte Piton. – A választása bizonyítja, hogy maga is tökéletesen alkalmatlan mindenfajta értelmes döntésre.

Lucynak eszébe sem jutott megsértődni: okklumencia ide vagy oda, tudta, hogy a csapda becsattant.

– Sirius szerint áruló van a Rendben – felelte hűvös nyugalommal. – Szerintem viszont Dumbledore szándékosan szivárogtatja az infókat valakin keresztül, hogy Mr. Kígyófej azt higgye, áruló van a Rendben. Ugye, maga az? – Amikor Piton jéggé dermedt vele szemben, Lucy jókedvűen hátradőlt, és beleharapott a sokadik palacsintájába. – Szóval? Kinek van igaza? Úgy válaszoljon, hogy feltettem rá egy üveg Johnnie Walkert, és az az utolsó üvegem.

– Milyen különös, hogy kétségei vannak ahelyett, hogy Mr. Zseniális Black tévedhetetlen éleslátásában bízna! – sziszegte Piton.

– Hát ez nem igaz! – vágott vissza teli szájjal Lucy. – Hogy utálhatják egymást ennyire, mikor mind a ketten pont ugyanakkora makacs idióták?

– Ezt szívja vissza! – förmedt rá Piton – ekkor azonban történt valami.

A konyha bejárataként szolgáló képkeret hátulja kissé megremegett, majd egy nagy csattanással kitárult, és valóságos szökőár tódult be a konyhába. Lucy ösztönösen cselekedett; fáradt, túlterhelt agya a pajzsbűbájt és a hátráltató ártást kombinálta a fejében Dumbledore instrukciói szerint. A betörő víztömeg így először megállt, mintha egy láthatatlan gátnak feszülne, majd egy hullámban visszatódult a folyosóra.

– Köszönjük, kisasszonyom! – sipította az egyik házimanó. – Ez teljesen tönkretette volna a reggelit!

– Öhm, izé, nincs mit – felelte bizonytalanul Lucy, és Pitonra sandított. A varázsló tekintete, ha lehet, még sötétebb és zordabb lett, ahogy tettre készen megindult a falnyílás felé.

– Ha ezek megint a Weasley ikrek voltak, én esküszöm...

Lucy pillanatnyi habozás után a szájába tömte az utolsó palacsintát, és Piton nyomába szegődött. Hősiesen leküzdötte a nevetését, ahogy végignézett az alagsori folyosón, melyen immár bokáig állt a víz, és fülig érő szájjal figyelte, ahogy Piton a falba kapaszkodva küzd az egyre erősödő sodrással, majd elveszíti a türelmét, és egy pálcaintéssel kettéválasztja maga előtt a víztömeget.

Végül távtaszítaniuk kellett egymást, hogy a lépcsősorokon lezúduló víz ellenére feljussanak az első emeletre, a probléma forrásához. Addigra Hóborc is előkerült; a kopogószellem kacagását messzire vitte a víz, ahogy a káoszban gyönyörködve rikoltozott.

– MEDENCÉS BULIII! REPÜLAVÍÍÍÍZ!

Amikor a következő árhullám némi bugyborékoló hang kíséretében zúdult le a földszintre vezető lépcsőn, Lucy gyanítani kezdte, mi – pontosabban, ki – állhat a háttérben.

– Merlinre, csak azt ne... – motyogta mögötte Piton.

– Valaki megint kiborította Myrtle-t, mi? – Lucy elvigyorodott. – Semmi baj, most megtanulják a kis pisisek! Mi is milyen jóban lettünk, amikor négy hét büntetőmunkára ítélt miatta, nem? Ez az árvíz mondjuk legalább nyolcat ér, vagy egy igazgatóit...

Piton arca merev volt. – Ha ennyire beváltak a pedagógiai módszereim, Dawlish, akkor beszéljen vele maga!

– És azért mit kapok?

– Ez egy női mosdó – jelentette ki perdöntő érvként Piton. – Maga egy nő.

