Usagi-san... Megint furcsa lett, Nii-chan. Mióta Ijuuin-sensei azt mondta nekem, hogy szeret – teszem hozzá, már megint egy férfi! – nem tudok kiigazodni rajta.

Hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy úgy senkit nem „kedvelek", ahogy őt... Az egyik fülén bemegy, a másikon meg ki. Ráadásul te is ráraktál egy lapáttal a hangulatára, mikor ezt közölted vele:

- Misakinak most már lassan el kell költöznie, amint elkezd dolgozni. Hiszen, ez volt a megállapodás! Befejezed az egyetemet és dolgozó férfiként éled az életed, majd lesz feleséged és családod. Hát, nem lenne remek?

Nem, Nii-chan... Egyáltalán nem lenne remek! Valahogy egyre gyakrabban érzem azt, hogy szeretnélek megütni. Nem elég, hogy Mahiro-channak Usagi-san adott nevet, nem elég, hogy fel sem tűnt neked soha, hogy szeret TÉGED... Most azt sem veszed észre, hogy én szeretek ebben a nagy lakásban élni. Neked a kisfiad és a feleséged az első, de nekem igazán lehetne Usagi-san. Szegény, nélkülem biztosan meghalna a következő határidő előtt...

- Áh! Ez az ő hibájuk, hogy ilyen baromságokon gondolkodom! Pedig én csak teljesen átlagos vagyok – sóhajtottam fel, ahogy az utcán sétáltam hazafelé. Már bevásároltam a vacsorához, amit Usagi-san biztos nagy örömmel fog elfogyasztani. Az ő kedvéért még a zöldpaprikáról is lemondtam...

Ahogy sétáltam az utcán egyszer csak elmentem egy bolt előtt. Rögtön az volt az érzésem, hogy valami nyugtalanít. Egy szalag.

Szalagdíszek voltak a kirakatban és az egyiknek a színe nagyon emlékeztetett Usagi-san szeme színére. De mégis... Olyan szép zöld csíkok voltak benne, amiket nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Talán... Ha Suzuki-san szalagját kicserélem a ma esti vacsorához, lehet, hogy jobb kedve lesz.

Ezzel a gondolattal vettem ebből a ritka gyönyörű szalagból.

Amikor hazaértem sehol nem volt Usagi-san. Pedig nem jellemző rá, hogy este nyolc után érjen haza. Bár, mintha említette volna, hogy ma később ér haza a megbeszéléséről.

Annak viszont egyáltalán nem örültem, hogy az a nagyra nőtt óvódás... Az én „jó" háziuram ugyanis olyan nagy kuplerájt hagyott maga után a nappaliban, hogy öröm volt ránézni.

- Seggbe fogom rúgni! Nem tiszteli a másik munkáját – dohogtam az orrom alá, miközben a szatyorból pakoltam ki a konyhapultra, hogy megcsináljam a vacsorát. Már bánom, hogy nem vettem zöldpaprikát a raguleveshez!

Szépen odaraktam főni a levest, és amíg az elrotyogott magában rendbe raktam a nappalit és még Suzuki-san szalagját is kicseréltem. Végül a leves készen lett, csináltam mellé rizsgombócokat, szaftos hússal. Mire megterítettem és Suzuki-san is az asztal mellé lett ültetve eléggé elfáradtam. Ma sokat dolgoztam és még az egyetemen is voltak óráim. Áh, igazából meg kellene néznem az angol beadandóimat...

Addig-addig mászkáltam a nappaliban, míg teljesen kimerültem. Olyannyira, hogy a kanapéra dőlve szinte azonnal elaludtam.

- Suzuki-san... Szólj rám, hogy megöljem a gazdád – morogtam a még mindig vigyorgó mackóra.

Ez is Usagi-san hibája... miatta gondolom azt, hogy Suzuki-san mosolyog, sőt, plüss létére nevet. Baka Akihiko...

Nem tudom, mikor riadtam fel egy csókra, de mikor felkeltem igenis rajtam feküdt... Az én szeretőm. Mérgesen rúgkapáltam.

- Usagi-san! Eressz el! Vén perverz!

- Misaki... rám vártál, ugye? Ugye rám?

- Csak azért, mert utálok egyedül enni – morogtam sértetten. Egy rohadt SMS-t sem kaptam tőle, egészen eddig azt sem tudtam, hogy haza ér-e... Pff!

- Mit főztél ma nekem?

- Neked?! – kaptam fel a vizet és hadakozva vertem fejbe. – Neked semmit, még egy rohadt üzenetet sem kaptam, hogy jól vagy-e, Usagi-san!

- Aggódtál értem? – Valahogy hirtelen ért ez a kérdés és azonnal fülig vörösödtem. Végül úgy döntöttem, hogy őszinte leszek, mert még amúgy is eléggé álmos vagyok még, hiába volt hirtelen adrenalin löketem.

- Persze, hogy aggódtam, Usagi-san... - sóhajtottam fel és zavartan gyűrtem az ujjaimmal az inget, ami rajta volt. – Áh, kicseréltem Suzuki-san szalagját, remélem nem baj. Mostanában nagyon szomorú voltál, és csendes.

- Tetszik az a szalag... Olyan, mint a... Szemed.

- Az enyém? Inkább a tiéd, Usagi-san. Azért választottam – forgattam meg az említett részeimet.

Nagy nehezen sikerült asztalhoz ülnünk. Láttam rajta, hogy fáradt, mégis mosolygott. Igazi mosoly volt, nem pedig olyan álszent, mint amikor kényszerítik valamire. Ezt a mosolyt egészen kedvelem rajta.

Fürdés után, ahol nem tudtam megszabadulni Usagi-san kezeitől minden józan eszem ellenére az ő ágyában landoltam, a plüssmackók között.

Igazából nagyon nehéz ezzel a nagy gyerekkel bírni, de... Valahogy így szeretem.

- Usagi-san... - suttogtam halkan és elmosolyodtam. Szeretlek.