Kiüresesett pillanatok, hatalmas döntések, de mégis oly' súlytalanok. Hiszen ki tudja, mit hoz a holnap? Talán amiféle ajándékkal köszönt, úgy ragad el magával az új nap. Emlékem marad, mely egyszercsak elporlad, mint hamuvá a testem. Arcom fakul a memória kusza tárában, mint egykor még elhangzott, pozitív szavaim, a kedves gesztusaim, az élni akarás, nem a különös elvágyódás - szenvedés. Egy szó, ami egyszerre túl néma, mégis ordít. Mint én; panaszos szavaim folytonfolyvást röppennek, mint kis semmiségek, hátha egyszer eltalálom valamelyikkel, mi zajlik bennem, s megfejthetem én is így ezt a zavart, mialatt a súlyos gondolatok beletemetkeznek agytekervényeimbe. Kiszabadítanám elmémet, de mintha elfertőződött volna, mintha egész testemen söpörne végig a feladást - ordít a bent raboskodó lélek a szabadságért, mint egy test az oxigénért, melyet csak úgy pumpál minduntalan, minden pillanatban, állandóan, hiszen soha nem tarthat szünetet. Miért nem? Bár lehetne egy kis szünet, egy kis képszakadás, ahogyan lebegek a semmiben, mindez pedig nem tűnne fel senkinek. Nem okoznék fájdalmat, nem hiányolna senki - legalábbis a régi énemet. Mert én, aki itt vagyok még ezen a világon, csak követni vágyom rég elveszett, előző valóm - aki jobb volt, aki talán úgysem tér vissza -, hogy én is csak úgy a semmibe tűnjek, s ahogyan a Nap és a Hold sorra újra váltják egymást, egyre kevésbé bánom, ha testem is követne végleg a végtelenbe végzetbe.

- 2022/10/02