Felix mozdulatlanul állt a nappali közepén, mintha a falak, az indák és a hideg levegő egyre szorosabbra fonódtak volna körülötte. Yoongi távozása után a csend hirtelen elviselhetetlenné vált. A kandalló lángjai visszatértek, de az abból áradó melegség nem érte el a szívét.

Ujjaival lassan végigsimított a napló bőrkötésén, melyet még mindig görcsösen szorongatott. A papír megsárgult lapjai titkokat őriztek, olyan emlékeket, amiket Felix igyekezett eltemetni, de most már tudta, hogy hiába. Yoongi érintése, a tekintete, a szavai mind-mind feltépték a régi sebeket.

A szél halkan fütyült az ablak résein át, valahol a kastély mélyéről egy távoli nyikorgás hallatszott. Felix mélyet sóhajtva lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a múlt emlékei még egyszer elárasszák.

Vér...

Sikolyok...

És a kétségbeesett kiáltások...

Seungmin teste, ahogy meredten elnyúlt a padlón. Chan utolsó aggódó pillantása Jeongin felé, miközben tőrt mártottak a szerelmes szívébe. Hyunjin keze, ami Changbinét kereste, mielőtt eltűnt volna a sötétben. És Han forró könnyei, amelyek megállás nélkül folytak Minho élettelen arcára.

Vissza fogok jönni.

Felix felkapta a fejét, tisztán hallotta a szavakat Yoongi hangján, mintha a férfi még mindig a szobában tartózkodott volna. Hevesen kalimpáló szívvel lépett az ablakhoz, bízva abban, hogy a számára megszokott tájképen kívül semmi mást nem fog látni.

A látóhatár messze nyújtózott, egészen a domb végéig, ahol az öreg lépcső vezetett lefelé a sűrű erdőbe. Az élénk színekben pompázó virágok különös harmóniát alkottak egymásba karolva, miközben a lemenő nap narancs és rózsaszín fényei lágyan beleolvadtak a zöldellő tájba. A domb végén a lépcső előtt egy magányos alak állt, karjait összefonva, mintha még mindig a kastélyt figyelné.

Felix rózsaajkai elnyíltak, de nem jött ki hang a torkán. Nem tudta, miért maradt ott az árus, hogy miért néz még mindig vissza rá. Egy hosszú pillanatig csendben álltak, egymástól sok-sok lépésre, de mégis közel. Felix ujjai megfeszültek az ablakkereten, majd egy hirtelen mozdulattal ellökte magát az indákkal átszőtt üvegtől.

A kanapé előtti tömör faasztalra támaszkodott, miközben reszketeg sóhaj szakadt fel tüdejéből. A levegő halkan megmozdult körülötte, de ő ügyet sem vetett rá. Nem kellett hátrapillantania, hogy tudja, nincs egyedül.

- Szokatlan fiú – szólalt meg egy jól ismert hang mögüle.

Felix lassan a nappali bejárata felé fordította a tekintetét. Az árnyékok között halványan derengő alakok formálódtak, melyekben tökéletesen felismerte a fivéreit. Mind a heten ott álltak, a valóságtól elmosódva, arcuk mégis élesen kivehető volt a számára.

- Szerintem meg helyes fiú – jegyezte meg Han az ablakhoz lépve. – Pont úgy nézett a mi Felixünkre, mint amikor először megláttál édesanyád bálján, Minhossi – kacagta kedvese felé édes hangon.

Minho éles arcvonásai megfeszültek egy pillanatra, ahogy zavartan elfordította a fejét. Ajkai szélében mosoly bujkált, de nem mutatta ki a többiek előtt, kizárólag Hannak tartogatta, mint mindig. Ahogy figyelte szerelme karcsú alakját az ablaknak támaszkodva, egy pillanatra ő maga is a múlt árnyai közé lépett.

A bálteremben az aranycsillárok fényei alatt a zenekar hegedűn játszott, miközben a táncparkett tele volt drága, elegáns ruhákba öltözött vendégekkel. Friss virágok, fűszeres borok, és finom parfümök illata keveredett a helyiségben, amik a társaság tagjait kísérték. A Lee család híres kastélyában tartott rendezvény igazi társadalmi esemény volt, amit az előkelő nép még hetekig izgatottan emlegetett.

