Percy Weasley nevetségesen hivatalos arckifejezéssel foglalt helyet az asztal túloldalán. Minden hajszála a helyére volt fésülve, és a cipője orráról enni lehetett volna; a keze mégis remegett kissé, ahogy összerendezte a táskájából előhúzott iratokat.

– Íme a '96-os kamatterv – mondta határozott, hivatalosan csengő hangon. – Az államtitkár asszony javaslatai szerint...

Lucy Dawlish – aki egészen eddig a pillanatig egy a Gringotts lebontására vonatkozó indítványt is készséggel aláírt volna, csak hogy ne kelljen őt tovább hallgatnia – erre letette a Szombati boszorkány legfrissebb számát, és végre ránézett.

– Mióta felügyeli az a nyanya Caramel személyes pénzügyi megállapodásait?

Lucy még Percy szipogását is szemrehányóan fontoskodónak hallotta, miközben a varázsló elé tolta a zsibbasztóan unalmasnak ígérkező irattömeget.

– A miniszter úrnak tanácsadói véleményre volt szüksége. Két tanúval aláíratva, hivatalos pecsét... tessék...

Lucy nem mozdult.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy le van-e papírozva, hanem arra, hogy miért épp az ő véleményét papíroztátok le. Mostanában mindenhol ott van – letérdelt az asztal alá, vagy mi? Bár ahhoz egy kicsit már túl öreg...

Szavai elérték kívánt hatásukat. Percy görcsös titoktartási kötelezettsége lazult kissé, és türelmetlen leereszkedés vette át a helyét: minisztériumi és banki tisztviselő helyett egykori iskolatársak vitáztak egymással.

– Azt teljességgel lehetetlennek tartod, hogy Madam Umbridge azért jutott hozzá a jelenlegi pozíciójához, mert jó szakember? Egyáltalán, miért is győzködjük egymást? A kamatterv nem döntésértékű; se te, se én nem tudjuk befolyásolni – nekem annyi volt a dolgom, hogy elhozzam ide, neked pedig annyi, hogy lepecsételd, és áttedd a saját asztalodról Gnarlakéra. Az, hogy az államtitkár asszony személyének minőségéről beszélgessünk, teljességgel szükségtelen, komolytalan, ráadásul szakmaiatlan is!

Lucy elvigyorodott. – Szóval te is utálod!

– A feltételezésed nem helytálló – felelte méltóságteljesen Percy, azzal felállt, és becsukta az aktatáskáját, ezzel jelezve, hogy menni készül.

Lucy némán figyelte őt – szögletes, aprólékosan kiszámolt mozdulatait, az alig sejthető karikákat a szeme alatt, utolsó divat szerint szabott talárját, ami mintha minden találkozásukkor egyre makulátlanabbnak tűnt volna –, és önkéntelenül olvasott benne.

Szenvedni többféleképpen is lehet, gondolta. Van, aki piál, és van, aki élesre vasalja a ruháit.

Összeszorította a fogát, és némán megvárta, míg a varázsló összeszedelődzködik. Amikor a mellkasában a tízmásodperces művelet végére sem hunyt ki a sajnálat lángja, összefonta a karját, és kelletlenül megkérdezte:

– Nem kérsz egy whis... akarom mondani, teát?

Percy szemlátomást annyira megdöbbent a felajánláson, hogy gondolkodás nélkül rábólintott; ezután pedig már nem tehetett egyebet, mint figyelte, ahogy a boszorkány a teáskanna körül ügyetlenkedik a pálcájával, a teafű pedig kötelességtudóan ázni kezd az elé tett csésze alján.

Lucy beleszagolt a saját csészéjébe, engedve, hogy a felszálló mentaillat kitisztítsa a gondolatait.

– Figyelj – mondta –, ez a kamatterv egy rakás sárkánytrágya. Én a helyedben véletlenül elégetném, vagy valami. Nem terveztem beleolvasni, de megakadt a szemem az elosztáson...

