Felix makacs volt, talán túlságosan is. Egy hétig állta a sarat, nem engedett, még csak ki sem mutatta, hogy megérintette volna Yoongi állandó jelenléte.

De hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem várt rá. A szokásos cetlik szépen gyűltek az éjjeliszekrényén, ahová az illóolajos üvegcsét is tette. Nem dobta ki, nem hajította a tűzbe, egyszerűen csak megőrizte őket.

Minden reggel, amikor kinyitotta a szemét, az első gondolata titkon az volt: vajon ma is itt lesz? És minden sötétedés előtt, amikor Yoongi haza indult, Felix mindig egy kicsit hosszabban nézett utána. Persze mindezt erőteljesen tagadta, ha a fivérei szóba hozták.

- Szóval, meddig akarod ezt csinálni? – kérdezte Chan előző délután, amikor Felix az ablaknál állt, és Yoongit bámulta, amint egy kő alá teszi az aznapi papírfecnit.

- Nem csinálok semmit – vágta rá Felix, majd elfordult az indákkal átszőtt üvegtől.

- Pont ez az – felelte Hyunjin, ahogy az egyik gyertyatartót lebegtette a nappali kellős közepén. – Ha engem kérdezel, ez az egész kezd kicsit... nos, szomorú lenni.

- Áh, úgy sem fogja feladni – mondta Jeongin apró mosollyal a szája szélében. – Kitartónak tűnik, nem fogsz tőle csak úgy megszabadulni, Lix. Előbb vagy utóbb, de engedned kell majd.

Felix nem felelt, csak vékony vonallá préselte bazsarózsa ajkait, majd magára hagyva fivéreit a szobájába ment. A csigalépcsőn felfelé menet végig azt mantrázta magában, hogy soha nem fogja ide beengedni Yoongit többé.

*

Azonban másnap minden megváltozott. Aznap reggel esett.

Az ég sötét volt, a felhők sűrűn borultak a kastély fölé, míg az esőcseppek ritmusosan kopogtak az ablakokon, mintha maga a vihar akarta volna figyelmeztetni Felixet, hogy ma egyedül marad.

Nem mintha nem számított volna rá. Egy ilyen ítéletidőben egyetlen épeszű ember sem maradna odakint. Még Yoongi sem lehetett ennyire makacs és önfejű, ebben Felix teljesen biztos volt.

De tévedett.

Amikor óvatosan, remegő szívvel kipillantott a nappali ablakán, Yoongi ott volt. A bejáratnál ült, a szokásos helyén, vizesen, átázva, de ugyanazzal a nyugodt tekintettel. A pokróca ezúttal nem volt nála, csak a könyve, ami most az ölében pihent, de nem volt kinyitva. Talán a lapok túlságosan eláztak, vagy most először maga sem tudta, hogy miért jött el.

Felix szíve valami furcsa ütemet vert a mellkasában, ahogy végigcikáztak a gondolatok a fejében. Mégis mit akar ezzel bizonyítani? Hogy nem adja fel, bármi történjék is? Hogy itt lesz, és várni fog, amíg be nem engedi?

- Ez tényleg bolond – motyogta maga elé.

Elfordult az ablaktól, ahogy gondolatban homokba dugta a fejét, hogy még véletlenül se gondoljon rá. De az eső később sem állt el. Az idő telt, lassan közeledett a dél, a fivérei pedig egyre többször néztek rá sokatmondó pillantásokkal.

- Ezt most már tényleg nem hagyhatod – mondta Chan határozottan.

- Be kellene engedned, mielőtt valami komolyabb baja lesz – szólalt meg Jeongin halkan, ezúttal kihagyva az élt és pimaszságot a hangjából.

- A végén még tényleg tüdőgyulladást kap, aztán itt patkol el – jegyezte meg kedvesen Minho.

Felix azonban nem mozdult.

Az eső lassan elcsendesedett. Nem múlt el teljesen, csak halkabban verte a földet, mintha maga is kifáradt volna. Felix újra az ablakhoz lépett, és kinézett rajta.

Yoongi ugyanúgy ott volt. Fejét a falnak támasztotta, szemeit félig lehunyta, mint aki éppen csak megpihen egy hosszú túra közben. Fekete tincsei vizesen tapadtak a homlokára, ruhája átázott, ujjai enyhén remegtek.