Minho, aki megszokta, hogy egyedüli örökösként mindig a figyelem középpontjában van, most valami más miatt érezte magát különösen. Ahogy a táncparketten körbenézett, egy pillanatra megakadt a szeme egy díszes ruhába öltözött, fiatal férfin, aki különösen vonzónak tűnt a többi unalmas ember között. Az édesapja közeli barátja éppen vele sétált, és Minho felfedezni vélt némi hasonlóságot köztük. Ez volt az első alkalom, hogy látta a fiatal idegent, és valami számára megmagyarázhatatlan okból mély vonzalmat kezdett érezni iránta.

A fiú, akinek kerek arca könnyedén elbűvölte Minhot, most teljes egészében felé fordult. A gyémántkék színű szemek kíváncsian mérték végig a fiatal örököst, miközben a telt ajkak enyhe, titokzatos mosolyra húzódtak.

Minho, aki mindig is magabiztosan létezett, most úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt.

- Minho, ő itt a kisebbik fiam, Han Jisung – mondta Han Mijun mosolyogva. – Régóta be akartalak már mutatni titeket egymásnak, de Jisungot gyakran elszólítják a külföldi tanulmányai itthonról.

Minho arca egy pillanatra elkomorult, de gyorsan összeszedte magát.

- Örülök, hogy megismerhetlek – felelte udvariasan, miközben kezet nyújtott a másik felé.

Jisung mély pillantása a lelkéig hatolt, ahogy ráemelte tekintetét a sötét, hullámos fürtjei alól. Ahogy a puha ujjbegyek finoman csúsztak a tenyerébe, Minho megdermedt, úgy érezte, mintha a világ elcsendesedett volna körülöttük.

- Részemről az öröm, Minho – villantott ragyogó mosolyt Han, miközben megszorította az örökös kezét. – Édesapám nagyon sokat mesélt már rólad.

- Valóban? – krákogta Minho, miközben kihúzta kezét a másikéból. Eközben Han Mijun elnézést kérve magukra hagyta őket, amitől az örökös szíve még erősebben kezdett el verni. Idegességében dióbarna tincsei közé túrt, melyeket elegánsan hátrafésültetett még a bál kezdete előtt.

- Az édesanyád csodálatos bált rendezett – sugárzott széles mosollyal Han, amiről Minhonak a tegnap esti mókus jutott eszébe a madáritatónál, amelyiknek a kis húga rendszeresen szokott almát vinni. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy a vele szemben álló mókust bizony ő is szívesen etetné.

Minho ajkai felfelé görbültek, amely igazi ritkaságnak számított a nyilvánosság előtt. Idegességére palástot rakott, ahogy előrébb lépve Jisung arcába hajolt.

- Valóban lenyűgöző – kezdte, íriszeit a másik gyémánt szemeibe fúrva. – De talán valami más miatt most érdekesebb, mint lenni szokott.

Han úgy tett, mint aki elgondolkodott, közben rózsaszín nyelvét kidugva finoman megnedvesítette dús ajkait. Minho úgy érezte, hogy a levegő is a tüdejében rekedt erre a mozdulatra, ahogy tekintete a fiatal férfi szájára tapadt.

- Bizonyos vagyok benne, hogy a nap végére mindketten ki fogjuk találni, hogy mi rejlik igazán a bál különlegessége mögött.

Han aprót kacsintott, majd hullámos fürtjei közé simítva vetett még egy pillantást Minhora, ahogy a hátsókert felé indult. Az örökös megremegett, olyan volt számára, mintha a másik minden mozdulata és pillantása egy-egy hívás lett volna, amit nem tudott visszautasítani.

Gyorsan végigmérte a teremben lévőket, a szülei udvarias bájcsevejt folytattak az egyik nemesi úr családjával, nem törődve az ő jelenlétével. Mély levegőt véve csábos mosolyra húzta ajkait, majd Han után indult a hátsókert titkos, sötét zugai közé.

- Nem gondoltatok még rá, hogy talán nem kéne megfigyelnetek minden mozdulatomat? – kérdezte Felix csendesen.