Percy már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de a boszorkány felemelte a kezét.

– ...a tervezet nyilvánvalóan rámutat, hogy Umbridge nem tekinti partnernek a koboldokat. Alsóbbrendűnek tartja őket, úgy gondolja, kötelesek meghajolni az akarata előtt. Láttam már mágusokat, akik így bántak velük, és alaposan megfizettek érte! Lehet, hogy nem érik el szék nélkül a felső polcot, de a koboldok jóval okosabbak nálunk. Összetartanak, csomó varázserejük van... szerintem ne akard őket magadra haragítani, Perce!

– Én erről nem tehetek – felelte makacsul a varázsló. – A miniszter úr személyes kérése...

Lucy kezdte úgy érezni, mintha nem öt, hanem legalább ötven év lenne köztük.

– Caramelnek fogalma sincs, hogy mi van ezen a papíron! – csattant fel. – Umbridge pedig tudja ezt, és ki is használja. Azt hiszi, ő a valaha élt legdörzsöltebb politikus, és mindent megtehet; de valójában épp most barmolja szét az engedményeket, amikért négy órán keresztül könyörögtem Ragnuknak meg Gnarlaknak – arról már nem is szólva, hogy ha a banki tanács más tagjai, akik náluk jóval kevesebbszer érintkeznek emberekkel, meglátják ezt a tervezetet, tombolni fognak. Még az is lehet, hogy Caramel beavatása nélkül fúrják tovább a Sequestrumot! Ha elfelejtetted volna, nekünk mindegy, hogy kikanalazzuk-e belőle azt a redva sok aranyat: a ti érdeketek lenne, hogy finanszírozzátok a feltárását! Több lével tartoztok nekünk, mint egy new york-i mugli a kórháznak kezelés után...

– Mint a micsoda? – vetette közbe aggódva Percy, de a boszorkány leintette.

– Nem érdekes! Az a lényeg, hogy én a helyedben ejteném ezt a cuccot, de most rögtön.

Percy kihúzta magát. – Mint mondtam, nem én dön...

– De a te neved van rajta felterjesztőként, te tök! – Lucy a szemét forgatta. – Amikor minisztériumi részről elkerülhetetlenül belátják majd, hogy egy nagy rakás doxipotyadék az egész, téged fognak kirúgni, hogy lenyugtassák a dühös koboldokat. Umbridge rajtad kísérletezik: megpróbálja átnyomni az elképzeléseit a bankon, hátha rájuk jön az ötperc, és elfogadják. Ha nem, annyi baj legyen, talál majd másik lelkes kis írnokot, akit a tűzvonalba küldhet. Azt hittem, tanultál belőle, hogy az előző főnököd még a nevedet sem tudta megjegyezni!

Percy a szájához emelte a csészét, mintha inni akarna belőle, majd az utolsó pillanatban mégis leeresztette. Egyenesen Lucy szemébe nézett – bár az arca sápadt volt, most mégis valóban, őszintén határozottnak tűnt –, és megkérdezte:

– Miért segítesz nekem? Az lenne az érdeked, hogy a felettesed megorroljon Caramelre, és a bank engesztelésképpen kedvezőbb feltételekhez jusson. Sosem hagynál ki egy ilyen lehetőséget!

Lucy lesütötte a szemét.

– Azért – felelte halkan –, mert tudom, milyen nehéz terep, ha az egész családod utál. Ha ezen a terepen járkálsz, nem engedheted meg magadnak, hogy ördöghurokba lépj. Kurvára nem lesz senki, aki kihúz belőle... de nem én leszek az, aki rád szabadítja. Ma nem olyan napom van.

Percy őszinte döbbenettel nézett rá.

– Ez... öhm, izé, kedves tőled.

