** Figyelmeztetés: Ha frissen ért valamilyen - bármilyen - gyász, és még nem érzed magad stabilnak, akkor óvatosan ezzel a fejezettel. **

Utoljára, Black!

Huszonnegyedik fejezet: Az utolsó

A Cadillac motorja egy sebzett sárkány vadságával bőgött fel, ahogy Lucy tövig nyomta a gázt a Victoria rakparton. Értékesnek tűnt minden másodperc, amit lefaragott az Islingtonból Westminsterbe tartó, eleve sem túl hosszú útból – ugyanaz a rettegéssel keveredett sürgető tettvágy fogta el, mint két éve, mielőtt holtan találta Merulát a Rókalyukban. Egy mellékutcában aztán leparkolta az autót, és kiszállt, mély, lassú lélegzetvételekkel próbálva lelassítani dübörgő szívverését.

Most, tizenöt perc és három kisebb pánikroham után is az tűnt a leglogikusabb döntésnek, hogy az édesapja segítségét kérje. Kingsley szolgálatban volt, Scrimgeour a szabadságát töltötte, a többi aurorral pedig nem csak hogy nem volt közvetlen viszonyban, de Tonks elbeszélései alapján egy lyukas üst befoltozásával sem bízta volna meg őket. John Dawlish maradt az egyetlen lehetőség: John Dawlish, és a kockázat, hogy ki kell majd törölnie az emlékeit.

Lucy gyors léptekkel vágott át a késői óra ellenére is népes utcán, megoldási lehetőségeken töprengve. Természetesen kitalálhat valami mesét, az apja azonban okos ember: értékes percek telnének el, amíg meghányja-veti magában a szavait, és eldönti, segít-e. Tonks ezalatt megfulladhat, elvérezhet, kómába eshet, vagy egyéb rettenetes dolgok történhetnek vele. Nem engedheti meg magának, hogy késlekedjen!

Ő nem tud kivont pálcával berontani a Rejtély- és Misztériumügyre, ahogy Sirius tenné, és mindenkit összeátkozni, aki a szeme elé kerül. Arra sem képes, hogy a háttérből mozgassa a szálakat, mint Dumbledore, és olyan helyzetet teremtsen, aminek köszönhetően Tonksot megtalálják. Ő, Lucy csak annyit tehet, hogy elmondja az igazat...

A Mágiaügyi Minisztériumba számos kínos és kevésbé kínos módon el lehetett jutni. Lucy a legegyszerűbbet választotta: befordult egy szűk mellékutcába, elviharzott több betört üvegű üzlet, egy két méter magasságig összegraffitizett fal és egy ötvenes évekből hátramaradt kék telefonfülke előtt, majd magára zárta a vendégbejáró ajtaját. Az is egy telefonfülke volt, de piros, és egy árnyalatnyival kevésbé koszos, mint az utcakép többi szereplője. Lucy leemelte a kagylót, és remegő ujjakkal tárcsázta a hat-kettő-négy-négy-kettőt.

– Köszöntöm a Mágiaügyi Minisztériumban – szólt a kagylóból egy gépies, női hang. – Kérem, adja meg a nevét és látogatása célját.

– Lucy Dawlish, családi ügy – felelte jól begyakorolt közönnyel a boszorkány, és anélkül vágta zsebre a kezébe pottyanó kitűzőt, hogy akár csak egy pillantása méltatta volna azt. – Gyerünk már, a franc egyen meg...

A telefonfülke lift módjára ereszkedni kezdett a minisztérium alsóbb régiói felé, majd halk nyikorgással megállt. Lucy összeszorította a fogát, és pálcát rántott; sok minden múlt az elkövetkezendő néhány perc eseményein.

A zagyváló átok, melyet ösztönösen előre küldött, ártatlanul csapódott a falba, a minisztérium fogadótermében ugyanis senki sem volt, aki pálcavizsgálatnak vethette volna őt alá ezen a késői órán. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy aki Tonks és Mr. Weasley életére tört, ugyanígy kedvére sétálgathatott Nagy-Britannia legszigorúbban őrzött mágikus intézményében.

Lucy fojtottan szitkozódva zárta magára a liftajtót, és indult az Auror Parancsnokság felé. Miért ilyen ostoba a brit varázslóközösség teljes vezetése?! Hogy lehetnek annyira óvatlanok, hogy még ő, Lucy Dawlish is lepipálja őket felelősségteljes gondolkodásban? Akkor is ostobaság lenne őrizetlenül hagyniuk a minisztériumot, ha nem fenyegetné egész Angliát Voldemort nagyúr...

A parancsnokság folyosója sötét és kihalt volt, egyedül az apja irodájából szűrődött ki némi fény. Lucy beszélgetés hangjait hallotta odabentről, és elszorult a torka. Azt remélte, egyedül lesz...

Siriustól kapott új pálcája még mindig a kezében volt, amikor berúgta az ajtót, és tettetett vidámsággal beköszönt:

– Helló, apa!

John Dawlish letette a kezében tartott iratokat, és meglepett-gyanakvó pillantást vetett rá – a vele szemben ülő Tonks pedig megreccsenő nyakkal fordult meg, hogy farkasszemet nézzen vele.

Lucy keze szinte követhetetlen sebességgel mozdult.

– Revelio!

Nem történt semmi. Tonks csodálkozva nézett rá, az apja szája pedig egyenes vonallá keskenyedett.

– Finite! Scissus! Incantatum disserito! A picsába! – Lucy döbbenten meredt barátnőjére. – De hát...

