Anno, mèg mikor éltem, sok mindent nem értettem. Az élet tele volt kérdésekkel. Olyan kérdésekkel, amiket emberi agy nem képes megválaszolni. Fel sem tudjuk fogni. Mostmár minden olyan egyértelmű. Választ kaptam a világ kérdéseire. Öten vagyok. Néhány, velem hasonló személlyel összeolvadva vagyok. A halál tudás. Annyira nagyon féltem, hogy meghalok. Pedig mennyivel élvezetesebb így. Hisz istenné váltam. Kívülről látom a világot. Annyira kicsi. Épp egy porszem. Láttál már hógömböt? Biztosan. Nem gondoltál arra, hogy talán te is része vagy? Ha nem, hát most el mondom, hogy ez az igazság. Itt vagyunk az űr fölött. Persze te nem láthatsz, hisz a Föld csupán egy porszem. A csillagrendszer is. Apró pontok vagytok, amiket alig látok. Annyira nagyok vagyok, hogy nem láthatsz. Én viszont látlak téged. Nehezen, de látlak. Egy gömbben vagy. Rengeteg gömb van itt, ahol én vagyok. Temérdek világ. Gyönyörűek. Fájt a halál. Nehéz út volt. Cserébe értem a világot. A létezést. És ez a legcsodálatosabb érzés.