Lucy az asztalra csapott. – Francokat! Szokj le a naiv dadogásról, és használd az agyad. Nyilvánvalóan nem azért itatlak teával, hogy a lelkedet ápolgassam, hanem azért, hogy összeszedd magad, és segíts átírni ezt a szart.

– Nem, őszinte voltál – felelte kiváló emberismerettel Percy. – És tényleg jól esett. Nem gondoltam volna, hogy megpróbálsz megérteni, azok után, hogy Bill...

Lucy megrántotta a vállát. – Annak már rég vége – nem bírtuk ki az erdélyi cirkuszt, meg a koboldok mesterkedéseit. De nem baj, már három új pasim is van: Jack, Jim meg Johnnie. Őket legalább be lehet zárni a szekrénybe, ha az embernek elege van belőlük. Vagy kihányni, ha... na jó, ne menjünk bele.

Percy megvakarta az orrát. – Akkor az a lány, akit tegnap láttam Bill-lel, ezek szerint mégis a barátnője volt.

– A véla? – Lucy elfintorodott. – Ne is mondd, mindenki utálja a csajt – mármint minden értelmes, akarom mondani, női dolgozó. A pasik úgy bámulják, hogy majd' kiesik a szemük. – Egy pillanatra elhallgatott, próbálta lecsendesíteni az új kolléganővel kapcsolatos, helyenként igen erőszakos természetű gondolatait. – Na mindegy, nem hiszem, hogy sokáig a bankban marad. Ide agy kell, nem elég szépen mosolyogni.

– Sajnálom, hogy így ért véget ez az egész – sóhajtott Percy. – Ugyanakkor ha a bátyámmal maradsz, talán téged is beszippantott volna Dumbledore köre. Fontos, hogy a megfelelő emberekkel vegyük körbe magunkat, még akkor is, ha ez időnként nehéz és fájdalmas! Örömmel tölt el, hogy a kétes ügyek után, amelyekbe keveredtél, volt erőd az igazság oldalára állni; ugyanakkor megnyugtat, hogy te tolmácsolod a kéréseinket a koboldok felé. Meglátod, kiderül majd, hogy igazunk volt, hogy Dumbledore felesleges békétlenséget szított; és a szeretteink is visszatalálnak majd hozzánk.

– Nyilván... – morogta Lucy. Ez lényegesen könnyebb válasznak tűnt, mint az, hogy „valójában mindannyiótokat kilóra eladlak Dumbledore-nak". – Hát, kívánom neked, hogy a szüleid zokogva boruljanak a nyakadba, amikor majd eljön a heuréka-élmény. Az én apám semmi ilyesmit nem csinált.

– Évek óta nem vagytok beszélőviszonyban – mondta vigasztalóan Percy. – Talán csak egy kis löket kell. Mit szólnál hozzá, ha... mármint, egek, ez nem munkahelyre való téma!

Lucy rávigyorgott. – Csupa fül vagyok!

Percy elvörösödött. – Hát... izé. Holnap este fogadást tartanak a Malfoy-kúriában. Ott lesz Caramel, az államtitkár asszony és több főosztályvezető is; továbbá majdnem biztosan tudom, hogy az édesapád elkíséri Scrimgeour parancsnokot. A miniszter úr személyesen hívott meg, és kifejezetten kérte, hogy vigyek magammal még egy főt!

Lucy gyorsan belekortyolt a teájába, megfelelő kifogások után kutatva. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy Percy Weasley karján libegjen be a Rend egyik nyílt ellenségének az otthonába, hogy ott egy estén át halálfalók és hivatalnokok öntelt fontoskodását hallgassa; azt pedig még kevésbé, hogy újra találkozzon az édesapjával.

Aztán eszébe jutott Tonks, a pórul járt Harry Potter, és Dumbledore meghiúsulni látszó tervei. A karikás szemű Remus. A bezárt Sirius.

Nem, gondolta, hülyeség. Semmit sem tehetsz.