– Tényleg én vagyok az! – találta meg a hangját Tonks; szavai nyomatékosításaként a haja élénkzöldre színeződött. – Ha nem hiszed el, legillimentálj!

Lucy leeresztette a pálcáját. A szíve úgy vert, mintha kilométereket futott volna.

– De hát... – Nyelt egyet. – Oké, akkor mindegy. Bocs a közjátékért.

– Mi történt? – szegezte neki a kérdést Tonks. – Honnan tudtad, hogy itt találsz?

– Nem tudtam – felelte Lucy. – Nem téged kereslek... mármint de, csak nem vagyok elég ügyes párbajozó ahhoz, hogy egyedül csináljam.

– Velem akartál beszélni? – szólt közbe az édesapja. – Valami baj történt?

Lucy gyors mérlegelés után úgy döntött, akkor jár a legjobban, ha az igazat mondja.

– Úgy tudtam, Dora eltűnt – felelte tárgyilagosan. – Amikor legutóbb ez történt egy aurorotokkal, lecsukták. Érthető módon el akartam kerülni, hogy megismétlődjön.

– Azt akartad, hogy megtaláljam Tonksot, és elvigyem a balhét, igaz?

– Valami olyasmi... – Lucy gyanakvó pillantást vetett barátnőjére, aki döbbenten nézett vissza rá.

– Lucy... – kezdte halkan. – Azt mondtad, eltűntem.

– Az én szemszögemből igen. Tudom, hogy te végig itt ültél a seggeden, de közben...

– Mikor találkoztál velem utoljára?

– Hogyhogy mikor? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Hát hétfőn! Nem emlékszel?

Most Tonks szegezte rá a pálcáját, és mormolta el ugyanazokat a varázsigéket, amiket ő az imént; amikor semmi sem változott, az arcára leplezetlen rémület ült ki.

– Mi ez az egész? – csattant fel Lucy. – Találkoztál valakivel, aki úgy nézett ki, mint én?

– A francba, olyan hülye vagyok! – fakadt ki Tonks. – Éreznem kellett volna, hogy túljátszik téged! Néha felmerült bennem, hogy furán viselkedik, mégis baromi meggyőző volt... és olvasott a gondolataimban, párszor éreztem...

Lucy rábámult. Olyan érzés fogta el, mintha fejjel nekirepült volna az Abszol út bejáratát rejtő téglafalnak.

– Azt mondod, találkoztál egy másik legillimentorral, aki az én alakomat vette fel?

– Bármelyik veszélyesebb halálfaló lehetett, ha egy kicsit rákészült! – hadonászott Tonks.

– Legillimentor, Dora. Nem közönséges varázsló, aki emeli a pálcáját, és kimondja rád, hogy Legillimens. Csak egy ilyen rosszfiút ismerünk...

Tonks elnémult, és Lucy a saját arcára kiült tömény iszonyatot látta tükröződni a szemében.

– Túl gyorsan haladunk! – szólt közbe John Dawlish. – Mielőtt célba vesztek egy felejtésátokkal, legalább hallgassatok végig. Ha valóban az történt, amire céloztok, az ellenségetek kihasználja, hogy féltek tőle, és emiatt nem tudtok logikusan gondolkodni! Kezdjük az elején: Lucy, miért hitted, hogy Tonksszal valami rettenetes történt? Miért nem azt feltételezted, hogy hazament?

– Mert... – Lucy nyelt egyet. – Mert úgy tudtam, a Főnix Rendjének csinál éppen valamit. Arthur Weasleyvel. És...

– Csak nem megtámadták? – sápadt el Tonks.

– Tudodki kígyója marta meg! – Lucyból megállíthatatlanul törtek fel a szavak. – A Mungóba vitték. Mi úgy tudtuk, vele voltál. Hogy együtt őriztétek a...

Tonks bénultan rázta a fejét.

– Biztosan megátkozott! De ha tényleg Voldemort volt az, akkor miért nem ölt meg, vagy valami...?

Lucy kissé megborzongott a név hallatán. – Ez az egész nem rá vall – jelentette ki. – Mindig mással végezteti el a piszkos munkát, ráadásul pont azért bujkál ennyire, mert az ellenségei nagy része el sem hiszi, hogy visszatért. Az is érthetetlen, hogy miért pont az én külsőmet nyúlta le! Miért nem valaki fontosabbét? Ha egyáltalán ő volt... de ki más lehetett volna?

A hangja egyre hisztérikusabb éllel csengett, John Dawlish pedig felállt az asztala mögül.

– Nyugalom – mondta. – Felderítjük az ügyet... a fene egye meg, hogy Rufus pont most ment szabadságra...

– Annyira nem baj – jegyezte meg Tonks. – Túlságosan érdeklik a Rend dolgai.

– A Rendet pedig túlságosan érdeklik a Rejtély- és Misztériumügy dolgai, igazam van? – vágott vissza a varázsló. – Ne higgyétek, hogy nem vettük észre! Sejtjük, mi történhetett Sturgis Podmore-ral...

– Nagyszerű! – csattant fel Lucy. – Akkor mikor jöhet ki a dutyiból? Vagy Barty Kupor óta sem sikerült megugrani, tényleg azt csukjátok le, aki csinált is valamit?

