Karót nyelt kis mitugrász

Hoseok pov

Lemegyek a recepcióhoz és beállok a sorba.Amikor én következem a recepciós lány mosolyogva üdvözöl.

- Miben segíthetek? - Borzasztóan idegesít az a levakarhatatlan vigyor az arcán, de majd mindjárt eltüntetem onnan. Mégis hogy lehet itt minden dolgozó ilyen boldog? Ennyire sok fizetést kapnak? Mérgesen nézek rá.

  - Panaszt akarok tenni, az igazgatónál. - megremeg a szája sarka, magamban elmosolyodom, máris nem olyan igazi az a vigyor az arcán.

- Öhm, uram ha esetleg elmondaná...

- Már megmondtam, panaszt akarok tenni. - emelem meg kicsit a hangom félbeszakítva a lányt. A másik recepciós – hogy is hívják valami Joon – felfigyel a hangomra és megindul felénk.

- Jó napot, mi a probléma? - neki is ott az a vigyor az arcán. Átkarolja a lányt és helyet cserél vele. - Foglalkozz a többi vendéggel. - mondja neki félhangosan.

- Az igazgatóval akarok beszélni. Nem találom kielégítőnek a hotel szolgáltatásait. - Úgy tűnik ezen meglepődik. Mintha még soha nem érkezett volna panasz a hotelre.

- Értem, nos attól tartok most elég nehéz lenne találkoznia az igazgató úrral. De, ha mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy panaszt tegyen felkísérem az igazgatóhelyettes úrhoz. - Felvesz egy kártyát a pultról.

- Nagyszerű, köszönöm. - felelem kelletlenül. A pasas elindul a liftek irányába, követem, lehúzza a kártyáját és megnyomja a 4. emelet gombját. Összefonom karom a mellkasom előtt és neki dőlök a falnak, míg ő idegesen piszkálgatja az egyenruhája alját. Végül kinyílik a lift, a folyosón két ajtó van csak. Hm, érdekes egy teljes emelet két irodának? Kiszállunk a liftből, a srác kopog az első ajtón, amin az Igazgató helyettes felirat áll. „Tessék." hallatszik odabentről. Benyit az irodába és kinyújtja a kezét, jelezve, hogy menjek előre. Úgy tűnik az egész hotelben dominál a barna szín, ahogy ebben a helyiségben is. Az igazgatói székben, egy fiatal srác ül, fel sem néz a papírjaiból. Fekete zakót visel, ami pont illik középen kettéválasztott, szemébe lógó, fekete hajához és vastag keretes, fekete szemüvegéhez. Ha zakó helyett szegecsekkel kirakott kabátot hordana elmehetne gótnak is annyi feketét visel. Viszont így tipikus aktakukac kinézete van, - vagyis lenne - ha nem egy kölyöknek nézne ki, aki beszabadult apuci irodájába. A recepciós megköszörüli a torkát.

- Uram! - szólítja meg a srácot. Mégis hogy szólíthatja úrnak, hiszen nála is fiatalabbnak néz ki!

- Egy pillanat. - Írás közben szemébe lóg a haja, amit kezével lazán hátrasimít.

- Uram, pa-panaszt szeretnének tenni. - dadogja a recepciós, amin most már muszáj felnevetnem. Az asztalnál ülő fiú azonnal felkapja a fejét és leteszi a tollát. Homlok ráncolva végignéz rajtam, majd a recepcióshoz fordul.

- Köszönöm, Namjoon, elmehetsz. - biccent felé. - Örülök, hogy ilyen szórakoztatónak tartja a dolgozóimat. - mosolyodik el ridegen és az íróasztal előtti székre bök. - Kérem, foglaljon helyet. - Leülök, jobb lábamat átvetve a másikon. Elég ijesztően néz ki, minden mozdulatomat követi a szemével. - Mi a probléma? - Hátradől a székben, kezeit összefonva az asztalon pihenteti. Komoly az arca, végre valaki, aki nem mosolyog mint a tejbe tök, bár most jól jönne. Kiszárad a szám. Kezdem érteni miért mondják, hogy ne a borító alapján ítéld meg a könyvet. Gyerekes kinézete ellenére sokkal tekintélyt parancsolóbb, mint a legtöbb idősebb ember akit ismerek. Megköszörülöm a torkom és imádkozom, hogy ne remegjen a hangom.

- Nem vagyok megelégedve a szobám hangszigetelésével. - felelem. Összevonja a szemöldökét.

- Parancsol? - nyelek egyet és elismétlem.

- Nem vagyok megelégedve a szobám hangszigetelésével. - halkulok el egyre jobban.

- Értem – nyújtja el kicsit a szót. Kifújom a levegőt, végre kezd úgy beszélni mint egy normál ember. - Nos, tájékoztatnom kell, hogy nincs benne a prospektusban, hogy hangszigeteltek lennének a szobáink. Netán a szomszédok zavarják? - tévedtem. Milyen szavakat használ? Még a nagyapám sem beszél ilyen kifinomultan.

