A hajnal első halvány fényei megjelentek az égen, de a kunyhó belsejében még csak a kandalló gyengén pislákoló tüzének melegsége töltötte be a teret. Yoongi nyugtalanul forgolódott az ágyában, majd sóhajtva felült. Tudta, hogy aludni már úgysem fog, a gondolatok túl hangosak voltak a fejében.

Ahogy az ágy szélén üldögélve végignézett a szobán, egy pillanatra mégis eljátszott a gondolattal, hogy megpróbál visszafeküdni. Végül elhessegetve az egészet inkább a kandallóhoz lépett, és megigazította a hamu alatt pihenő parazsat. Hozzátett néhány vékony faágat, közben figyelte, ahogy a tűz újra életre kel. A kis főzőfülkéjébe ment, ujjait finoman végighúzta az egyik polcon pihenő kávédarálóján. Egyszerű kis kézi szerkezet volt, melyet még évekkel korábban kapott Namjoontól, amikor az vett egy újabbat.

Ezután a mellette lévő vászonzsákért nyúlt, amelyben az utolsó maréknyi kávébabja pihent. Az illat, ahogy darálni kezdte azt, kitöltötte a levegőt, és ez majdnem annyira megnyugtatta, mint a gyógynövények aromája. Ahogy a darálóból a finom por egy agyagedénybe hullott, előkészítette a régi, fekete vaslábasát. Vizet öntött bele, majd felakasztotta a kandalló fölé. Amikor a víz éppen csak bugyborékolni kezdett, hozzáadta a kávét, és lassan elkeverte azt egy fakanállal. Közel sem volt ez összehasonlítható a modern idők kényelmes eszközeivel, de Yoongi számára megvolt a maga bája. Amikor elkészült, egy egyszerű, mázatlan csészébe öntötte a folyadékot, és az asztalhoz ült. Az első korty éppen olyan kesernyés és erős volt, mint amire számított.

Ahogy iszogatta a reggeli kávéját, az ablakon túl lassan kibontakozott a falu látképe, miközben a templom tornya halványan kirajzolódott az ég alján. Yoongi gondolatai akaratlanul is Taehyung felé kalandoztak, de egy pillantás a kandalló felett lógó régi órára ráébresztette, hogy még túl korán van. A fiatal lelkész ilyenkor még biztosan az ágyában pihen.

Miután megitta a kávéját, gyorsan rendbe szedte magát. Egy egyszerű fehér inget vett fel, fölé egy sötét, kissé elnyűtt mellényt, lábaira világosbarna nadrágot húzott. A bakancsa kopott és viseletes volt, de tiszta, erre mindig különösen figyelt.

Ahogy a friss, reggeli levegő megcsapta az arcát, Yoongi úgy döntött, hogy amíg Taehyunghoz nem mehet, elsétál a piacra. A földút még nyirkos volt az éjszakai harmattól, de a falu már éledezni kezdett. Az első árusok sátrakat állítottak, a friss zöldségek, gyümölcsök és fűszernövények illata lassan beterítette a levegőt. Yoongi halkan köszöntött néhány ismerős arcot, miközben körbejárta a piacot. Kissé korholta magát, amiért nem nézte meg, hogy pontosan mennyi mandulaolaja van otthon. A kókuszból még bőséggel volt, de megvoltak azok a gyógynövényei, amiket kizárólag mandulaolajjal szeretett kikeverni.

- Yoongi – szólította meg egy ismerős hang. – Rég láttalak erre. Csak nem árulni jöttél?

Yoongi enyhe meglepettséggel az arcán pillantott a másik férfira. Szőke haját kissé szétfújta a reggeli szellő, barna szemei vékony csíkká változtak, ahogy dús ajkait mosolyra húzta.

- Jimin, szia. Hát te?

- Apám kissé megfázott. Fáj a torka, inkább bevállaltam helyette a mai napot, hadd pihenjen otthon.

- Értem. Mondanám, hogy adok rá valamit, de apád inkább kristályokat köt magára.

- Aish, ti ketten sosem fogtok megegyezni – nevetett fel Jimin csilingelő hangon. – Neked furcsa, hogy ő kövekben keresi a gyógyítást, míg neki egyenesen feketemágia, hogy olajokat kensz magadra, meg a falusiakra.