– Nem állunk a törvényen felül! – csattant fel az apja. – Kupornak éppen az lett a veszte, hogy megfeledkezett erről. Amíg nem állítjuk elő azt, aki megátkozta Cornelius Caramelt, nem bizonyíthatjuk, hogy valóban befolyásoltság alatt cselekedett; ahogy Arthur Weasley esetében sem tehetjük, hacsak nem találunk valami bombabiztos alibit. Jelenleg ugyanis, ha nem tűnt volna fel, fokozottan figyelünk mindenkit, aki közel áll Dumbledore-hoz!

Lucy és Tonks borzadva meredtek rá, ő pedig láthatólag minden erejével próbált uralkodni magán.

– Meglátom, mit tehetek – folytatta higgadtabb hangon. – Rufus távollétében én gyakorlom a parancsnoki jogkörét. Majd kitalálok valamit.

Lucy megkönnyebbülten felsóhajtott. – Kösz...

– ...de cserébe válaszokat akarok, és az emlékeimet – szögezte le az apja.

– Beléphetne a Rendbe, Mr. Dawlish – reménykedett Tonks, a varázsló azonban megrázta a fejét.

– Nem bízom Dumbledore-ban.

– Mi is egyre kevésbé – vetette ellen a boszorkány. – Lucy az elejétől mondogatja, hogy vaj van a fején, és egyre nyilvánvalóbb, hogy igaza van...

Dawlish felemelte a kezét, ő pedig elnémult.

– Vegyük végig, mi történt pontosan!

– Arthur Weasley körbeszimatolt a Rejtély-és Misztériumügyön, amikor Voldemort kígyója megtámadta... – kezdte türelmetlenül Lucy.

– Itt máris álljunk meg: honnan tudjuk pontosan, hogy az állat valóban Voldemorté volt, nem csupán egy hasonló mérgeskígyó? Az a kígyófaj, amellyel tudomásunk szerint Voldemort az első varázslóháború alatt rendelkezett, egy mozdulattal képes végezni egy felnőtt emberrel. Miért nem ezt tette – miért csak megmarta az áldozatát? A bűntény természete arra vall, hogy valaki inkább figyelemelterelésre használta ahelyett, hogy valóban ölne.

Lucy nyelt egyet. Nem kezdhette el magyarázni, hogy miféle álmot látott Harry Potter több száz mérföldnyire innét – maga sem értette igazán.

– Lehet, hogy egy másik kígyó volt – felelte lassan. – De az biztos, hogy Dorát olyasvalaki tartotta fel az én alakomban, aki legillimentor. És Tudodki legillimentor!

– Szabad, Tonks? – John Dawlish előhúzta a pálcáját, majd hosszas mormolás-hadonászás után tanácstalan arccal egyenesedett fel. – Nos, a nyomát sem látom emléktörlő bűbájnak, egy zagyváló átok hatása azonban felfedezhető.

– Hát ezt nem hiszem el! – fakadt ki Tonks. – Az egész az én hibám! Miattam támadták meg Arthurt...

– Nem te tehetsz róla! – vetette ellen Lucy.

– Tehát Arthur Weasley merénylőjének, bárki legyen is az, tudomása volt, róla, hogy Tonks ma éjjel őrködni fog, és azt akarta, hogy a társa egyedül legyen. – Az apja komor arccal egyenesedett fel. – Ugye értitek, mit jelent ez?

– Azt, hogy van köztünk egy tégla. – Lucy ökölbe szorította a kezét. – Valaki a Rendből. Más nem lehetett!

– És nem is akárki téglája, hanem Voldemorté – tette hozzá rémülten Tonks.

– Van egy harmadik lehetőség is – tette hozzá Dawlish. – Ez pedig az, hogy Dumbledore-nak van egy kéme Voldemort köreiben, akinek az a feladata, hogy elnyerje a bizalmát; ehhez pedig áldozatokra van szükség. Voldemortnak bíznia kell a kémben, el kell hinnie, hogy Dumbledore parancsai valóban nem számítanak neki. Ez megmagyarázná, miért maradt életben mind Sturgis Podmore, mind Arthur Weasley. Mindkét merénylet éppenhogy meghiúsult.

Tonks borzadva meredt a férfira.

– Az nem lehet! Dumbledore sosem hagyná!

Lucy némán bámulta az asztallapot. Szerette volna osztani Tonks véleményét, a maga részéről azonban nagyon is el tudta képzelni, hogy az ősz professzor fejében egy ál-gyilkossági kísérlet belefér a „nagyobb jóért" kategóriába. Ez megmagyarázná, miért töri kezét-lábát, hogy segítsen Mr. Weasley-n: nem így képzelte az esetet, és most bántja a lelkiismeret...

Persze létezik egy jóval ártatlanabb magyarázat is: hogy az egész csak egy rettenetes véletlen. Valaki talán valami teljesen másról akarta elterelni Tonks figyelmét – de miről?

– Gnarlak – bökte ki hirtelen. – Ide ő kell. Nyakamat rá, hogy tud valamit erről az egészről!

Tonks értő pillantást vetett rá, és Lucy tudta, mire gondol: arra a fatális kimenetelű napra, amikor úgy döntöttek, a dörzsölt kobold segítségét kérik Sturgis kiszabadításához Azkabanból. Gnarlak akkor beleegyezett, hogy segít nekik, Lucy pedig azóta többször is megígérte Siriusnak, hogy az első adandó alkalommal kivonja magát az egészből. Valami azt súgta neki, a férfi nem fogadná túl nagy lelkesedéssel, ha ajtóstul berontana a hírhedt varázslóbörtönbe...