Minho megrázta a fejét a mély hangra, majd nagy erőszakkal elszakította tekintetét a még mindig ablakban ácsorgó szerelméről.

- Dehogy gondoltunk – nevetett Jeongin, ahogy Felix hátára ugrott. – Szeretetből tesszük, Lixie!

Felix szomorú mosolyra húzta az ajkait. Látta a kezeket a mellkasán összekulcsolva, a vékony lábakat a dereka körül, ha oldalra pillantott, még a fiú fekete tincsei is a látóterébe kerültek, mégsem érzett semmilyen érintést vagy súlyt magán.

Hyunjin eközben a kandalló elé állt, hogy felvegye a nehéz, asztali órát, amit Yoongi leejtett. Ujjai finoman rásimultak a hideg fémre, ahogy egy pillanatra elmerengett a mindig változatlan mutatók felett.

- Mindig ugyanaz az idő – motyogta, inkább magának, mint a többieknek. Fehér bőre szinte ragyogott a szobában, mogyoró barna haja hanyag kontyba volt rendezve a tarkójánál. Smaragdzöld tekintete kivételesen nem volt ködös, mint aki nagyon is tisztában van azzal, hogy mi történik jelenleg.

- Ne ostromold magad a múlt miatt, Felix – mondta Chan halkan az ajtófélfának támaszkodva. Karjain az izom megfeszült, ahogy keresztbe fonta őket széles mellkasán.

Jeongin közben leszállt fivéréről, majd bíztatóan az arcába mosolygott. Felix lesütötte zafír szemeit, gyűrűvel díszített ujjai akaratlanul is megfeszültek az asztal lapján.

- Az idők változnak, én viszont nem – felelte keserűen. – Minden egyes nap ugyanaz az átkozott lélek vagyok.

- De ma más volt – szólalt meg Changbin Hyunjin mellé suhanva. A két fiú szerelmes pillantást vetett egymásra, ahogy Hyunjin kisimított egy kósza mézszínű tincset kedvese homlokából. – Ma valaki tényleg látott téged, Lix.

Felix megdermedt a szavak hallatán. Fejét lehajtotta, nem mert a fivéreire nézni, tudta, hogy igazuk van. Yoongi nem félt tőle, sőt, egyenesen meglátott benne valamit, amit ő maga el sem tudott képzelni.

A szellemek csendben figyelték, ahogy Felix gondolatai az árus körül forognak. Seungmin finom vonásai mosolyba rendeződtek, ahogy megigazította rövid, fekete haját, majd finoman a naplója bőrfelületére simított.

- Talán ez a fiú több annál, mint aminek gondolod.

- Például a kulcs az átok megtöréséhez – szólt közbe Minho élesen. – Igazából még nyitnod is kéne felé.

A csend, ami ezt követte, szinte megfagyasztotta a levegőt. Felix lassan felkapta a fejét, tekintete villámokat szórt, ahogy a másik sötét íriszeibe nézett.

- Ez nem ilyen egyszerű!

- Mégis miért nem? – vonta fel a szemöldökét, enyhe gúnnyal Minho. – A banya monológja tökéletesen illik erre a falusi árusra. Még az érintése is megrázott. Vagy mi az, tán élvezed ezt az életet?

- Minho, ne... - szólt közbe Hyunjin csendesen, de senki nem figyelt rá.

- Felix nem egy eszköz arra, hogy te megnyugodj a halálod után! – mordult fel Chan, ahogy egy szempillantás alatt Minho elé suhant. Világosbarna haja ziláltan meredt mindenfelé, határozott vonásai fémként sugároztak.

- Igen! – értett egyet határozottan szerelmével Jeongin. – Különben is, miért kell ennyire nyersnek és önzőnek lenned? Abba bele sem gondolsz, hogy Felixet ez hogyan érinti?

- Én legalább kimondom, amit ti nem mertek! – húzta el a száját Minho. – Ha az átok megtörik, mi is szabadok leszünk. Vagy talán tévedek? Ti nem akartok végre békére lelni?

Jisung ellépett az ablaktól, majd könnyed mozdulattal suhant szerelme és Chan közé. Két kezével Minho arcára simított, miközben szeretetteljes pillantással próbálta oldani a másik feszültségét.