Egyszer már elkövette azt a hibát, hogy mindent hirtelen támadt szeszélyeit követve akart megoldani; ennek pedig az lett a vége, hogy egy sorsvarázslat majdnem megölte őt, Voldemort nagyúr visszatért, a legjobb barátja pedig szóba sem áll vele...

...ugyanakkor nem maradt különösebb vesztenivalója. Ígéretet tett Dumbledore-nak, hogy a legjobb tudása szerint segíti a Főnix Rendje munkáját; most pedig talán sikerül végre tennie valamit! A minisztériumi fejesek rideg távolságtartása kiválóan oldódik alkoholban, és ki tudja, talán találkozik valakivel, akitől meg tudja vásárolni a Potter–fiú szabadságát... talán hall valami újdonságot, vagy elcsíp egy fontos beszélgetésfoszlányt...

A Malfoy-kúria az a fajta hely volt, ahová soha, semmilyen körülmények között nem szabadott betennie a lábát, a Rend legtöbb tagja azonban a fél karját odaadta volna, hogy akár csak a kerítéséig eljusson. Lucy tudta: nem lesz még egy ilyen esélye. Nem tehette meg, hogy visszautasítja az ezüsttálcán kínálkozó lehetőséget.

Gondolatait Percy székének zörgése szakította a félbe.

– Sajnálom – mondta hivatalos hangon a varázsló –, nem akartam tolakodni. Jobb lesz, ha megyek...

– Oké, rendben! – mondta gyorsan Lucy. – Elkísérlek. De nem úgy volt, hogy neked barátnőd van?

– Mi? – Percy pislogott. – Ja! Penny? Nem, szétmentünk... nem működött a dolog.

– Oh. Sajnálom.

– ...de egyébként sem úgy gondoltam – hadarta egyre vörösödő arccal a fiatalember. – Csak barátokként mennénk együtt. Mármint te meg én, nem hiszem, hogy...!

– Én sem hiszem – szögezte le Lucy, és önkéntelenül elmosolyodott.

Percy zavartan intett neki. – Hát, akkor kösz a teát. Holnap találkozzunk mondjuk hétkor az irodámban. Legjobb lesz, ha onnét indulunk.

– Világos – felelte Lucy, de már csak Percy hátához intézhette a szavait; a fiatalember ugyanis úgy iszkolt ki az irodájából, mintha kergetnék.

A boszorkány egy ideig szótlanul meredt az asztalán fekvő kamattervre, aztán nagyot sóhajtott. A papírhalom felét bedobta a kandallóba, majd nekilátott az elvetett oldalak pótlásának.

Nagyjából három percig, ha körmölt, majd öt további percig fájdalmas arccal meredt a semmibe; ezután rövid üzenetet firkantott egy papírfecnire, és egy pálcaintéssel elküldött Ampókért.

* * *

Ha nem számítjuk, hogy egész álló nap egy sötét, dohszagú házban kellett kuksolnia egy félőrült házimanó társaságában, egészen olyan volt, mintha Sirius Black egy kiemelt fontosságú ügyön nyomozna. A dilemma alattomos volt, és kitartó; üvegszilánkként fúródott egyre mélyebbre a tudatába, és hamarosan azon kapta magát, hogy ezzel kel és ezzel fekszik, sőt, eseménytelen napjait is ugyanez a szűnni nem akaró, kíváncsi bizsergés kíséri végig.

A Scotland Yard. Mi a fenéért keresi Lucy Dawlish-t a Scotland Yard?

És miért vesztegeti rá az embereit Gnarlak, hogy folyamatosan távol tartsa az üldözőitől, ahelyett, hogy rövid úton kiiktatná őket?

A rejtvényre számos különböző válaszlehetőség kínálkozott, de egyik sem volt túlságosan biztató. Ahhoz mindenesetre elég érdekesnek bizonyultak, hogy Sirius – megítélése szerint óvatosan –, puhatolózni kezdjen a részleteket illetően; ám a vártnál hevesebb ellenállásba ütközött az esetleges információk legmegbízhatóbb forrásának tartott Remus Lupin részéről.