– Így is túl sokan tudnak a történtekről – sóhajtott az apja. – Dumbledore viszont titkolózik: és ti, gondolom, a saját szakállatokra kezdtetek el nyomozni. Igazam van?

– Ilyet csak olyankor kérdezel, ha már tudod a választ – sóhajtott Lucy. – De ennek semmi köze a mi dolgainkhoz! Van valami a Rejtély- és Misztériumügyön, ami kell Tudjukkinek, és úgy tűnik, bármeddig hajlandó elmenni, hogy megszerezze. Sturgis meg O'men csak az eszközei voltak ennek, ahogy Caramel is, meg mindenki, aki Imperiust kapott. A tettes pedig nagyon rákapcsolt mostanában. Történt valami, amitől bepánikolt...

Tonks ügyetlenül szedelődzködni kezdett. – Menjünk vissza a kilences szintre! Hátha találunk valamit.

– Majd én lemegyek – mondta gyorsan John Dawlish.

– Meg én – közölte ellentmondást nem tűrően Lucy. – Dora, te szaladj, és mutasd meg a többieknek, hogy nem haltál meg. A zagyváló átkot ecsetelheted, de ha nem nagy kérés, hagyd ki, hogy az alteregómmal ebédeltél... ha elejtesz egy ilyen infót, egyesek gépfegyverrel, szamurájkarddal meg minden ilyesmivel felfegyverkezve fognak berontani ide.

Tonks elvigyorodott. – Adjak át valami szívhez szóló üzenetet?

– Csak a szokásos. – Lucy vállat vont. – Élek, dolgom van, majd megyek, ha befejeztem.

– Ennyi?

– Tőlem hozzácsaphatsz egy Shakespeare-idézetet, ha úgy jobban tetszik. Amúgy Remusnak külön is küldhetnél egy patrónust, hogy fejezze be az aggódást...

Tonks haja élénkpirosra színeződött zavarában, és egy elmotyogott köszönés után egyedül hagyta Lucy-t az édesapjával. A boszorkány a férfi bosszús-gyanakvó arckifejezésére ügyet sem vetve gyűrte fel a blúza ujját.

– Na, nézzük meg a tett színhelyét, mon ami. Én leszek Poirot, te meg Hastings.

Az apja olyan arcot vágott, mintha sok különböző dolgot akarna mondani egyszerre, végül azonban csak annyit kérdezett:

– Nem félsz?

– Dehogynem – vágta rá Lucy. – Na, akkor jössz? Úgy izgi, ha még meg se száradt a vér, n'est-ce pas?

Az édesapja hosszú léptei hamar beérték az övét. – Figyelemre méltó a bátorságod – kezdte –, de akkor sem kellene...

– Olyan dolgokat láttam az elmúlt két évben, amiktől égnek állna a hajad – torkolta le Lucy. – De továbbra sem vagyok valami nagy boszi, ahogy Poirot se feketeöves verekedő, ezért vagy itt te. Majd szépen megvédesz.

Némán, pálcafénynél szálltak be a liftbe, és indultak lefelé.

– Új pálcád van – jegyezte meg az apja.

– Ja... a régit eltörte Dumbledore, mikor inferusokra vadásztunk Norvégiában. – Lucy vetett egy pillantást a férfi arcára, és halványan elmosolyodott. – Szeretném azt mondani, hogy vicc volt, de sajnos...

John Dawlish megköszörülte a torkát.

– Semmi kétségem afelől, hogy tudnánk mit mesélni egymásnak – felelte diplomatikusan, majd némi csend után hozzátette: – Ha a szamurájkardos-gépfegyveres fickóról kérdezősködnék...

– Én a helyedben nem firtatnám – felelte vigyorogva Lucy.

– Hm – dörmögte zavartan az apja. – Hát... legalább képes lesz lépést tartani veled.

A körülmények felmentették a boszorkányt a válaszadás kötelezettsége alól; a lift ugyanis egy nyikordulással megállt, ők pedig a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető sötét folyosóra érkeztek.

Lucy megborzongott, ahogy kilépett a szűk, huzatos térbe. Még soha életében nem járt itt, és a hideg futkosott a hátán a fekete csempékkel kirakott falaktól. Döbbenten bámult édesapjára, aki eltette a pálcáját, és óvatos, nesztelen léptekkel indult előre.

– Párbajozni meg én fogok, ha Tudodki kiugrik egy oszlop mögül? – kérdezte rosszul leplezett idegességgel.

– Ez a főosztály speciális jogi helyzetben van – felelte türelmesen az apja. – Nem tartozik a Varázsbűn-üldözési Főosztály fennhatósága alá, így csak abban az esetben járhatok el itt aurori minőségemben, ha bizonyítottan emberéletek kerülnek veszélybe.

– Most úgy nagyjából ez a helyzet...

– ...az ügyet azonban már kezelik. Kingsley van szolgálatban ma éjjel, ő intézkedik. A saját szakállamra vagyok itt, pontosan úgy, ahogy te is.

– De most te vagy a parancsnok!

– Ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetek – sóhajtott az apja. – Nem vagyok Barty Kupor!

Lucy tétova léptekkel indult el a nyomában.

– Tudtad, hogy Dumbledore igazat mondott vele kapcsolatban? Tényleg a fia ölte meg. A fia, akit elrejtett. Eljátszotta, hogy meghalt Azkabanban. Az ifjabb Barty teljesen bele volt bolondulva Tudodkibe. Félelmetes, hogy miket művelt...

– Ne aggódj, tudom, hogy félreismertem Kuport – felelte szárazon az apja. – Másfajta szörnyeteg volt, mint hittem.