Felix rá nem jellemző módon káromkodott egyet halkan, majd ellépett az ablaktól. Nem gondolkodott, csak abban volt biztos, hogy nem akarta ezt tovább nézni.

Kivágta a nappali ajtaját, öles léptekkel a bejárathoz ment, majd megtorpant, ahogy a kétszárnyú ajtóhoz ért. Egy hosszú pillanatig habozott, hátrafordult, hogy a fivéreire nézzen, de azok sehol nem voltak. Mintha csak ő lett volna egyes egyedül az egész kastélyban. Mélyet sóhajtott, elűzte a csapongó gondolatait, majd az aranyozott fogantyúhoz nyúlt, és kitárta az ajtót.

A nyikorgó hangra Yoongi felnézett, szíve heves ütemet diktált, ahogy találkozott a tekintete a másik zafír szemeivel. Felix nem szólt egy szót sem, csak félrehúzódott az ajtóból, és egy apró mozdulattal befelé intett.

Yoongi egy pillanatra mintha elmosolyodott volna. Nem mondott semmit, csak lassan felállt, most először nem hagyta ott a cetlijét, és végre belépett a kastélyba.

Az esővíz csepegett a ruhájáról, apró foltokat hagyva az előcsarnok kőpadlóján. A csizmája elnyomott egy halk, cuppanó hangot, ahogy óvatosan beljebb lépett. A helyiség félhomályos volt, csak néhány gyertya égett a falak mentén, sárgás fényükkel meghitt, mégis kísérteties hangulatot teremtve.

Felix becsukta a nehéz, mahagóni ajtót.

- Ne hidd azt, hogy ez azt jelenti, hogy szívesen látlak – morogta karba tett kézzel.

- Soha nem gondoltam volna ilyesmit – mondta halkan Yoongi lágy mosollyal az arcán.

A kastély csendjét csak a szél zúgása és a kandallóban égő tűz ropogása törte meg. Felix érezte a fivérei szellemét, azonban mégsem jelentek meg, mintha hagyták volna, hogy ezúttal ő döntsön arról, hogyan tovább. Vagy csak egyszerűen élvezték a kialakult helyzetet.

Felix egy pillanatra végigmérte az előtte álló férfit. Yoongi nem volt tolakodó, nem ment hozzá közelebb, nem kért tőle semmit. Csak állt ott ázottan, csendesen, mint aki tudja, ha túl hirtelen mozdul, újra a kastély falain kívül találja magát.

- Nem akarok beszélgetni – mondta végül Felix, ahogy elfordította tekintetét.

- Akkor nem beszélgetünk – vont vállat Yoongi könnyedén, majd elindult a nappali felé, mintha csak hazajött volna.

Felix az ajtófélfának dőlt, nézte, ahogy az árus helyet foglal a kandalló előtt a földön. Veszekedni kezdett saját magával, amiért beengedte. Egy része olyan dolgokkal jött, mint hogy belefáradt már a saját magányába, és talán végre elege lett abból, hogy mindig zárva tartja az ajtót. Persze ő maga ezzel mélységesen nem értett egyet.

A zafír szemek végigfutottak Yoongi arcán, melyen halvány árnyékok táncoltak a lángok fényében. Na meg, a csuromvizes ruháján, ami mintegy második bőr, úgy tapadt a testére.

- Ha már idejöttél... - köszörülte meg a torkát Felix. – Nem akarom, hogy itt halj meg valami megfázásban. Van pár tiszta ruhám, ha gondolod.

Yoongi meglepetten nézett fel rá, de továbbra sem szólt semmit. Tartotta magát ahhoz, miszerint a másik nem kívánt beszélgetésbe elegyedni vele. Felix a fejével intett, majd elindult a főlépcső felé, ahová az árus némán követte.

A kastély csendje vastagon telepedett rájuk, csak a lépteik koppanása törte meg a feszültséget. Felix maga sem tudta, miért pont Chan és Jeongin szobájába tartott. Talán mert leginkább Jeongin testalkata hasonlított Yoongiéra. A magasságuk nagyjából egyezett, talán Innie egy minimálisan alacsonyabb volt tőle, de a testfelépítésüket Felix teljesen azonosnak látta. Habár, ha jobban belegondolt, Jeonginon sosem időzött el a tekintete, míg Yoongi...