- Kedvesem... nem így kellene erről beszélnünk.

- Nem így? – villantak meg Minho szemei, ahogy Han csuklójára fogott. – Akkor mégis hogy? Suttogva, csendben, mintha nem számítana? Meddig fogunk még úgy tenni, mintha ez az egész rendben lenne?

- És mi van, ha én nem akarom veszélybe sodorni Yoongit? – csattant fel Felix ökölbe szorított kézzel. – Tudom nagyon jól, hogy mivel jár az átok megtörése, ahogy a feltételeket sem felejtettem el!

Minho elfordította a tekintetét, ahogy gúnyosan felhorkantott.

- Elég szomorú, ha odáig jutottál az évek alatt, hogy egy falusi paraszt életét többre értékeled a mi békénknél.

- Fejezd be! – szólt Chan szinte hörögve.

- Miért? Mert fáj az igazság?

- Nem, mert te mindig csak a te nézőpontodból nézed a dolgokat!

- Én csak azt mondom, amit mindenki gondol valójában! – fakadt ki Minho feszülten. – Komolyan, ti nem unjátok, hogy kóbor lelkekként tengődünk ezen az átkozott helyen? Vagy várjunk még százhúsz évet, hátha addig jön valaki alkalmasabb?

- Én csak azt akarom, hogy Felix boldog legyen – felelte Hyunjin lágy hangon, mintha szelíd hangjával elcsendesíthetné a szobát. – És azt hiszem, hogy mindezt akarjuk.

- Persze, hiszen most is majd kicsattan az örömtől, olyan vidám! – gúnyolódott tovább Minho.

- Ha nem fejezed be... - kezdte Changbin, de ekkor Felix mély kiáltása keresztül szelte az egész helyiséget.

- Elég!

Hangja megtört volt, mintha a szavak a fájdalom legmélyebb szintjét célozták volna meg. Teste remegett a dühtől és tehetetlenségtől, ahogy fülében újra visszhangoztak Minho mondatai.

A nappalira hirtelen nehéz csend telepedett. A tűz pattogása, a fivérei veszekedése, minden eltűnt. Felix mély levegőt vett, próbálta lenyugtatni magát, miközben görcsösen szorongatta az asztal lapját. Izzó tekintettel nézett fel, de a helyiség üres volt, nem volt senki körülötte, mintha minden, ami az imént történt, semmivé vált volna.

Kétségbeesetten nézett körül a szobában, miközben a nappali hűvös, magányos csendje eluralkodott rajta.

*

A Fekete Hattyú feletti lakás sosem volt különösebben tágas, de mindig otthonos melegséget árasztott. Az apró nappaliban a kandalló tüze éppen csak pislákolt, éhezve várta a száraz gallyakat és rönköket, hogy újra erőre kaphasson. A sötét fa bútorok és a bézs színű kanapé régi idők emlékét őrizték, míg a falakat kissé megkopott tapéta borította, mintha a hely maga is tudta volna, hogy az itt élők nem keresnek benne tökéletességet, inkább csak menedéket.

A dohányzóasztalon egy szakácskönyv hevert két teáscsésze és egy notesz mellett. A polcokon apró csecsebecsék, kis dolgok sorakoztak, melyek mind Jungkook és Hoseok közös életének részévé váltak az évek alatt. Az apró fürdőszoba épphogy elfért a lakás egyik sarkában, és bár külön szobában aludtak, az ajtók közelsége valahogy mindig is emlékeztette a szakácsot arra, milyen kevés is választja el attól a férfitól, akit már oly régóta szeret titokban.

Most pedig itt volt, egy hosszú, kimerítő műszak után a nappali csendjében, ahol csak a kandalló halvány tüze vetült a helyiségre.

Hoseok fáradtan rúgta le cipőjét a bejárati ajtó mellett, majd finoman megszorongatta a vállát, miközben arcán fájdalmas grimasz suhant át. Jungkook, aki éppen a kötényét hajtogatta össze, aggódó pillantással nézett rá.

- Megint a vállad?

Hoseok bólintott, ujjait a fájó ponton tartva.