Erre a végszóra tágas, kerek terembe értek, melyből mindenfelé egyforma ajtók nyíltak, és amelyet kék fényű fáklyák világítottak be. Lucy rádöbbent, hol látott korábban hasonlót: a Sanguini kastélyába vezető kripta bejáratát világították meg hasonló fények. Biztosan kiolthatatlan lánggal égtek...

John Dawlish egy halk parancsszóval megjelölte az ajtót, majd egy kattanással becsukta maguk után; Lucynak pedig torkában rekedt minden kérdés, amikor a kerek fal ajtóstul forogni kezdett körülöttük. Egyértelműnek tűnt, hogy az ajtók összekeverednek, de nem izgatta a dolog: egyébként sem volt róla fogalma, hogy hol keresse a Jóslatok Termét, hiszen őt magát sosem bízták meg a prófécia őrzésével.

Édesapja szó nélkül állt mellette, míg a szédítő pörgés alább nem hagyott, és magabiztos léptekkel sétált a megjelölt kijárattal szemközti ajtóhoz.

– Honnan tudod, hogy az kell nekünk? – nyugtalankodott Lucy. – Nem is mondtam, hogy mit keresünk...

– Nem szükséges – jött a higgadt válasz. – A hely mágiája nagyon erős, csak tudni kell alkalmazni. Mindig a bejárattal szemközti ajtó vezet oda, ahová az embernek éppen mennie kell.

– Remek, akkor nyomás! – vágta rá Lucy, és rövid szemrevételezés után lenyomta a megfelelő kilincset.

Az első dolog, ami eljutott a tudatáig, a fény volt: kristálytiszta, gyémántragyogású fény, mely túlvilági jelenségként táncolt a falakon. Ahogy jobban körülnézett, észrevette, hogy a teremben mindenfelé órák vannak: kicsik és nagyok, álló-, fali-, és ébresztőórák. A helyiséget az óraszerkezetek tiktakolása töltötte be, akár egy hadseregnyi láthatatlan lény puha, könnyű léptei.

Lucy rádöbbent, hogy a túlvilági fény forrása a helyiség végében álló kristályedény. Álmélkodva lépett közelebb hozzá: olyan volt, mint egy óriási üvegharang, s a belsejében egy apró, szárnyas alak növekedett gyors ütemben, majd zsugorodott vissza tojássá. Egy kolibri alakja...

– Ez maga az idő, ugye? – kérdezte suttogva Lucy. – Hogyan lehetséges ez? Hogy zárhatták be ide?

A világ végéig el tudta volna nézni a kikelő, felcseperedő, majd újra ráncos fiókává zsugorodó madarat, melyet végül magába zárt a tojás; édesapja azonban feszengett a látványtól.

– Gyerünk tovább – dörmögte. – Ne időzzünk! A Jóslatok Termébe tartunk, ha nem tévedek. Voldemort bizonyára tudni akarja, mit hoz számára a jövő...

Azzal már tovább is sietett a ketyegő órákkal beterített falon túli templomszerű terembe, melyet zsúfolásig megtöltöttek a sápadt fényű kristálygömbökkel telepakolt polcok. Lucy tudta, hogy néz ki ez a terem, hiszen többek emlékeiben is látta már; tudta, hogy ha maradt bármi nyom Mr. Weasley támadója után, azt ott kell keresnie, mégsem tudta levenni a szemét a kristályedényben úszó kolibriről.

Vajon tényleg van ott egy kolibri, vagy csak az agya próbálja így magyarázni, amit lát? Elvégre az idő megfoghatatlan dolog: csak úgy lehet értelmezni, ha viszonyítjuk valamihez.

Lucy olyan közel lépett az üvegharanghoz, hogy az orra súrolta a szélét – és akkor meglátta. Ha nem jön ennyire közel, sosem veszi észre a cetlit: az megbújt az üveg mögött, ám egy bizonyos szögből nézve átlátszott a sima falú edényen, betűi kinagyítva tükröződtek az üvegfelületen.

Lucy kihalászta a cetlit az edény mögül, hogy elolvassa. A szíve kihagyott egy ütemet az ismerős, krikszkrakszos nagybetűk láttán.

NE SZALASZD EL. EZ LESZ VELE AZ UTOLSÓ KARÁCSONYOD.

J. S.

*

Lucy maga sem tudta, hogyan került a Jóslatok Terméből a lepukkant mugli gyorsétterembe, pár utcányira a Piccadilly Circustől. Az édesapja ez egyszer nem bánta, hogy nem valami előkelő helyen foglaltak asztalt, és meglepően gyakorlott mozdulatokkal állt neki a csirkefalatos doboza sültkrumplitartóvá való átalakításának.

– Természetesen nem meglepő, hogy nem találtunk semmit – jegyezte meg. – Kevés gyilkossági kísérlet helyszínén szokás valódi nyomokra bukkanni.

Lucy szájához emelte a kóláspoharat, hogy ne kelljen azonnal válaszolnia – még mindig nem volt biztos benne, hogy képes lenne értelmes mondatokat formálni. Úgy érezte, mintha az agya ott maradt volna abban a különös, óraszerkezetekkel teli szobában, és már csak egy üres, dróton rángatott váz követte volna az apját a jóslatok közé, majd később London forgatagába.