– Tuti, hogy maga a szuperkém, hihetetlen, hogy miket észre nem vesz...

– Menjen már!

Lucy gondolatban fohászkodott, hogy Myrtle-nek ne most jusson eszébe a vízvezeték mellett a lefolyó tartalmát is a felszínre zúdítani, és pálcáját előreszegezve megindult az első emeleti lányvécé nyitott ajtaja felé. A víz továbbra is ütemesen zubogott végig a folyosón; a kőfalak felerősítették a hangját, ám Lucy füléig így is eljutott, hogy a mosdóban valaki fennhangon mondja a magáét.

– ...ez szándékos rongálás, és a négyes számú oktatásügyi rendelet harmadik paragrafusának értelmében felszólítom...

Lucy megtorpant az ajtóban. A női mosdó közepén, a térdig érő vízben Dolores Umbridge állt ízléstelen rózsaszín kardigánjában, és a pálcájával hadonászva pörölt a Hisztis Myrtle-kísértette fülke csukott ajtajával. Lucy már mozdult, hogy eltűnjön, és valamilyen ürüggyel beküldje maga helyett Pitont, a főinspektor azonban felpillantott, és meglátta őt a tükörben. Bár csupán a Malfoy-kúriában és néhány minisztériumi eseményen találkoztak, Lucynak nem volt szerencséje: nem tévesztette őt össze egy végzős diákkal.

– Dawlish? – vakkantotta Umbridge. – Maga meg mit keres itt?

Lucy úgy döntött, nem tetszik neki ez a hangnem.

– Nem t'om, maga miért szokott vécére járni? – kérdezte lazán. A tükörhöz lépett, előbányászta a táskájából a rúzsát, és nagy műgonddal sminkelni kezdte magát.

Egy ideig csend volt. Umbridge kardigánjáról ütemesen csöpögött a víz, a pálcát tartó keze pedig remegett – hogy a hidegtől vagy az idegességtől, azt nehéz lett volna eldönteni.

Lucy visszacsavarta a rúzst a tokjába, hátralépett, és megszemlélte a művét, élvezettel figyelve, ahogy Umbridge fejének tükörképe egyre vörösebb lesz. A főinspektor többször szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta; amikor azonban Lucy táskájából a szempillaspirál és a púderecset is előkerült, végre megtalálta a hangját.

– Maga szerint ez így rendben van?!

Lucy tettetett csodálkozással letette a spirált, és körülpillantott a katasztrófasújtotta területre emlékeztető mosdóban.

– Kicsit nyirkosak a falak – mondta együttérzően. – De azért egész otthonos, nem gondolja? Mindig ez volt a kedvenc mosdóm.

– Dumbledore! – förmedt rá Umbridge. – Maga pontosan olyan, mint Dumbledore! Összejátszik vele!

– Hát igen, folyton összekevernek minket – bólogatott Lucy, és rámosolygott a tajtékzó Umbridge-ra a tükörben. – Amúgy pont magához jöttem! – közölte. – Örökségügyben. Miért nem mondta, hogy maga Selwyn? Ha küldött volna egy baglyot, mindent előre lepapírozunk és a hülye exem nem támadja meg a hagyatékát. Hogy egyeseknek mekkora arcuk van, nem gondolja?

Umbridge tükörképe egy pillanatig megkövülve meredt rá, ügyet sem vetve a Myrtle fülkéjéből kiszűrődő vészjósló bugyborékolásra.

– De hát... de hát miért nem jelentkezett be? Az irodámban. Miért jelent meg itt hajnali hatkor?

– Nem csak a maga ügyeit intézem, Madam Umbridge – somolygott Lucy. – Higgye el, nem akarja tudni... mindenesetre nemsokára megjön két kollégám. Előásatom velük, amit lehet, átnézzük a papírokat, aztán eldönti, akar-e perelni.

Umbridge békaarcán mohó kifejezés suhant át.