– Megszakítottuk a kapcsolatot – mondta furcsa, zárkózott hangon a barátja. – Nem tudom, hol jár, mit csinál, és éppen milyen furcsa alakokkal keveredik balhéba. Azt hiszem, mindkettőnknek így a legjobb.

– Aha – mondta Sirius. – Szóval megismétled, amit velem csináltál hetedévben, hátha most működni fog?

Ha mást nem, ezekkel a szavakkal legalább annyit elért, hogy barátja végre ránézett – igaz, a tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy legszívesebben megetetné őt egy mantikórral.

– Egyáltalán, miért érdekel ez téged ennyire? Hiszen tavaly is megmondtad, hogy már nem tartasz a barátodnak... na várj csak, nem is én vagyok itt az érdekes, hanem ő, igaz?

– Naná – morogta Sirius. – A vámpíroktól is kifejezetten csak azokat mentem meg, akiket ki nem állhatok. Azt hittem, ezt már megbeszéltük – nem voltam túl jó passzban akkoriban.

– Ez nem így működik! – Remus olyan erővel csapta le a kakaósbögréjét az asztalra, hogy az oldalán végigfutott egy repedés. – Az ember szavainak és tetteinek következményei vannak. Ha Lucy Dawlish-nak eddig nem sikerült ezt megtanulnia, akkor most kénytelen lesz. Biztos, hogy a mugli hatóságok nem véletlenül őt szemelték ki maguknak több millió lehetséges szempont közül. Most pedig, ha megbocsátasz...

– Holdsáp – mondta Sirius higgadtan, de olyan hangon, hogy barátja elnémult, és kelletlenül ránézett. – Hagyd abba a nyavalygást, és figyelj. Tudod, mi az a nyomjel, ugye?

Remus összezavarodott pillantást vetett rá. – Hát persze! – mondta lassan. – De az csak addig tart, amíg...

Sirius keserűen elmosolyodott.

– Te komolyan elhiszed, hogy a minisztérium önzetlenül lemondott az általános megfigyelésedről, amikor tizenhét lettél? Fenét. Egy magasabb rangú auror fél pillanat alatt kideríti, hogy hol voltál és mit csináltál; az egyetlen különbség, hogy nem téged fog követni, hanem a pálcádat. A papírforma szerint ez persze csakis arra szolgál, hogy a hős aurorok és varázshasználatisok minél hamarabb reagálhassanak, ha valaki valami kolosszális ostobaságot csinál egy csapat mugli előtt; legalábbis a háború alatt így volt. Kíváncsi lennék, most mi van. Sok mindenre választ adna.

– Szóval azt gondolod, hogy Lucy-t a minisztérium adta ki a Scotland Yardnak? – vonta fel a szemöldökét Remus.

– Hivatalosan kizárt: ez személyes ügy. Vagy a varázshasználati főosztályon haragszik rá nagyon valaki... vagy megint belepiszkáltak a sorsába.

– Ez lehetséges? – Remus hangjában aggodalom csendült.

– Pyrites varázslatát eleve nem nagyon lehet visszacsinálni – vont vállat Sirius. – Olyan, mint egy időnyerő: ha rosszra használod, kiirthatsz vele egy egész kontinenst. A probléma az, hogy a sorsmágiából még akkor sem nagyon tud kisülni semmi jó, ha az ember szándékai tiszták: amire például a kis barátnőd használta, az olyan gigantikus baromság volt, hogy élete végéig issza majd a levét. – Sirius felsóhajtott. – Viszont... szerintem ő ezt nem tudja. Pyrites nem arról híres, hogy beavatná az ügyfeleit a mestersége részleteibe; inkább a nagy varázsló szerepében tetszeleg, aki mindentudó, mindenható és minden gondok megoldója.