- Azok az illóolajok igen is gyógyítanak! – csattant fel Yoongi. – Csak kérdezd meg a...

- Héj, csigavér – simított kedvesen a szőke az árus karjára. – Engem nem érdekelnek ezek a dolgok, én másban lelem az örömöm.

- Azt tu-tudom – hebegte Yoongi zavartan.

Jimin elmosolyodott, kabátját kissé összehúzta vékony testén, ahogy lopva körülpillantott. Közelebb merészkedett a másikhoz, majd félig lehunyt pillái alól beharapott ajkakkal mérte végig Yoongit.

- Egy ideje már nem jöttél el hozzám – duruzsolta bársonyos hangján.

- Sok dolgom volt...

- Nem, itt másról van szó – mondta Jimin, miközben tömpe ujjai közé fogta a másik porcelán állát. Yoongi várta az izgató bizsergést, ami mindig megcsípte, ha a szőke hozzáért, de most elmaradt. Nem érzett semmit. – Talán fiatalabb vagyok tőled három évvel, de volt dolgom épp elég férfival. Tudom milyen az, amikor szerelmesek lesztek, olyankor megváltozik mindenetek. A tekintet, a kisugárzás, az egész aurátok...

- Mennem kéne, még be akarok nézni Taehyung tiszteleteshez – húzódott hátrább Yoongi.

- Na mi az, meggyónod neki minden bűnöd tán?

- Talán még az is lehet. Tényleg megyek...

- Meg sem nézed a standomat? – mutatott maga mögé Jimin. – Legalább dicsérj meg, hogy egyedül is helytállok!

Yoongi felsóhajtott, ahogy a standhoz lépett, tekintete akaratlanul is megakadt az asztalon sorakozó kristályokon. A napfény megcsillant az ásványok simára csiszolt felületén, mintha azok magukban hordoznák az ég színeit. Színes kvarcok, ametisztek és egy különösen mélykék zafír medál vonzotta leginkább a pillantását. Az élénk, hideg kék szín annyira emlékeztette Felixre, hogy még a lelke is belesajdult. A szépséges szőke fiú szemei pontosan ilyenek voltak számára: hűvös és áttetsző, mégis meleg pillantást sugároztak pont, mint maga a zafír.

- Tetszik? – zökkentette ki gondolatai közül Jimin.

- Mi?

Jimin újra mosolyra húzta dús ajkait, ahogy feljebb emelte a drágakövet, hogy közelebbről is megmutassa volt szeretőjének.

- Gyönyörű a színe, nem igaz? Tudtad, hogy segíthet a belső békéd megtalálásában? A hűséget is szimbolizálja.

Yoongi szája szinte észrevétlenül megrándult. Hűség. Egy szó, amely annyira távolinak tűnt Jimin szájából, mégis eszébe juttatta Felixet. Nem tudta elfogadni, hogy nem látja többé a szépséges férfit, hiszen amióta csak megpillantotta, nem is létezett más a számára.

- Illene hozzád – tette hozzá Jimin játékos mosollyal az arcán. – Eladom neked kedvezménnyel. A régi idők emlékére.

Yoongi egy pillanatig habozott, majd kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a medált. A hideg anyag érintése megborzongatta, ahogy újra Felix arca villant fel lelki szemei előtt. Az érzés egyszerre volt szorongató és kellemes, mintha a zafír egy apró darabot őrizne a szerelméből.

- Rendben, elviszem.

- Nagyszerű. Felfűzöm neked egy hasított bőrszálra.

Yoongi elővette az erszényét, kifizette a kristályt, majd biccentve megköszönte azt. Remegő szívvel akasztotta nyakába a drágakövet, közben újra találkozott a tekintete Jiminével. Érezte, hogy valami vibrálni kezd kettejük között, valami, ami már egyszer elhamvadt, de ha akarnák, most újra fellobbanhatna. Yoongi azonban elfordult, és útnak indult a templom felé, mielőtt bármi is történhetett volna. Hosszú ujjait a nyakában fityegő zafírra zárta, mintha a kék kristály nyugtató ereje valóban hatni kezdett volna.

