Nos, mielőtt itt rögtön beletenyerelnénk a szaros pelenkába, úgy gondoltam, hogy szolgálnék egy kis személyes magyarázattal. Akit kurvára nem érdekel, az lapozzon tovább, vagy lépjen ki, dobja el a telefont, hajtsa le a laptopot, úgy sem tudom meg soha.

Akik olvasnak, és valamennyire ismernek, sokan dicsérik a könnyed, laza, humoros oldalamat, ami viszonylag gyakran megjelenik az írásaimban. Ami engem illet, én úgy szoktam mondani, hogy nálam zsigerből jön a faszság, semmi megerőltetőt nem kell tennem ezért, gyakran nem is tartom viccesnek azt, amit más igen. Nekem ez a természetes felállásom, szinte normális, hogy dől belőlem a hülyeség mindenféle komolyság nélkül, maximum teszek rá még egy lapátnyi nyers őszinteséget, ami szintén a lételemem.

Egy ideje már foglalkoztat az a dolog, hogy nem akarok csak komolytalanul írni. Persze az én fejemben minden történetemnek megvan a mondanivalója, de félek, hogy ez nem mindenkinek jön át. Leírom, nevetünk, ott van, jól van az úgy, jár a keksz, meg néha a csillag is. Szóval, két ünnep között fényt kaptam, és úgy döntöttem, hogy kilépek a bánatos komfortzónámból, és alkotok valami igazán szépet, ami olyan messze áll tőlem, mint egy jó süti a diétám legszarabb napján.

Mint a legtöbben tudjátok, van egy közös könyvem Yoursweetspottal és BerthaTheBrightOne-nal. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak két zseniális íróról, hanem a barátaimról is beszélhetek, amikor róluk van szó. A világ összes rosszindulata nélkül mondom, hogy elképesztően irigylem azt a fantasztikus költői megfogalmazást, hangulat és környezet megteremtést, amit csak úgy lazán rittyentenek minden könyvükbe. Számomra nagyon inspiráló, hogy amíg ők leírják nyolc-tíz mondatban egy helyiség hangulatát, ami a leggyászhuszárabb embert is elvarázsolja, addig én odavágom, hogy a falak kékek, van ott három szék, egy asztal, azt annyi. Ugye milyen jól hangzik? Erre mondom azt, hogy nesze semmi, fogd meg jól.

Jól van, most már tényleg a lényegre térek, mielőtt még én is megunom saját magamat. Kezdetekben azért alkottam meg ezt a könyvet, mert szerettem volna egy kis lélekterápiát magamnak. Úgy gondoltam, hogy kikapcsolódás lesz megírni, már csak abból kifolyólag is, hogy nagyon szeretem ezt a teljesen irreális párost. Nyugodjatok meg, ha a való életben egyszer Lee Felix és Min Yoongi egy levegőt fog szívni úgy húsz méteres körzetben, én le fogom gyártani az összes létező teóriát róluk.

Bár vannak E/3-as történeteim, általában az E/1 jellemző rám inkább, úgy érzem ott jobban ki tudom magamat fejezni. Szóval gondoltam egy nagyot, és úgy döntöttem, hogy írok egy meséről az 1800-as évek végén E/3-ban, és körítek az egészhez egy csodás világot, mindenféle természetfeletti elemekkel, amik kellenek egy meséhez, és varázslatos, költői, szépséges környezettel és hangulattal. Ugye, hogy mindez mennyire nem én vagyok?

Nagy boldogan ültem neki a történetnek két ünnep között, aztán fél oldalnál megakadtam, hogy akkor most hogyan tovább. A történet ott virította fejemben, a karakterek szintén, de hogy én ehhez hogyan csattintsak költői írást, meg minden lófaszt... hát igen csak villogott a kérdőjel az agyamban. A lélekterápia odalett a faszba, néha napján őrjöngeni tudtam volna írás közben, hogy ez nem megy, tényleg az összes komfortzónámon kívül vagyok, de azt kell mondjam, megérte. Sok új dolgot tanultam, és ha ti nem is lesztek, én büszke vagyok magamra, hogy tudtam végre valami más műfajban írni. Nekem ez már megérte.

Úgy gondolom, hogy a jó írás nem más, mint a képzelet fegyvere. Ennek pedig semmi más célja nincsen, mint menedéket nyújtani az élet szar pillanataiban és helyzeteiben. Remélem, hogy egy szép napon az én írásaim is tudnak majd ilyesfajta menedéket nyújtani valaki számára.

Bár már jócskán felnőtt vagyok, valami mégis megmaradt a kis gyermeki lelkemből. Őszintén szeretek hinni (és hiszek is) dolgokban, pedig sosem voltam aranyfióka.

A mai napig hiszek a Mikulásban, aki rénszarvasszánon járja körbe az egész világot egyetlen nap alatt, és teszi varázslatossá az emberek karácsonyát.

Hiszek a fogtündérben, aki mindig hagyott egy csillámos papír kétszázast a párnám alatt, vagy csak egy száz forintos érmét, ha éppen kiesett a fogam.

Hiszek a kísértetekben, hogy bizony vannak olyan lelkek, akik nem tudnak továbblépni a más világra.

Hiszek a mindent elsöprő, hatalmas szerelemben, amely örökké tart, még ha én magam nem is tapasztaltam meg eddig.

Hiszek az átkokban, amik tönkretehetik és megpecsélhetik egy ember sorsát.

És nem utolsó sorban hiszek a mesékben. Na, nem abban a nyálas Disney-s izékben, amik nulla realitás céljával léteznek. Jó magam sokkal inkább Andersen és Grimm párti vagyok, remélem nem emiatt a kijelentésem végett veszítem el az olvasóimat.

Ugye ti is hisztek a mesékben? Igen? Na, jól van akkor. Megvagytok? Mindenki kész? Csomagoltatok enni-inni? Oké, akkor itt a kezem, indulhatunk. Én tudom az utat, ti csak kapaszkodjatok, és higgyetek el nekem mindent.

- Jessintheboxx