J. S. üzenete még mindig ott volt a zsebében; gombócba gyűrte, és időről időre kitapogatta a kabátja bélésében, minden alkalommal reménykedve, hogy csak képzelte. A galacsin azonban ott volt, összetéveszthetetlenül és valóságosan, és valahányszor a markába zárta, úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna egy terelőütővel. A ráírt szavak végtelenített Rivallóként visszhangzottak a fejében, és nem tudott tőlük szabadulni.

Ez lesz vele az utolsó karácsonyod.

Lucy lopva felpillantott, szemügyre véve a sültkrumplijában turkáló édesapját. Olyan volt, amilyen mindig: magas, hegyes állú, jóképű férfi szikrázóan kék szemekkel, és enyhén kopaszodó őszes hajjal. Talán valamivel több volt a ránc a szemei és a szája körül, mint amire gyerekkorában emlékezett, de így is messze túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy elvesztésének gondolata reálisnak tűnjön.

Már ha egyáltalán van még mit elveszítenie... hiszen jó ideje alig találkoznak, nem részesei többé egymás életének. Ő, Lucy nemrég a létezésének az emlékét is kitörölte a férfi agyából – akkor most miért kellene bármit is éreznie, ha egyszer úgyis világosan tudja, hogy az édesapja egyszer meg fog halni? Ez az élet rendje. A gyerekek előbb-utóbb elveszítik a szüleiket: ennek így kell történnie, és nem fordítva.

Igaz, általában nem tudják előre. Nem így.

Lucyban fellobbant a düh. Egyáltalán, kinek képzeli magát J. S., hogy ilyesmit közöl vele?! Az idő alapvető szabályait szegi meg ezzel – nem véletlen, hogy az időnyerőkkel is csak a múltba lehet utazni, és soha semmin sem szabad változtatni... persze hogy a sorsfonás mire képes, azt nem tudni.

Talán ezt akarja J. S.? Hogy ő, Lucy megint kísértésbe essen? Hogy meg akarja változtatni azt, ami elkerülhetetlen? Így teszi próbára, remélve, hogy még nagyobb katasztrófát okoz?

– Minden rendben?

Lucy felkapta a fejét. Az édesapja különös, zárkózott-aggódó pillantással méregette őt; és hirtelen megérezte a tudatának nyugtalan vibrálását. Feszengett a nyomástól, ami alá saját kérdése helyezte, ugyanakkor őszintén érdekelte a válasz.

Lucy felsóhajtott.

– Nem... nem igazán – vallotta be. Egy pillanatra elhallgatott; úgy hangzottak a szájából az őszinte, megfontolt szavak, mintha egy idegen ejtené ki őket. – Nem értem, mi történik, és nagyon utálom, ha valamit nem értek. Dumbledore nem nagyon tesz semmit, pedig lassan ránk dől a ház. Szóval... Dorával meg pár másik rendtaggal meguntuk, hogy egyhelyben toporgunk, és a kezünkbe vettük az irányítást.

– De kicsúszott a kezetekből, igaz? – Az apja hangja félelmetesen higgadt volt. – Elszámítottátok magatokat...

– Még nem tudom eldönteni – felelte Lucy. – Nem hiszem, hogy ami O'mennel történt, azt mi idéztük volna elő, de ez a mostani eset finoman szólva aggasztó.

– Rufus úgy gondolja, Caramel megátkozásáért ugyanaz a felelős, aki Podmore-t és O'ment is elintézte – felelte szárazon az apja. – Én viszont nem vagyok meggyőződve erről. Szerintem két különböző tettessel van dolgunk, a módszereik ugyanis eltérőek. Könnyen lehet, hogy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon történtekért valóban közvetlenül Voldemortot vagy a halálfalóit terheli a felelősség, de aki a minisztert megátkozta, az egyszerűen nem lehetett ugyanaz az ember!

Lucy szíve a torkában dobogott. – Miért mondod ezt el nekem?

– Mert visszavonhatatlanul belevonódtál az eseményekbe – felelte halkan az apja. – Csak találgatni tudom, mit éltél át, mióta nem tartjuk a kapcsolatot, és tudom, hogy nem tartod sokra a minisztériumot... de szeretném, ha tudnád, hogy mi is küzdünk a magunk módján. Segíteni fogok, amiben tudok. – A férfi zavartan szipogott, és összefonta a karját. – Háború lesz – bökte ki végül. – Próbáljuk tagadni egymás előtt, de a lelkünk mélyén mind tudjuk, hogy hamarosan kitör. És a háborúban... átértékelődnek a dolgok. Minden döntésnek súlya van. Sosem tudjuk, kit mikor látunk utoljára. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármit is megfontoljunk. A pillanat hevében kell döntenünk.

Ez lesz vele az utolsó...

Lucy lassan, szaggatottan bólintott.

– Én adok az egésznek még úgy... egy évet – mondta halkan. – Addig ki akarjuk ugrasztani Tudodkit a bokorból. Csak egy a gond: nem tudjuk, a tégla mennyi infót szivárogtat ki a Rend gyűléseiről. De semmi vész, erre is megpróbálunk rájönni a... most mondjam azt, hogy a gerillaharcos tagokkal?

– Akik közül az egyik a gépfegyveres-szamurájkardos fickó – vonta fel a szemöldökét John Dawlish. – Felteszem, sosem fogsz bemutatni neki.

Lucynak elszorult a torka, amikor azt mondta: sosem.

– Nem ez lenne a legalkalmasabb pillanat – felelte halkan. – Majd ha lekerül a nemzetközi körözési listáról, meg ilyenek.