*

A délelőtti napfény lágyan szűrődött be a templom magas, ólomüveg ablakain. Yoongi lassan lépett be az épületbe, a nehéz, faajtó halkan nyikordult mögötte. A templom belseje egyszerű volt, mégis elegáns; faragott padsorok, fehérre meszelt falak, melyeken aranykeretes kereszt függött, míg az oltár mögött egy hatalmas ablak húzódott, amely színes fényekkel hintette be a szentélyt. A gyertyatartókban csonkig égett viasz ült, melyet még nem cserélték ki az előző esti szertartás óta.

Yoongi lassan haladt előre a csendben, cipője talpa visszhangzott a kövezett padlón. Pillantása a bal oldali félig nyitott ajtóra esett, ami mögött a kis könyvtár húzódott. Közelebb érve lapok halk suhogását hallotta, majd megpillantotta a fiatal lelkészt, Kim Taehyungot, aki egy régi könyvet tanulmányozott. Sötétbarna, hullámos tincsei lágyan omlottak karamellszínű homlokára, szürke szemeit, mintha ezüstbe mártották volna, olyan elmélyülten olvasta a sorokat. Yoongi pár pillanatig csak nézte őt, baljós érzés kapta el, miközben egész hátán végigfutott a libabőr, ahogy a szürke szemek megvillanva rápillantottak.

- Jó reggelt, Yoongi – köszönt barátságosan Taehyung lelkész, hangja simogatóan lágy volt. – Régen láttalak. Hogy szolgál az egészséged?

- Jó reggelt, Taehyung tiszteletes – felelte Yoongi kissé zavartan, majd elfordította a tekintetét. – Csak... gondoltam, benézek. Kíváncsi voltam, mit találok itt.

Taehyung bólintott, közben visszatette a polcra a kezében tartott könyvet.

- Szerény véleményem szerint kicsiny falunk története igazán érdekes és lenyűgöző. Ha érdekel, megmutathatom a gyűjteményünket, van még pár órám a délutáni istentiszteletig. Akadnak itt régi feljegyzések Kim Saejunról, és arról, hogy hogyan alapította Talewoodot. De van egy-két újabb darab is a régi hagyományokról, mint a nyári tűzugrás, vagy az aratási ünnepség.

- Szívesen megnézném – felelte Yoongi, hangjában még halványan érezni lehetett az előbbi feszültséget. Még mindig a lelkész szemeit figyelte, közben azon gondolkodott, hogy miért nem vette észre őket korábban.

Taehyung alig egy évvel volt tőle fiatalabb, és mivel az édesapja volt az előző lelkész, így várható volt, hogy ő is erre az útra lép idővel. Egy elemibe jártak, és bár nem voltak barátok sosem, mindig köszöntek egymásnak az utcán, néha még fogócskáztak is, ha iskola után összefutottak a falu egyetlen játszóterén. Yoongi jól emlékezett Taehyungra gyerekkorából. Pufók, kis kerek arcú kölyök volt, furcsa téglalap alakú mosollyal, és hatalmas szemekkel. Arra azonban sosem figyelt, hogy ezek az íriszek milyen színűek voltak. Ahogy pedig Taehyung lelkésznek tanult, úgy távolódtak el egymástól, és már csak régi ismerősök voltak, ha összefutottak az utcán.

- Ez egy régi feljegyzés arról, hogy hogyan épült a templom – mondta Taehyung, ahogy leemelt egy bőrkötésű könyvet a polcról. – Tudtad, hogy ez az épület több, mint háromszáz éves?

- Igen, édesapám anno mesélte – felelte Yoongi. – Nem sűrűn járok ide, de olyankor mindig jól esik. Megnyugtat.

Taehyung halvány mosolya kiszélesedett szép arcán, miközben egyetértően bólintott.

- Pontosan ezért szeretem én is.

Yoongi halkan felsóhajtott, a baljós érzés, melyeket a szép lelkész szemei okoztak, elmúlni látszott. Beljebb lépett a kicsiny helyiségbe, kissé behajtotta maga mögött az ajtót, de azzal a lendülettel meg is torpant.

