A Tartarosz levegője sokkal durvább volt, mint amire Dan számított. Forró volt a levegő, méghozzá annyira, hogy alig lehetett levegőt kapni. És ahogy Dan tudta, a levegő mérgező volt. Na meg persze az a kínzó fájdalom, ami a sötét anyag miatt van. Nem volt sok idejük.

- Mire gondolt, asszonyom segítségként? - kérdezte Dan.

- Előszöris ne asszonyozzál már itt nekem, másodszor pedig erre - a professzorasszony megragadta Dan karját, s a következő pillanatban a fiú csak annyit érzett, hogy forog körülötte a világ... khm... Tartarosz. De a következő pillanatban Dan már a Léthé és a Kókütosz folyók túlpartján találta magát. - De kifulladtam! - mondta a professzorasszony.

- Ez meg mi volt?

- Ez volt a hopponálás. Potterék sosem hopponáltak veled?

- Nem igazán... - mondta Dan, majd a kastélyra pillantott. - Hogy fogunk mi itt egy személyt megtalálni...

- Hogy hívják a személyt, akit keresel?

- Statera.

- Latinul annyi, hogy egyensúly - morfondírozott a professzorasszony.

- Ez egy fényszellem - mondta Dan, majd rögtön kijavította magát: - A fényszellem.

- A fény energiáját nem tudod érzékelni? - kérdezte a nő.

- Nem... Viszont ha kevesebb a sötét anyag, azt megérzem... vagyis nem annyira fáj a fejem.

- Akkor próbálkozz azzal!

Dan elindult a kastély belseje felé, s egyből érezte, hogy kevéssbé fáj a feje. Ez annyit jelentett, hogy Statera itt van.

Elindult az egyik felső szint felé, Kovács professzorasszony követte, s egy jó két óra keresgélés után Dan egyik szobába benyitva meglátott egy nőt, akinek mintha - halványan ugyan - világított volna a bőre. A nő a padlóhoz volt láncolva.

- Daniel Wilson - szólalt meg a nő kedves hangon. - Hát idetaláltál...