Megrázta a fejét, a szőke tincsek meglibbentek körülötte, ahogy megtorpant a déli torony szobájának ajtajánál. Jó ideje nem volt itt fent, nem érezte helyesnek, hogy betegye ide a lábát a történtek után. Egy pillanatig habozott, ahogy ujjai a bronz kilincsre szorultak, végül mély levegőt véve benyitott.

A szoba hűvös volt, mintha az idő érintése rajta hagyta volna a nyomát. Bár valami szokatlan, nem mindennapi dolog rendben tartotta a helyiséget, még így is érezni lehetett, hogy az élet régóta eltűnt innen. Felix egy pillanatra végignézett a helyiségen. A díszes franciaágyon, melyen a vörös selyemtakaró bevetetten állt hosszú évtizedek óta. A világos színű íróasztalon, ahol egy tintásüveg porosodott pár könyvvel együttvéve, és a kandallón, amelyben utoljára azon az estén ropogott a tűz, amikor még Chan és Jeongin egymáshoz bújva együtt nevetett.

Yoongi megállt Felix mögött, de nem szólt egy szót sem. Úgy érezte, hogy most csendben kell maradnia.

- Megnézem, maradt-e itt valami, ami jó lesz rád – motyogta halkan Felix, és a szekrény elé lépett.

Gyűrűvel díszített ujjai végigfutottak a régi, megkopott fán, ahogy benyúlt a kilincshez. De mielőtt kinyithatta volna...

A szekrény ajtaja hangosan, hirtelen mozdulattal vágódott ki. Felix ijedten ugrott hátrébb, teste majdnem Yoongiénak csapódott. Néhány ruha puha susogással esett a földre, és Felix már innen látta, hogy egykoron ezeket Jeongin hordta.

Lehajolt, hogy felvegye a finom darabokat, de az ujjai egy pillanatra megálltak az anyagon. Ismerős érzés futott rajta végig, egy emlék, amelyről azt hitte, már régen elfelejtette.

A kastély mögötti hosszú patak vize tisztán csörgedezett, ahogy a hold fénye táncot lejtett a felszínén. Felix és Jeongin a part mentén ültek egy finom anyagú takarón, miközben lapos köveket dobáltak a vízbe, próbálva minél több kacsázást elérni.

- Ez az! – kiáltott fel Innie diadalittasan, mikor köve elérte a hetedik ugrást.

- Ez csalás! – háborodott fel Felix. – Láttam, hogy ferdén dobtad.

- Ferdén? – nevetett fel Jeongin. – Felix, kész csoda lenne, ha egyszer az életben képes lennél veszíteni.

Felix csak elhúzta a száját, de ahogy a szél hűvösen végigsiklott rajta, önkéntelenül is megborzongott. A vékony ing, amit még délelőtt magára kapott, nem sok védelmet nyújtott az őszi esték hűvössége ellen.

Jeongin oldalra sandított, és egy pillanatra elgondolkodott. Aztán minden hezitálás nélkül lehámozta magáról sötétkék, elegáns kabátját, és nevetve Felixre dobta.

- Lix, ha fázol, akkor kérd el az enyémet!

Felix elkapta a ruhadarabot, egy pillanatig döbbenten meredt a kisebbre, majd aggódva felpattant.

- Héj, vedd vissza! Chan kinyír, ha megfázol!

- Tudom! – felelte Innie kacagva, majd elrugaszkodva a földtől, szaladni kezdett a patak mentén.

- Héj, Innie! – kiáltotta Felix, de mindhiába volt.

Jeongin boldog mosollyal az arcán szaladt a fák közé, vidám nevetése könnyedén olvadt bele az éjszakába.

Felix felsóhajtott, aztán minden tiltakozása ellenére magára húzta a finom anyagú kabátot. Kissé nagy volt rá, de ez egy pillanatig sem zavarta. Helyette élvezte a melegséget, ami csurig töltötte a szívét és testét egyaránt.

- Felix...

A szőke ijedten kapta fel a fejét Yoongi hangjára, majd gyorsan felé dobta a sötétkék kabátot, a világos inget, és a barna színű nadrágot.

- Ezek szerintem pont jók lesznek rád.