– Írnod kellene Lucynak – vetette fel Remus. – El kellene magyaráznod...

– És mi lesz, ha valaki más kezébe kerül az a levél? Nem: neked kell szólnod, mégpedig személyesen. Meg kell keresned.

– Mégis mit mondjak neki? Csak annyit tudok a sorsmágiáról, amennyit a mesékből hallani lehet.

– Mondd meg neki, hogy keresik a muglik. Hogy az a sorsváltozat, amit Pyrites-szel szövetett magának, nem tűnt el a semmiben, csak átalakult, és kiszámíthatatlanabb, mint valaha. Hogy nem ártana... meghúznia magát, meg ilyenek.

– Mert ezredszerre majd biztos hallgat rám, igaz? Nem; neked kell vele beszélned. Küldj neki baglyot valami rejtélyes üzenettel, mondjuk, „Beszélnünk kell, S." Amilyen kíváncsi, képtelen lesz megállni, hogy fel ne keressen, még akkor is, ha éppen nem álltok szóba egymással.

– Bármit megtennél, csak ne kelljen vele beszélned, mi? – Sirius kissé oldalra döntötte a fejét, és szemügyre vette barátja arcát. – Hiányzik neked. Őt is megpróbáltad tőből kitépni az életedből, ahogy másokkal szoktad, de nem sikerült.

– Ezt te nem értheted! – fakadt ki Remus. – És nem is számít. Úgyis addig fogsz gyötörni, amíg meg nem kapod, amit akarsz – ami azt illeti, ebben igazán hasonlítotok –, szóval tessék, legyünk túl rajta! Menjünk!

Sirius meglepetten pislogott barátjára. Remus jól begyakorolt közönye egy szempillantás alatt csapott át tagadásba, dacba majd dühbe; futólag eltűnődött rajta, vajon kizárólag az az eset áll-e a Lucyval való összeveszésének hátterében, aminek ő is tanúja volt.

– Lehet, elfelejtetted – mondta lassan –, de be vagyok zárva ide.

– A tizenkettőből a tizenháromba azért átmehetsz, nem? – Remus megvonta a vállát. – Kétlem, hogy épp most futunk bele Voldemortba teljes udvartartásával együtt.

Sirius habozott. Minden sejtje a szabadba vágyott, még ha ez a „szabadba" csupán a foszló tapétájú fal másik oldalát jelentette is; ugyanakkor kifejezetten furcsának találta, hogy Remus inkább Dumbledore parancsát megszegve magával vinné őt, semmint egyedül nézzen szembe a...

Ez itt a kérdés, gondolta, a mivel?

Sosem volt számára teljesen világos, hogy mi van – vagy mi volt – Remus és a nagyszájú boszorkány között.

Na nem mintha számított volna, persze.

– Ostoba ötlet, meg minden – sóhajtott Remus –, de tényleg csak a szomszédba megyünk. Már akkor is ott bérelt lakást, amikor megismerkedtünk, és tudom, hogy megtartotta. Rég vége a munkaidejének. Hátha otthon van!

Az otthon kifejezés Sirius fejében sehogy sem kapcsolódott össze a Grimmauld térrel és annak környékével, de azért bólintott, és követte barátját az alvó portrékkal szegélyezett folyosón, egészen a bejárati ajtóig. Ott egy pillanatra visszafordult, ellenőrizve, hogy Mrs. Black portréja előtt teljesen összezár-e a függöny.

A ház szokatlanul csendes volt; mivel a nemrég beköltözött Weasley család tagjai éppen egy rokonuknál jártak látogatóban, a porban matató Siporon kívül egyedül Hermione Granger tartózkodott a ház emeletén. A lány – a Weasley-ikrek történetei alapján igen bölcsen –, halaszthatatlan tanulnivalókra hivatkozva köszönettel visszautasította egy bizonyos „Muriel néni" meghívását. Hermionénak azonban nyoma sem volt; bizonyára bezárkózott valahová a könyveivel, és Sirius gyanította, hogy azt sem venné észre, ha a földszinten fegyveres lázadás törne ki.