Az ajtó mögötti falon nem volt helye polcoknak, helyette egy nagy, aranykeretes festmény lógott. A kép szinte hívogatta, hiába állt előtte alig három lépésre. A festményen egy hatalmas tölgy állt teljes pompájában. Lombkoronája zöldellt, vastag törzse büszkén nyúlt az ég felé, a háttérben halványan felderengett a falusi táj, melyet Yoongi már kívülről ismert.

A kép azonban nem csak a felszínt mutatta. Az alsó harmadán a földalatti világ tárult fel. A fa gyökerei ijesztően groteszkek voltak, szinte nem is illettek a felső rész békés harmóniájához. Vastagon, sötéten ágaztak szét minden irányba, mintha keresnék, hogy mit tarolhatnak le. Egyes gyökerek úgy festettek, mintha csontos ujjak lennének, mások vastag kígyóként tekeredtek egymás köré. A föld alatti rész ijesztően rideg volt Yoongi számára. A színek tompák, míg a gyökerek közti sötétség valami megmagyarázhatatlan fenyegetést sugárzott.

- Ez meg mi? – suttogta Yoongi maga elé, inkább csak magának, de a lelkész még így is meghallotta.

- Ez az Öregúr – lépett az árus mellé Taehyung. – Egy régi legenda szerint ez a fa őrzi egész Talewoodot. Az ereje mindenhol jelen van, még itt a templomban is.

- Az ereje?

- Bizonyára ismered Kim Saejun történetét – kezdte Taehyung, mire Yoongi bólintott. – A feljegyzések szerint nem mindennapi ember volt, egyesek azt állították róla, hogy különleges mágiával bírt. Amikor megalapította Talewoodot, Öregúr még egyszerű kis csenevész fácska volt. A legenda szerint mielőtt meghalt volna, utolsó erejével elvarázsolta az akkor már ereje teljében lévő tölgyet, hogy vigyázzon a falura, és óvjon meg minket minden gonosztól. Azt mondják, a fa gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint ahogyan azt el tudnánk képzelni. Átszövik egész Talewoodot, a földeket, és hegyeket is egyaránt.

- És te hiszel ebben?

- Hát, az biztos, hogy Öregúr nem egy egyszerű fa – kacagott Taehyung halkan. – Ahogyan az is, hogy a falusiak szeretnek mindenféle babonát és mendemondát terjeszteni. Nem gondolnám, hogy ez pár száz éve másként lett volna.

Yoongi halványan elmosolyodott, de a legkevésbé sem nyugtatta meg a lelkész kacaja, ahogy újra a képre pillantott. Közelebb hajolt a festményhez, majd az alsó bal oldali sarokban lévő dupla H betűre pillantott.

- Ez...

- Hwang Hyunjin. Fiatal művész volt, rengeteg festményt alkotott, hiába halt meg ideje korán. Van még pár képe a Vadvirág fogadóban, néhányat talán láttál már.

Yoongi ismételgette magában a nevet, de sehogy nem jutott eszébe.

- Nem rémlik...

- Egy családi viszályban veszett oda, még a múlt század közepén. Nagy népszerűségnek örvendett nálunk, a falusiak igazi ünnepként élték meg, ha lejött közénk.

- Ha lejött közénk?

- Igen, a dombról – bólintott Taehyung. – Nemesi leszármazott volt, az ő családjáé volt a kastély, ott élt két unokatestvérével, meg néhány barátjával. Olvastam egy feljegyzést, miszerint kóbor fivéreknek hívták magukat, amiért olyan szedett-vedett család voltak. Bár lehet ez is csak babona, mint az Öregúr.

Yoongi érezte, ahogy kiszárad a torka, a hasított bőrszál, melyen a zafír lógott, hirtelen túl szoros volt a nyaka körül. Szíve hevesen kezdett el dobogni, de minden zaklatottsága ellenére, nyugodtan szólt a mellette állóhoz.

- Szóval... vannak feljegyzéseid a dombon lévő kastélyról?

- Ó, nem sok. A legtöbb elveszett, miután a Hwang család odalett.

- Jártál ott... valaha?

Taehyung halványan elmosolyodott, kikukkantott a könyvtár ajtaján, majd visszalépett Yoongi mellé.