- Igen, miután tegnap visszaértem az egész napi forgatásról, pihenni szerettem volna, de a szomszéd szobában egész éjjel bő... sírt egy gyerek. - felelem összehúzva a szemöldököm. Nem tűnt jó ötletnek, a bőgni szót használni. Komolyan, hány éves ez a srác és miért nem tud rendesen viselkedni? Fészkelődöm a székemben, valahogy sehogy sem kényelmes.

- Értem, nem tehetek ez ellen semmit, meg kell beszélnie a szomszédaival, megkérdezhetem hányas szobát kapta? - nekiáll rendezgetni a papírhalmot az asztalán.

- A 310-eset. - felelem egyre ingerültebben. Nem fogok megijedni tőle. Mi az, hogy nem tehet ellene semmit? Egy pillanatra megáll a keze, de aztán felvesz egy köteg papírt és a fiókba teszi.

- Nos, megpróbálok tenni az ügyben valamit. - feleli nyugodtan rám sem nézve.

- Nem tud másik szobát adni? - kezd visszatérni a hangom. Látszik, hogy nem tudja milyen egész nap forgatni egy idiótával, majd fáradtan bezuhanni az ágyba, ahol a zajok miatt nem lehet aludni. Tudtommal elég sok stábtag meg egyebek vannak a hotelben, ha nem tudom kialudni magam és bontom a szerződésem, mindenki azonnal haza, ő meg csődbe megy. Pontosabban az igazgató, ő meg ki lesz rúgva. Ha szemtől szembe képtelen vagyok panaszt tenni neki a háta mögött azért intézkedhetek, bár az szemét húzás lenne, de ez van.

- Sajnálom, de jelenleg egy szabad szoba sincs. - pillant rám és megint a papírokkal szórakozik. Felmegy bennem a pumpa.

- Bocs, de hány éves is vagy? Az igazgatóval akarok beszélni vagy valami másik normális emberrel. - rám néz és leteszi a papírokat.

- Az igazgatóval attól tartok nehéz lenne találkoznia, üzleti úton van és pontosan mire céloz azzal, hogy normális ember? - közelebb hajolok hozzá és rákönyökölök az asztalára.

- Aki nem ilyen karót nyelt, mint te. Komolyan, 20 éves vagy, nem? Esetleg 18? Nem tudnál az én nyelvemen beszélni? Miért használsz olyan szót, hogy netán? - végig mérem tetőtől talpig. Felsóhajt és leveszi a szemüvegét. Kezd ideges lenni, ennek ellenére elmosolyodik. Kicsit sem barátságosan. Ezek szerint emberi érzelmekre is képes.

- Már megbocsásson vagyis bocs. - közelebb hajol hozzám. - Huszonkét éves vagyok és a munkakörömhöz tartozik, hogy így beszéljek, mert ha nem tudnád ezt hívják udvarias hangsúlyozom udvarias társalgásnak, amiről ezek szerint te még biztosan nem hallottál. Ha egy 50-es éveiben járó ember ülne itt, hidd el ő sem tudna többet tenni érted. Nem rúghatok ki egy vendéget sem a hotelből csak mert zavar a gyerek bőgés. - mutat idézőjelet a kezével. Szóval észrevette a kis nyelvbotlásom. - Viszont az utolsó amit ajánlhatok, hogy menj át egy másik hotelbe, ne aggódj a pénzedet természetesen megtérítjük – a te nyelveden - visszaadjuk. - Miután sikerül felkaparnom az államat a padlóról felpattanok a székből és az asztalra támaszkodom, olyan közel hajolva hozzá, hogy majdnem összeér az orrunk. Mégis kinek képzeli magát? Én csak annyit kértem, hogy beszéljen normálisan, semmi mást. Felháborító! Honnan szalajtották?

- Ne beszélj így velem kölyök, mert jelenteni fogom az igazgatónak és pillanatok alatt az utcán fogod találni magad! - hangsúlyozom az utcán szót, csak hogy megértse milyen komolyan gondolom. Ami a legjobban meglep, hogy még ezek után is vissza mer beszélni.

- Azt erősen kétlem. Tudod elég jó kapcsolatom van az igazgatóval, amit te biztosan nem tudnál tönkre tenni. Ajánlhatok esetleg egy másik szállást? - mosolyog rám angyalian. Ez nem lehet igaz. Ez a kölyök... Sarkon fordulok és kiviharzok az ajtón jól bevágva magam mögött. Sosem találkoztam még csak hasonló emberrel sem. A vége felé már nem is volt olyan ijesztő, pedig elég rendesen kinyílt a szája. Érdekes. Nem hiszem, hogy az igazgatós dolgot komolyan mondta. Ezt még visszakapja. Mosolyogva visszamegyek a szobámba. Út közben összetalálkozom a recepciós sráccal is, aki érdeklődve figyeli mitől vagyok ilyen boldog. Hah, kicsit eljátszadozom a főnököddel.