Remus megállt mellette, és a táskájába süllyesztette a kezét; finom, meghatározhatatlan színű kelmét húzott elő belőle, amiben Sirius egy láthatatlanná tévő köpenyre ismert.

– Selejtezés volt az Auror Parancsnokságon – felelt a ki nem mondott kérdésre Remus. – Tonks meg Sturgis vagy tizet lenyúltak.

– Jól van, na – dörmögte Sirius. – Tudom, hogy szarul nézek ki, nem kell az orrom alá dörgölni...

Remusnak megrándult a szája széle, de nem vitatkozott vele; megvárta, míg eltűnik a köpeny alatt, aztán csavart egyet az ajtókilincsen, és kilépett az utcára.

*

A következő néhány lépés felért egy utazással.

A Grimmauld tér szokott néptelenségét és mozdulatlanságát csupán egy kósza nejlonzacskó törte meg, amit ide-oda pofozott a szél. Sirius meg sem fordult, hogy figyelje, amint a Black-ház ismét láthatatlanná válik; kezét ökölbe szorítva küzdött az elemi ösztönnel, hogy dehoppanáljon, és többé be se tegye a lábát Angliába. A kísértés már egy jó ideje ott lappangott a tudata peremén, és most, hogy végre napfényt és szabad levegőt érzett az arcán, szinte kibírhatatlanul felerősödött. Hálás volt Remusnak, amiért azonnal megindult a tizenhármas ház felé, nem hagyva sok időt a tétlen sóvárgásra.

Lépteik árulkodóan koppantak a kőlépcsőn. Remus előkapta a pálcáját, és megérintette vele a ház kapuját; az erre egy nyikordulással kitárult, felfedve egy rossz állapotú, már-már romos lépcsőházat.

– A muglik általában csengetnek, ha belépnek valahová – jegyezte meg Sirius.

Remus megvonta a vállát.

– Sose működött... egyébként sem hiszem, hogy beengedne minket.

Úgy indult el a lift felé, mint aki ismeri a járást; és Sirius akaratlanul is eltűnődött, vajon hányszor járhatott már itt. A tény, hogy Lucy Dawlish szintén a Grimmauld téren lakott, tőle alig egy percre, nem volt újdonság a számára; eddig azonban sosem gondolt bele, hogy ha nem vesznek össze azon a nyomorult medálon, talán nem kellene minden estéjét Sipor társaságában töltenie – vagy Molly Weasley-ében, ami ennél bizony nem volt mindig kellemesebb.

Na nem mintha a boszorkány hajlandó lenne egy sötét lyukban kuksolni vele egész este; hiszen semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy pár hónapja összefogtak, hogy megmentsék Remust egy csapat vámpírtól. Lucy Dawlish akkor is nyilvánvalóan kihasználta őt: pontosan ugyanúgy, mint amikor Pyrites keresésére indultak, vagy Gnarlak kegyeit keresték. Találékony volt, okos és határozott; időnként bámulatosan vakmerő tetteket hajtott végre, amelyek egészen addig önzetlennek tűntek, míg az ember fel nem fejtette a mögöttük rejlő racionális indítékokat. Sirius egyetlen repedést talált csak ezen a tökéletes, mindent lezáró pajzson: Remust. Néha félt, hogy ezt is képzelte; máskor pedig remélte, hogy csak képzelte.

Egy rövid, ám bosszantóan kényelmetlen liftutat és némi kanyargást követően a két varázsló megállt a Rókalyuk feliratú lakás előtt; aztán Sirius halkan füttyentett.

– Ezt nevezem! – mondta, és óvatosan végigsimított az ajtófélfán, nem törődve vele, hogy a keze testetlenül lebeg a semmiben. – Valaki nagyon nem akarja, hogy betegyük ide a lábunkat.