- Elmondok neked egy titkot, de ne mond el másnak, rendben? – nyújtotta a kisujját a lelkész. – Gyerekként mindig így fogadtál meg dolgokat, emlékszel?

Yoongi emlékezett, és bár már régen nem csinált ilyesmit, kisujját a másikéba akasztotta.

- Úgy három éve, miután lelkésszé avattak, egy nap felmentem oda. Magam sem értem, hogy mi vett rá, azt hiszem, csak kíváncsi voltam a sok pletyka és babona miatt. Megmondom az őszintét, talán pár percet, ha időztem ott.

- És... láttál valamit?

- Nem, csak a kastélyt, amelyet már enni kezdett az enyészet. Én abban hiszek, hogy az Úr okkal teremtett meg mindent. De amikor megpillantottam az épületet, biztos voltam benne, hogy Isten elhagyta azt a helyet. Hwang Hyunjin bizonyára szomorú, ha lepillant az otthonára.

- Szóval azt mondod, hogy a kastély lakatlan, amióta az a festő meghalt?

- Nem csak ő halt meg. A kóbor fivérek összes tagja odaveszett. Valami családi viszály volt köztük, és egymás torkának estek. Olyasmiről írtak, hogy a három unokatestvér nem tudott megosztozni a vagyonon. A feljegyzések mindenkit említenek, de egy Minho nevű férfit különösen rossz fényben festenek le a falusiak. Morgós, agresszív legényként írnak róla, akit nem volt túl nehéz kihozni a sodrából. Egy alkalommal látták, ahogy nyilvánosan felpofozta Chant, aki Hyunjin egyik unokatestvére volt.

- Honnan tudod mindezeket?

Taehyung halványan elmosolyodott, ahogy megfordulva levett egy bőrkötésű könyvet, és az árus kezébe nyomta azt. Yoongi nézte a megsárgult lapokat, majd fellapozta az első oldalt, ahol sötét, gyöngybetűs kézírás fogadta.

Kim Seungmin, - állt a borító másik oldalán.

Éles nesz csapta meg Yoongi fülét, majd egy vékony, női hang érdeklődött Taehyung tiszteletes felől.

- Máris megyek – szólt ki a lelkész, és egy apró biccentés után magára hagyta az árust a naplóval.

Yoongi tekintete az első oldalakra tévedt, ahol javarészt szerelmes ódák voltak egy Dahye nevű lányhoz, aki a falu egyik varrónője volt. Yoongi tovább lapozott, szinte majdnem az utolsó bekezdéshez, ahol megakadt a tekintete egy neven. Felix.

1758. augusztus 2.

Az otthonunk falai között uralkodó csend már közel sem a béke csendje. Sokkal inkább egy vihar előtti nyugalom, amitől nap mint nap görcsbe rándul a gyomrom. A kimondatlan feszültség, ami közöttünk vibrál, mindenkit megmérgez. Senki sem meri kimondani az igazságot, pedig mindannyian érezzük, hogy valami nincsen rendben.

Minho a legnyilvánvalóbb, ő sosem rejti véka alá az érzéseit. Kiabál, vádaskodik, hangja szikrázik a benne lévő haragtól. Sokszor rajta kapom Hant, ahogy csendesen beszél hozzá, mintha a puszta szavaival képes lenne lecsendesíteni a tomboló vihart Minho lelkében. Néha sikerül is neki, de ez sosem tart ki sokáig.

Hyunjin, ahogy mindig, megpróbál kimaradni a konfliktusokból. Csendben szemléli a dolgokat, de az arcán ott van a sajátos kifejezése, amit mindannyian ismerünk. Érzem, hogy a szíve tele van szomorúsággal és aggodalommal. Ha pedig a viták elfajulnak, ő az első, aki menekülőre fogja. Ilyenkor a szobájába zárkózik a saját kis világába, és nap estig alkot, még Changbin sem tudja kiszedni onnan.

Chan próbál egyben tartani bennünket, nem véletlenül ő a legerősebb közöttünk, de egyszer az ő türelme is elfogy. Láttam már, ahogy az ablakban áll, a távolba révedve, mintha egy másik világot keresne, egy olyan helyet, ahol nincs ennyi viszály és fájdalom.