Édesapja arckifejezését látva önkéntelenül elmosolyodott, John Dawlish pedig bosszúsan csillogó szemmel vakarta meg az orrát.

– Egy pillanatra elhittem, a fene egye meg! Tudod, hogy nem jók az idegeim...

Lucy nyelt egyet. – Mit csinálsz karácsonykor?

Az édesapja elejtette a kezében tartott csirkefalatot, és zavartan megköszörülte a torkát.

– Nos... hm... hiszen tudod. Rufust helyettesítem. Szabadságon van.

– Úgy értem, azon kívül.

Az apja olyan makacs és távolságtartó mozdulattal túrt bele a hajába, ami a sajátja is lehetett volna.

– Nincs időm... elfoglalt vagyok, a munka minden időmet elveszi. Valakinek ilyenkor is készenlétben kell állnia! Úgysem bírom a tétlenséget, meg azokat a rettenetes Celestina Maggica-slágereket...

Lucyba váratlan erővel mart bele a felismerés, hogy talán nem ő volt az egyetlen, akinek évekig magányosan teltek az ünnepek. Persze kevéssé valószínű, hogy az apja éppen az ő társaságára vágyik... de ha J. S. igazat mondott, ha tényleg ez az utolsó karácsony, amit együtt tölthetnek, akkor rá kell kérdeznie.

– Arra gondoltam...

Elharapta a mondatot. Ennél rémesebb kezdést akkor sem találhatott volna ki, ha direkt erre törekszik.

– Igen? – kérdezett vissza szórakozottan az apja.

– Izé... szóval Mr. Szamurájkard ilyenkor legalább annyira el van havazva, mint te. Tudod, sok a családi veszekedés, hullanak a fejek. Amúgy is mániája, hogy mindentől megvéd, szóval elég uncsi lenne így a karácsony. Nincs kedved helyette gyilkosokra vadászni, meg összeesküvés-elméleteket gyártani arról, hogy ki átkozhatta meg Caramelt?

Az édesapja őszinte döbbenettel meredt rá.

– Velem akarod tölteni a karácsonyt?

– Csak egy ötlet volt – visszakozott elszoruló szívvel Lucy. – Gondoltam, hogy nem szeretnéd... én csak...

– De igen, szeretném – bökte ki a férfi. – Nagyon is.

– Hát akkor... tényleg?

Lucy torkát valami megnevezhetetlen érzés kezdte szorongatni, amikor az apja sután bólintott. Hát sikerült... nem szalasztja el a J. S. által említett esélyt.

De vajon van ennek bármi értelme?

Bepótolható tíz év néhány nap alatt?

Nem a leggyomorforgatóbb kegyetlenség, amit a sors művel vele már megint?

*

Mire Lucy visszaért a Grimmauld térre, már bőven délelőtt volt, ő pedig minden lépésnél úgy érezte, a következő pillanatban atomjaira fog hullani a teste.

Az alsó szinten senkivel sem találkozott, a kabátok és cipők megnövekedett száma azonban jelezte, hogy Siriusnak látogatói érkeztek. Lucy lábujjhegyen osont fel a vendégszobába, és halványan elmosolyodott, amikor a varázslót az ottani ágyban találta. Nesztelenül nyitotta ki a szekrényt, Sirius szeme mégis azonnal felpattant.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Mi történt?

– Megvan Dora, bár gondolom, ezt már tudod – felelte szűkszavúan Lucy. – Jött bármi új hír Arthurról?

– Felépül – mondta Sirius, de rögtön el is komorodott. – Baj van, ugye?

Lucy gyorsan elfordult. – El kell mennem pár napra – felelte. – Képzeld, kibékültem apával, és nem akarom, hogy tökegyedül töltse a karácsonyt, szóval...

Elharapta a mondatot, amikor Sirius az ágyból kikelve átölelte a derekát, és magához húzta.

– El se kezdd – mondta szigorúan. – Mi történt valójában?

Lucy a könnyeit nyelte. – Nem tudnék beszélni róla... a felét nem is értem...

– Akkor mutasd meg!

Lucy végül beadta a derekát. Fájdalmas és félelmetes volt belemerülnie az emlékeibe, minden apró részletet megmutatva Siriusnak – egyedül azt hagyta ki, hogy Tonks megátkozója az ő, Lucy alakját vette fel. Siriusnak érezhetően tetszett, hogy John Dawlish fejében egy mindenre elszánt fenegyerek képe rajzolódott ki róla, ám J. S. üzenete mélységesen megrázta.

Lucy számára anélkül is elviselhetetlen volt a mellkasára nehezedő nyomás, hogy a férfi érzéseit is ugyanúgy átélné, mint a sajátjait; gyorsan lezárta hát az elméjét, és magához ölelte őt, hogy elrejtse görcsösen jeges arckifejezését.

Sirius lassan, tétován fűzte köré a karjait.

– Sajnálom... – suttogta. – Mondanám, hogy fogalmam sincs, mit érzel, de most mutattad meg.

Lucy nagyokat nyelt, dühösen fojtva vissza fel-feltörő könnyeit.

– Ez legalább megadja rá a választ, hogy ki az ellenségünk – sziszegte. – El sem tudok képzelni ennél nagyobb gonoszságot. Nem vagyok Sorsfonó, hogy megmentsem az apámat, helyette tétlenül kell várnom, hogy meghaljon! Jó, hogy azt nem mondta meg, pontosan melyik nap és hánykor leszek totál árva!

Sirius a két keze közé fogta az arcát. A szeme komolyan csillogott.