Remus nagy szemeket meresztett az ajtófélfán kirajzolódó jelekre, melyek Sirius érintése nyomán halványan, fenyegetően felvillantak.

– Ezek eddig nem voltak itt... vajon a koboldok műve? Vagy átoktörőké?

– A nyakamat rá, hogy ő csinálta – felelte Sirius. – Ismerünk bárki mást, aki szabadidejében hieroglifákkal firkál?

– Lehet, hogy csak szórakozik velünk – motyogta Remus –, és az van odaírva, hogy nyaljunk szart.

Sirius ismét végigfuttatta az ujját az apró, vésett jelek sorain.

– Nem hinném – mondta lassan. – A főiskolán nem nagyon tanítanak átoktörést, de annyit azért érteni vélek ebből a feliratból, hogy nem minket akar kint tartani... hanem valami mást tart odabenn. Lucy-t ismerve olyasmit, amit nem kéne kiengedni.

Remus letelepedett a küszöbre, hátát az ajtónak vetette, és olyasmit tett, amit Sirius életében talán egyszer, ha látott tőle: rágyújtott.

– Hát ez remek – sóhajtott. – Már megint hazudott! Igaz, én sem vagyok komplett, amiért elhittem, hogy visszaköltözött ugyanabba a lakásba, ahol Merulát kinyírták.

Sirius néhány pillanatig csak állt, és küzdött a fejébe toluló, sötétebbnél sötétebb elképzelésekkel az ajtó túloldalán található állapotokról.

– ...most az épelméjűséged mellett kéne érvelnem, igaz?

Remus konokul bámulta a plafont.

– Mindig ez van! – mondta. – Ezért nem próbálok kibékülni Lucyval. Elmegy az ember a falig, de ahelyett, hogy az erőfeszítései megtérülnének, újabb zárt ajtóval találja szemben magát. Mindig van még egy titok, még egy réteg, még egy szelet az életében, amiről halvány segédfogalmad sem lehet, mert kizár belőle... Ha megkérdeznél kettőnket, hogy teltek a napjaink Erdélyben, biztos, hogy teljesen mást mondanánk, pedig egy házban laktunk!

Sirius egy ideig hallgatott.

– Az emberek általában nem azért titkolóznak, mert bántani akarnak – mondta végül –, hanem mert olyasmit tartanak lelakatolva az agyukban, ami közel sem ártalmatlan. Kétlem, hogy éppen te ne értenéd meg.

– Ez nem ugyanaz! – csattant fel Remus. – Én nem tudok változtatni rajta, hogy megharaptak. Örökké együtt kell vele élnem. Lucy viszont... neki csak annyit kellene tennie, hogy behúzza végre a tüskéit, és megbízik az emberekben. Legalább bennem!

– Nekem meg csak annyit kellene tennem, hogy az otthonomnak tekintem a házat, ahol tizenhat évig gyötörtek – felelte élesen Sirius. – És képzeld, kurvára nem tudom megtenni; még akkor sem, ha most leguggolsz elém, megsimogatod a hülye fejemet, és affektálva elmondod, hogy az élet szép, és csivitelnek a madarak.

– Jól van, na! – feszengett Remus. – Nem kell annyira...

– ...Erdélyben kész lett volna szembeszállni Voldemorttal, hogy kihúzzon a csávából – folytatta indulatból Sirius. – Majd' telerakta a gatyáját, de azért elkísért. Végig! Ha tényleg úgy gondolod, hogy sosem kötődött hozzád, akkor még kevésbé ismered őt, mint hitted.

– Te pedig jobban, mint hittem – felelte halkan Remus.

Sirius alig észrevehetően vállat vont.

– Csak tudnám, mi van itt bent! – morogta. – És hogy hogy jön a képbe a Scotland Yard...

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop) . Rendszeresen posztolok apróságokat, érdekességeket és update-eket a sorozattal kapcsolatban.Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)