Felix, mint mindig, próbál békét teremteni köztünk. Kedves mosolyával és nyugtató szavaival igyekszik összetartani minket, mintha a család egysége a saját felelőssége lenne. Nem egyszer láttam, ahogy Jeonginnal félrevonulva halkan susmorognak arról, hogy hogyan oldják meg a többiek közti régóta fennálló konfliktust. De hiába Felix bíztató szavai, akkor is látom az elkeseredettséget zafír szemeiben.

Miért vagyunk ilyenek? Miért harcolunk egymással, amikor az élet annyi mást is adhatna? Néha úgy érzem, mintha a kastély maga mérgezne minket. Félek, hogy egy nap ez a feszültség robbanáshoz vezet majd. Hogy a kimondatlan szavak, a rejtett sérelmek és a bennünk forrongó érzések mindannyiunkat tönkretesznek. Csak remélni tudom, hogy az erőfeszítéseink nem hiábavalóak, és hogy újra békében élhetünk itt együtt, ahogy mindig is kellett volna...

Yoongi szorosan markolta a naplót, úgy érezte, mintha égő szén maradt volna a kezében. A szavak újra és újra végig pörögtek a fejében, ahogy Felix neve és a zafír szemek említése ismételten eljutott a tudatáig. Az árus lassan a könyvtár mélyebb sarkába lépett, lépései hangja csak tompán hallatszott a hideg kőpadlón. A falon lógó festmény mintha figyelte volna, a légkör fojtogatóvá vált, ahogy Yoongi egyre mélyebbre merült a napló szavaitól került zűrzavarba.

- Felix... - suttogta maga elé, miközben ujjaival végigsimított a naplóbejegyzés dátumán. – Több mint százhúsz év... - motyogta, mintha a saját szavait próbálta volna megérteni.

A szíve egyre hevesebben kezdett el verni, ahogy az említett név és a leírt dolgok keveredtek a fejében. Ha a naplóbeli Felix és az, akit a kastélyban megismert, ugyanaz a személy, akkor minden megváltozik. Az egész helyzet, amit még nem régiben a legnagyobb jó indulattal is csak szokatlannak talált, hirtelen ijesztővé vált.

Yoongi ujjai idegesen pörögtek a napló ujjain, ahogy beleolvasott az előző bejegyzésekbe. Javarészt Seungmin szerelmes monológjaiba botlott bele, amíg szeme újra meg nem találta Felix nevét.

... közben Innie Felix haját fonta. Néha tényleg úgy érzem, mintha két lánytestvérem lenne. Jeongin Chan bájairól áradozott, Felix pedig kuncogva dőlt hol jobbra, hol balra, hogy a füle mögötti szőke tincseket Innie apró fonatba rendezze. Bevallom, azért én is csatlakoztam a nagy ujjongáshoz, amikor az öcsém fülig pirulva bevallotta, hogy megtörtént az első csókjuk. Olyan régóta húzták már egymás agyát Channal, pedig mindenki számára teljesen egyértelmű volt, hogy mit éreznek egymás iránt. Bezzeg az én Dahyem...

- Nem lehet...

Yoongi hirtelen csapta össze a naplót, miközben hangos sóhaj szakadt fel tüdejéből. Észre sem vette, hogy eddig visszatartotta a levegőt, csak a sorok olvasására koncentrált. Szíve hevesebben vert, mint eddig valaha, úgy érezte, most már nem tud nyugton maradni.

Szinte kirobbant a kis könyvtárból, Taehyung tiszteletes elnyílt ajkakkal bámult utána, ám hiába szólongatta, az árus szó nélkül viharzott ki a templomból. Öles léptekkel indult meg az Ezüst Kanál felé, még az órára sem pillantott rá, teljesen eltökélte magát, hogy még egyszer felmegy a kastélyhoz.

Eldöntötte, hogy újra találkozni fog Felix-szel, bármi is történjen. 

Sziasztok Nyuszifülek!

Csak szeretném megköszönni mindenkinek a sok kedves és bíztató kommentet, illetve csillagocskát, amiket ez alá a könyv alá kapok. Nagyon sokat jelentenek, remélem, hogy elégedettek vagytok eddig a történettel!💜💜