- Yoongi adott egy kis borsmentaolajat tegnap, amikor itt volt – mondta lassan, mintha maga is bizonytalan lett volna, hogy folytassa-e. – Azt mondta jó lenne, ha valaki megmasszírozná vele a tarkóm és a vállam...

A szavak ott lebegtek a levegőben, Jungkook érezte, ahogy ujjaiban apró bizsergés fut végig, míg torka hirtelen kiszáradt.

- Én... - kezdte, de a saját hangja is furcsán csengett.

Hoseok kissé félrenézett, fülei édesen elvörösödtek, mintha szégyellte volna a kérdést.

- Megtennéd?

Jungkook tarkóján az összes pihe égnek állt a kérdéstől. Mióta is álmodott erről? Hány év telt el azzal, hogy lopott pillantásokat vetett Hoseokra, élénken figyelve, ahogy nevet, segít neki a főzésben, táncol a konyhában? Mennyire vágyott arra, hogy egyszer az életben megérinthesse úgy, hogy az több legyen a véletlennél? Hogy bensőségesebb legyen, mint egy kedves munkakapcsolat...

Most pedig itt volt rá az esély. Mégis, kegyetlenségnek érezte, hogy közben uralkodnia kellett magán, hogy a mozdulatai semmit ne áruljanak el abból, ami a szívében tombolt.

- Persze – felelte végül halkan, ahogy a dohányzóasztalhoz lépett a kis üvegcséért.

Hoseok egy pillanatra habozott, mintha ő maga is zavarban lett volna attól, hogy ilyesmit kért. Jó ideje ismerte már Jungkookot, szám szerint majdnem nyolc éve, ebből pedig öt éve voltak lakótársak, miután a szakács nagymamája elhunyt. Náluk soha semmi nem volt kínos, mindent megtudtak beszélni egymással, és ami azt illette, Jungkook soha nem is panaszkodott semmire. Amíg volt fedél a feje felett, kapott mellé egy számára tisztességes fizetést is, és azt csinálhatta, amit igazán szeretett, miközben Hobival lehetett, addig minden rendben volt. Éppen csak az utóbbi idő volt valahogy más Hoseok számára, azóta, hogy egy éjszakai órában a nappaliba ment innivalóért. Rosszat álmodott, felébredt, szív alakú ajkai teljesen szárazak voltak vízért kiáltva. Halkan lopódzott ki egy pohár hűsítőért, a félhomályban pedig meglátta a fürdő ajtaját résnyire nyitva. Bent egy gyertya világította meg az apró helyiséget, és Jungkook kidolgozott, gyönyörű testét. A rövid, sötét tincsek nedvesen tapadtak a homlokára, a sűrű szempillák finoman simították végig a szem alatti vékony bőrt, ahogy a szakács lehunyta szemeit. Széles, izmos hátát a hideg falnak döntötte, míg erős markát ritmikusan húzogatta hatalmas szerszámán. A cakkos ajkak elnyíltak, ahogy pár halk sóhaj kiszökött rajtuk. Hoseok teljesen megdermedt a látványra. Tudta, hogy mennie kéne, hogy illetlenség megbámulni a másikat egy ilyen intim pillanatban, de nem bírt mozdulni. Szemei éhesen mérték végig a hosszú, izmos combokat, és a kockákba feszülő gyönyörű hasat. A rózsaszín mellbimbók érzékenyen meredeztek előre, egy pillanatra Jungkook szabad kezével megdörzsölte az egyiket.

Hoseok aznap éjjel nem aludt. Elméjét mindenféle bűnös gondolat töltötte ki lakótársával kapcsolatban, amit sehova nem tudott tenni. Alig pár hónapja volt ennek, de azóta mindig kicsit furán érezte magát, ha túl közel került Jungkookhoz. A gyomra liftezett, a szíve pedig olyan heves dobogásba kezdett, mintha egy nagyon mély szakadék szélén ácsingózott volna.

- Az inged... - hebegte Jungkook zavartan.