– Szerintem... szerintem J. S. nem gonoszságból tette – mondta halkan. – Gondolj bele: ha nem üzen neked, eszedbe sem jut az édesapáddal karácsonyozni, ettől azonban a halála nem lenne távolibb! Egy nap arra ébrednél, hogy nincs többé, és egész életedben bánnád, hogy nem tudtál elbúcsúzni tőle. – Sirius zavartan pislogott. – Ott van például az én apám. Miután auror lettem, többször is írt nekem, de olvasatlanul tűzre vetettem a leveleit. Sosem fogom megtudni, mi állt bennük. Nem jobb így, hogy tudod...?

Lucy dühös mozdulattal törölte meg a szemét.

– Senkit sem kényszeríthetsz rá, hogy ilyen terhet hordjon! Ez... ez nem emberi. Nem véletlenül vagyunk a jelenbe zárva: a múltba még csak-csak belekóstolhatunk a merengőkkel meg az időnyerőkkel, de ez a jövő! Tényleg úgy gondolod, hogy nem gonoszság, amit tett?

Sirius szorosabbra fonta körülötte a karját.

– Olyasvalakiről beszélünk, aki uralja a teret és az időt – mondta lassan. – Aki egyszerre lát minden összefüggést. Ő talán úgy érzi, jót tett veled, esélyt adott, hogy kibékülhess az édesapáddal... és ha megpróbálnád elmagyarázni, miért tartod gonoszságnak a tettét, nem értené. Olyan ez, mintha magának a Halálnak próbálnád elmagyarázni, miért félsz tőle.

Lucy megborzongott a Halál említésére.

– De miért...? Ha J.S.-nek tényleg ekkora a hatalma, ha ő a Sorsfonók Sorsfonója, akkor miért érdekli, hogy mi lesz velem meg az apámmal?

– Talán olyasmi ez, amin sok minden múlhat – vélte Sirius. – Talán ki kellett volna békülnötök, de Pyrites varázslata bezavart, J. S. pedig a rendes kerékvágásba próbálja visszaterelni a történteket. Mint Scabior... legalábbis ő ezt mondja.

– És miért neki higgyek? – duzzogott Lucy. – Miért higgyek bármelyiküknek is?

– Ezt nem tudom – ismerte be Sirius. – Csak azt tudom, hogy előbb-utóbb kierőszakolod belőlük a választ, bármibe kerül is. Mostanra kijelenthetjük, hogy ismerlek.

Halk kopogás hallatszott az ablak irányából, és Lucy a férfi öleléséből kibontakozva ugrott, hogy beengedje az odakint köröző okos képű macskabaglyot. Kissé felvonta a szemöldökét, amikor egy Gringotts-pecsét csillant fel az általa hozott levélen, de pillanatnyi habozás után feltörte azt, és kisimította a pergament. Ahogy a bőre a levélhez ért, mintha áramütés cikázott végig a tagjain – ha nem neki szól a ráírt üzenet, alighanem csúnya átok sújtotta volna. A vékony szárú, cikornyás betűkben Gnarlak kézírására ismert.

Sirius tapintatosan elfordította a fejét, hogy hagyja őt olvasni, amitől olyan érzés fogta el, mintha egy húzásra megivott volna egy csésze meleg teát.

– Gyere – bökte meg a férfi vállát –, ne kelljen elmesélnem, mi van benne.

Pálcát gyújtott; és a kelleténél jóval közelebb húzódtak egymáshoz, mielőtt olvasni kezdtek.

Dawlish,

Megváltozott a helyzet, így el kell halasztanunk a tervezett azkabani kirándulást. Voldemort kémei az embereim nyomában vannak, így nem garantálhatom Podmore kiszabadítását. Várnunk kell. Senkinek ne említse ezt a levelet, és legyen türelemmel. Nemsokára felfedi magát az, aki megátkozta O'ment – ennél többet nem mondhatok. És fejezze be az állandó késést!

Üdv,

A Főnök

– Azkabani kirándulás?! – mordult fel Sirius. – Nem megmondtam neked...?

Lucy a kandallóba dobta a levelet, és egy pálcaintéssel tüzet szított.

– Én nem mentem volna be – szögezte le. – Gnarlak emberei végezték volna a piszkos munkát... de látod, nem lesz az egészből semmi. Mást kell kitalálnunk, hogy kipöcköljük Sturgist a cellájából. Csak tudnám...

– Micsodát? – kérdezte harapósan Sirius.

– A Főnök nem szokott leveleket küldözgetni, pláne ilyesmiről. Nyugodtan megtehette volna, hogy karácsony után szól, az irodában. Miért írta le ezt az egészet? Miért volt fontos, hogy még ma este elolvassam?

– Talán elutazik. És arra számít, hogy hamarosan történik valami, ami cselekvésre késztetne.

– Lehet... – Lucy finoman megborzongott. – Na, izé, mennem kell. Szegény apámnak ketyeg az óra.

– Boldog karácsonyt – bökte ki Sirius. – Mármint... persze tudom, hogy nem lesz boldog...

– Neki talán az lesz – dünnyögte Lucy. – Az a lényeg, nem?

Minden akaraterejére szüksége volt, hogy egy pálcaintéssel bepakolja a táskájába a legszükségesebbeket, és szapora léptekkel elhagyja a Black-házat.

Alig öt percnyi autóút választotta el az édesapja házától, mégis gyilkos időveszteségnek tűnt minden fékezés, minden gyalogátkelő és minden piros lámpa.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)