Yoongi még mindig egy kicsit bizonytalanul nézett rá vissza, de nem kérdezett semmit. Csak halványan elmosolyodott, és bólintott egyet.

- Köszönöm.

Felix biccentett egyet, majd elfordult, ahogy az árus elkezdte lefejteni magáról a vizes ruháit. Zafír szemeit a régi szekrényre vezette, majd figyelmeztetőleg köhintett egyet. Gyenge fuvallat simított végig szeplős arcán, még Jeongin halk, huncut kuncogását is hallotta a fülében.

Aztán a nedves ruhák susogása töltötte meg a szobát, ahogy Yoongi megszabadította magát a nehéz, átázott cuccaitól. Felix türelmetlenül várakozott, vissza akart menni a nappaliba, hirtelen már nem találta jó ötletnek, hogy Chanék szobájába mentek. Felsóhajtott, majd amikor úgy érezte, hogy eleget várt már, megfordult.

Yoongi éppen akkor gombolta be a kölcsönkapott inget, hosszú lábait tökéletesen kiemelte Jeongin elegáns, barna nadrágja. Felix szeme azonban máson akadt meg. A porcelán bőrön csak úgy rikított az élénk kék zafírmedál.

- Az... mindig is ott volt? – kérdezte a drágakőre mutatva.

- Nem – felelte Yoongi, ahogy kezébe fogta a medált. Felpillantott Felixre, ajkaira apró mosoly kúszott. – Azért vettem, mert a szemed is ilyen színű. Persze ez a vacak közel sem adja vissza az íriszeid szépségét.

Felix szívverése kihagyott egy ütemet. Egy pillanatig csak meghökkenve bámult az árusra, próbálva valami értelmeset kinyögni.

- Ez... badarság – mondta végül. – Menjünk vissza a nappaliba, ott melegebb van – vetette még vissza foghegyről, majd öles léptekkel a lépcsőhöz indult.

Próbálta figyelmen kívül hagyni a saját szívverését, ami ostoba módon heves ritmusba kezdett verni. Nem tudott egyszerűen mit kezdeni ezzel a helyzettel, az ítéletidővel, Yoongival, na meg a hülye medáljával.

A nappaliban Yoongi visszaült a kandalló elé, de ezúttal helyet mert foglalni a méregzöld díványon. A kinti eső kopogása tompán visszhangzott a kastély falai között, mintha a vihar is tudná, hogy itt bent valami egészen másfajta feszültség lappang. Felix nézte a sötét, nedves tincseket, amik a szép, porcelán arcra tapadtak, és melyeknek végéből még mindig csöpögött a víz.

- Maradj itt – sóhajtotta, majd eltűnt a tölgyajtó mögött.

Yoongi úgy tett, ahogy Felix kérte, még csak moccanni sem mert. Szívét elöntötte a melegség, arcára bugyuta vigyor ült ki, ahogy realizálta a történteket. Hát mégis csak megérte mindennap korán felkelnie, biciklire pattannia, és feltekernie ide. Az, hogy újra láthatta Felixet, mindennél többet jelentett a számára.

A szőke férfi egy finom szövésű, bézs színű vászonkendővel tért vissza, melynek szélein világoskék hímzés húzódott.

- Tessék – nyújtotta Yoongi felé. – Töröld meg vele a hajadat, különben tényleg megfázol.

- Hagyd csak, ez egy finom anyag, kár lenne rám pazarolni – felelte halkan az árus. – Megszáradok én magamtól is.

Felix bosszúsan felsóhajtott, majd egy határozott mozdulattal Yoongi elé lépett.

- Ne legyél már ennyire buta!

Lábujjhegyre pipiskedett, és gyengéden Yoongi fejére helyezte a kendőt. A mozdulat természetesnek tűnt, de a közelség hirtelen feszültté tette a levegőt köztük. Felix ujjai arakatlanul is végigsiklottak Yoongi sűrű, fekete tincsein, amik még mindig csuromvizesen tapadtak a homlokára és nyakára. Igyekezett gyors mozdulatokkal dolgozni, de valahogy mégsem volt képes sietni. Ujjai finoman masszírozták át a nedves hajszálakat, és ahogy a kendőt kissé lejjebb húzta, hogy jobban megtörölje a másik tarkóját, két kezét óvatosan Yoongi nyaka köré fonta, hogy a finom anyag átérje mindkét oldalt.