Hoseok megrázta a fejét, igyekezett távol tartani magától az előbbi gondolatait. Lassan az ingje gombjaihoz nyúlt, majd egyesével kibújtatta őket a szűk lyukból. Jungkook mozdulatlanná dermedt. Nem nézett félre, de nem is tudta eldönteni hirtelen, hogy hova szegezze a tekintetét. A férfi ujjaira, amik fokozatosan megoldották az anyagot, vagy a kulcscsontjára, ami lassan szabaddá vált. Az ing végül puhán csúszott le Hoseok válláról, felfedve bőrének meleg árnyalatát.

Jungkook nyelt egyet, tekintetét elkapta, aztán bizonytalanul kihúzta az üvegcse dugóját. Néhány sűrű cseppet a tenyerébe öntött, majd összedörzsölte a kezét, hogy felmelegítse az olajat. A borsmenta illata hirtelen erősödött fel körülöttük, megtöltve vele a szűk nappalit.

Hoseok a kanapén ült, hátát a puha párnának döntötte, tekintetét szigorúan maga elé szegezte.

- Hátrébb dőlsz egy kicsit? – kérdezte Jungkook krákogó hangon.

Hoseok engedelmesen előrehajolt, és egyetlen szívdobbanásnyi ideig a szakács megengedte magának, hogy végignézzen rajta. A tarkójára pillantott, ahol néhány gesztenye színű tincs hullámosan tapadt a bőrére. Tekintete tovább siklott a szálkás vállakra, melyeken feszülten húzódott a selymesnek tűnő bőr.

Aztán finoman hozzáért.

Hoseok alig észrevehetően összerezzent. Nem fájt neki sehol, számított az érintésre, mégis váratlanul érte a bizsergés a gerince mentén. Jungkook ujjai lassan köröztek a bőrén, érezve a feszült izmokat, és a teste forróságát egyaránt. Az olaj puhává, selymessé tette a mozdulatokat, mintha egyetlen érintés örökké tarthatna.

Hoseok halkan felsóhajtott, míg Jungkook szíve kihagyott egy ütemet.

Lassan, mélyen masszírozta a vállakat, érezte, ahogy a feszült izmok engednek. Hoseok feje kissé előrebukott, a légzése lelassult, mintha egészen átadná magát az érzésnek. Jungkook pedig nem bírta levenni róla a szemeit.

Ez most több volt, mint egy egyszerű gesztus. Ez most ő volt teljes egészében. Minden, amit nem mondhatott ki, minden, amit nem érinthetett meg máskor, amit érezni akart, de sosem mert.

Hoseok ujjai lassan a kanapé szélébe martak.

- Jungkook... - suttogta remegő hangon.

A szakács ágyéka megrándult, ahogy meghallotta nevét a szív alakú ajkak közül elfúlva. Annyi mindent megadott volna azért, hogy egy teljesen más helyzetben történjen ez meg újra.

- Jól esik?

- Nagyon – felelte Hoseok, miközben hümmögve hátradőlt.

Egy pillanatra, egyetlen apró másodpercre a feje Jungkook mellkasának simult, mintha természetes lenne. Mintha mindig is így lett volna.

A szakács keze megállt a masszírozásban. Szíve olyan hangosan vert, biztos volt benne, hogy a másik is hallja.

Aztán a pillanat elszállt, ahogy Hoseok lassan elhúzódott, majd az ingjéért nyúlva szívmelengető mosolyt küldött Jungkook felé.

- Köszönöm. Most már sokkal jobban fogok tudni aludni.

Jungkook is elmosolyodott, ujjai alatt még érezte a selymes bőr melegét, miközben szíve továbbra is majd kiszakadt izmos mellkasából.

- Szívesen.

Hoseok a magára húzta az ingjét, majd szégyellős mosollyal jó éjszakát kívánva eltűnt a hálója ajtaja mögött.

Jungkook a kanapéra huppant, hosszú sóhaj szakadt fel a tüdejéből, ahogy igyekezett minden pillanatot örökre elraktározni az előbb történtekből. Aztán a fürdő felé pillantott, úgy érezte, ideje enyhítenie a feszítő érzést az ágyékában, és lemosni magáról a sült ételek szagát.

Na, alakulunk, haladunk a történettel, nagyon érdekel, hogy ezen a ponton mit gondoltok róla🤔
Illetve remélem örültök a Hopekook masszázs jelenetnek, eredetileg nem volt tervben, de többen is kértétek 🤭😊