– Igen... igen... hogyne – suttogta. – De előbb még meg kell oldanunk ezt a kis problémát.

Lucy bekopogott a fülke ajtaján.

– Hahó! Myrtle!

– Nahát, valakinek eszébe jutott, hogy én is itt vagyok?! – csendült fel a néhai Myrtle Warren nyafogó hangja.

– Mintha kissé rossz kedved lenne ma – szólt be neki a kulcslyukon Lucy. – Akarsz beszélni róla?

– Úgyis csak tetteted, hogy érdekel! – visította a kísértet. – Soha senkit nem érdekel, mi van velem! Ma is, csak ültem a fülkémben, a sötétben... a halálomon gondolkodtam... és akkor hirtelen nyílt az ajtó, és RÁM ÜLTEK!

Lucy a szájára szorított kézzel fojtotta vissza kitörő nevetését.

– Ez csak valami rettenetes véletlen lehet. Ugye, Madam Umbridge?

– Az összes többi fülke zárva volt – sziszegte a főinspektor. – Az Alohomorára se nyíltak ki. McGalagony professzor biztosított róla, hogy elkapja a tetteseket, és azt ajánlotta, próbálkozzak az első emeleti mosdóval.

Lucy-t váratlan, heves köhögőroham kapta el.

– Tudod, Myrtle, szerintem valójában csak segítséget akartak tőled kérni, de a szükség nagy úr...

– CSAK GÚNYOLÓDSZ RAJTAM! – visította a kísértet. – FOGALMAD SINCS, MILYEN ÉRZÉS, HA A HALÁLODON JÁR AZ ESZED, ÉS AKKOR EGYSZER CSAK VALAKI RÁD ÜL!

– Merlinre! – csattant fel Umbridge. – A mágiaügyi miniszter személyes küldötteként jogom van a mellékhelyiségek rendeltetésszerű használatához! Figyelmeztetem...

A fülkéből újabb hatalmas vízhullám tört fel, Umbridge pedig rémült sikollyal vetődött hátra. Lucy jobb híján elkiáltotta magát: – Protego maxima! – és a főinspektor karját megragadva engedte, hogy a pajzsbűbájnak feszülő víz kitaszítsa őket a folyosóra, ahol Piton karba tett kézzel figyelte ügyködésüket.

– Ne csak álljon ott! – dörrent rá Umbridge. – Csináljon valamit!

– Sajnos ez lehetetlen – tárta szét a karját Piton. – A kilences számú oktatásügyi rendelet hetes paragrafusa értelmében ugyanis tanítási időn kívül nem használhatok olyan bűbájt, igézést vagy varázslatot, amelynek felhasználási területe nem egyezik meg az általam oktatott tudományterülettel. Amennyiben azonnali változást kíván elérni... – Piton előhúzott a zsebéből egy hivatalosnak tűnő pergament, egy ideig nézegette, aztán felolvasta a vonatkozó sort: – kénytelen lesz személyesen konzultálni az intézmény hivatalos vezetőjével.

– Dumbledore professzor biztosan nagyon megértő lesz – csiripelte Lucy. – Nekem is segített vécét keresni éjjel, mikor harmadéves voltam.

Umbridge arca kifejezéstelen volt. – Igen... igen. Beszélek Dumbledore-ral. – Lucyra szegezte tömzsi mutatóujját. – Magát tízre várom az irodámba!

Lucy és Piton egy ideig csak nézték, ahogy a térdig érő vízben gázolva elbotorkál a folyosó végéig, és a lépcső felé kanyarodik; aztán Lucyból kitört a nevetés. A boszorkány a folyosó hűvös kőfalának vetette a hátát, és engedte, hogy a derültség hullámai zavartalanul végigsöpörjenek rajta; attól sem félt, hogy Umbridge meghallja.

Végül halkan, röviden Piton is felnevetett; és a világ rendje egy pillanatra helyreállt.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)