Ekkor találkozott a tekintetük.

Yoongi szemei mélyek voltak, akár az éjszakai égbolt, sötétek és csillogóak, mintha egy másik világ titkait őriznék. Tekintete lassan vándorolt végig Felix arcán, a világos, hibátlan bőrén játszó apró szeplőkön, a puha, szőke tincsein, melyek halvány aranyként csillantak meg a kandalló fényében. Bazsarózsa ajkait enyhén eltátotta, szemei olyan kékek voltak, mint a legnemesebb zafír. Hidegek és ragyogóak, mégis ott égett bennük valami megfoghatatlan jelenség, amit Yoongi képtelen volt megfejteni.

Felix úgy érezte, hogy nem tudja levenni pillantását a másik finom vonásairól. Az arcának makulátlan, porcelán bőre tökéletesen feszült az arccsontok felett, ajkai vékonyak voltak, lágyan íveltek, és talán az esőtől, vagy valami mástól, de enyhén csillogtak a tűz halvány fényében. Felix nem értette, hogy miért érzékel most ennyire intenzíven mindent. A sűrű, sötét pillák árnyékát, a halvány, alig észrevehető pírfoltot Yoongi füle tövében, vagy azt a halk lélegzetet, ami a kettőjük közötti térben elakadt.

Felixet teljesen megdöbbentette Yoongi szépsége.

Egy hosszú pillanatig csak álltak így, Felix kezei még mindig az árus nyaka köré fonódtak, ahogy szorosan kapaszkodott a finom anyagba, míg Yoongi mozdulatlanul figyelte őt.

Aztán a pillanat megszakadt, ahogy a szőke férfi hátrább lépett, és gyors mozdulattal elvette a hímzett kendőt.

- Kész vagy.

Yoongi nem mozdult, ajkai enyhén nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy halvány mosoly jelent meg rajtuk.

- Köszönöm – suttogta lágy hangon. – Ez igazán kedves volt tőled.

- Hallgass – vágta rá Felix a kandalló felé fordulva.

Yoongi nevetése halk volt, meleg és valamiért a másik gyomra összerándult tőle.

- Örülök, hogy újra látlak – mondta Yoongi, ahogy ujjai a nyakában függő medálra siklottak.

- Ez az egész őrültség.

- Nem az.

A szőke karba fonta a kezeit, próbálva valami épkézláb választ találni, de az árus arckifejezése makacs volt, határozott, és Felix úgy érezte, hogy a maga köré épített szikla szilárd fal, meginog egy pillanatra.

- Te tényleg azt hiszed, hogy ennek bármi értelme van?

- Igen – felelte Yoongi habozás nélkül. – Nem fogom feladni. Addig fogok várni rád, ameddig csak kell.

Hirtelen éktelen düh borította el Felixet. Nem az a harag volt, amit érezni szokott, nem az a keserűség vagy frusztráció, ami rendszeresen kitöltötte a napjait. Ez valami más volt, ami erőteljes szorításba vonta a mellkasát.

Kiabálni akart, mondani valamit, ami lerombolhatná Yoongi makacs eltökéltségét, de aztán rájött, hogy nem hall semmit. Teljes csend honolt a helyiségben, csak a tűz halk ropogása töltötte meg a szobát.

- Elállt az eső.

- Valóban – értett egyet Yoongi.

- Ideje menned, mielőtt újra rázendít.

Yoongi bólintott egyet, nem erőszakoskodott, örült annak, hogy végre, ha csak egy kis időre is, de újra láthatta a másikat. Magára kapta a táskáját, majd halvány mosollyal az arcán a szőkéhez fordult.

- Holnap is jövök – mondta olyan meginghatatlan elszántsággal, hogy Felix szemei elkerekedtek. Teljesen más volt egy papírfecniről olvasni, és élőben hallani.

Yoongi intett egyet, majd egy utolsó pillantás után kilépett a nappaliból, hogy a kétszárnyú mahagóni ajtóhoz menjen. Már majdnem elért az öreg lépcsőig, Jeongin sötétkék kabátja fodrozódott a kinti szélben, amikor Felix halkan válaszolt.

- Tudom.