Jimin sosem szerette a templomokat. Nem mintha különösebb baja lett volna Istennel, egyszerűen csak úgy érezte, hogy nem való a keresztekkel körülvett falak közé. Ő maga nem illett bele a csendbe, a fegyelmezett áhítatba, na meg az önmegtartóztató hívők közé. Úgy gondolt a saját személyiségére, hogy ehhez képest az túlságosan is hangos, lobbanékony... és sok.

Éppen ezért, amikor édesapja arra kérte, hogy vigyen el egy zsák lisztet, meg némi adományt a lelkésznek, először hevesen tiltakozni kezdett. Aztán látva az idős férfi fakó arcát és fáradt tekintetét, csak sóhajtott egyet, megragadta a zsákot, és elindult.

A templom ajtaja halkan nyikordult, ahogy Jimin belépett a hűvös, félhomályos térbe. Az épület belseje olyan csendes volt, hogy a saját lépteit is túl hangosnak érezte a kőpadlón. Bámészkodott, nézte az érintetlen gyertyákat a falakon, melyek arra vártak, hogy a következő istentiszteleten csonkig éghessenek. Hirtelen botlott meg egy kiálló kövön, és reflexből éles káromkodás csúszott ki dús ajkai közül.

- Ó, hogy az a jó büdös, kurva...

- Segíthetek?

Jimin megtorpant. A hang ismerős volt, mégis más, mint amire emlékezett. Mélyebb, lágyabb, olyan, amitől az embernek a legutolsó pihe is vigyázzba áll a testén. Ahogy pedig a hang irányába kapta a fejét, egy pillanatra még a lélegzete is elállt.

Taehyung tiszteletes a szószék mellett állt, nagy, szürke szemeivel érdeklődve figyelte Jimint, ajkai kedves mosolyra húzódtak.

Jimin nem tudta, mire számítson. Talán arra a kissé kerek arcú, halk szavú, kedves kisfiúra, akit gyerekként ismert. Az a Taehyung mindig barátságos volt, türelmes, és bár idősebb volt tőle két évvel, sosem nézett rá lekezelően. Néha együtt játszottak a falu többi gyerekével, bár Jimin mindig is túl zajos és vad volt ahhoz, hogy igazán közel kerüljön bárkihez is.

Bezzeg most...

Taehyung határozottan megváltozott. Magasabb volt, szélesebb vállú, az arcából eltűnt minden gyermeki vonás, rövidre nyírt haja, most édesen kunkorodott szépséges arca körül. Szürke szemei, melyek tompán megcsillantak a délutáni félhomályban, élesek és mélyek voltak, de még mindig ott lapult bennük az a feltétel nélküli kedvesség, amire Jimin emlékezett.

- Taehyung tiszteletes – biccentett Jimin zavartan.

Ez volt az első alkalom, hogy így szólította a fiatal lelkészt. Bár eltelt egy kis idő, amióta Taehyung Isten szolgálatába állt, valahogy mindig elkerülték egymást.

A Park család Talewood másik végén lakott, közel a Jung házaspárhoz. Házuk hasonlóan tágas és modern volt, külön fürdőszobával és plusz egy vendégszobával, ami akkoriban igazi luxusnak számított.

Jimin szerette a szép, drága holmikat, de sosem kérkedett velük igazán, hiába volt tehetős a családja. Azt viszont mindig is tudta, hogy sosem akarja majd bepiszkolni a szép, finom bőrű kis kezeit. Olyan munkát akart, amiben ő is örömét leli, sok pénzt hoz, jó benne, és nem kell miatta órákat robotolnia. Nem is volt számára kérdés, hogy a testével fogja keresni a kenyerét, de nem amolyan szokásos ócska módon. Ahogy ő fogalmazott pár éve: luxus cédának állt.

Az apja tudta, ahogyan idővel mindenki is a faluban. Először összesúgtak a háta mögött, de az éles nyelve és indulatos természete hamar helyretette a falusiakat. Talán ezért sem járt olyan sokat Talewood azon részére, ahol a köznép élt. Néha betévedt a Fekete Hattyúba, hogy váltson pár szót Hoseokkal, és elköltsön egy finom ebédet, de ritka alkalom volt az ilyen. Még azt is kínszenvedésnek érezte, hogy be kellett állnia az apja helyett a piacra.

A szülei ettől függetlenül szerették, hiszen egyke gyermek volt, de szigorú szabály kötötte otthon, miszerint nem beszélnek a munkájáról. Ha Jiminnek kuncsaftja volt, szépen megmosakodott, elegánsan, kissé kihívóan felöltözött, megpuszilta az édesanyja fejbúbját, majd széles mosollyal az arcán elköszönt mondván, dolgozni megy. Általában rövid műszakjai voltak, egyik sem tartott tovább három-négy óránál. Ugyanolyan jó kedvűen jött haza, néha hozott egy kis kandírozott narancshéjat az anyjának, majd ment minden ugyanúgy.

- Rég láttalak – szólalt meg a lelkész, kibillentve Jimint a gondolatai közül. – Édesapád hogy van?

Jimin összeszedte magát, megnedvesítette kiszáradt ajkait, és megvonta a vállát.

- Nem a legjobban. Ezért is küldött engem. Azt mondta, ennek biztosan hasznát vennéd – intett a zsákok felé. – Liszt, és némi ruhanemű a rászorulóknak.

- Köszönöm – bólintott hálásan Taehyung. – Édesapád jó ember, sosem feledkezik meg a hátrányoshelyzetűekről.

Jimin megfordult, hogy a zsákért nyúljon, de ezzel egyidőben a lelkész is odalépett. Kezeik összeértek a durva anyagon, és ahogy tekintetük találkozott, egy szívdobbanásnyi időre megdermedt a világ.

Jimin érezte Taehyung ujjainak melegét, azt a finom, de határozott érintést, ami furcsán megborzongatta az egész lényét. Nem értette, miért, nem ismerte a teste ezt a fajta hirtelen reakciót. Csak azt tudta, hogy a szíve egyetlen heves dobbanással reagált rá.

Taehyung szürke szemei egy pillanatra elmélyültek, mintha ő is érezne valamit ebből az egészből. Aztán gyorsan visszább húzta a kezét, és zavartan elmosolyodott.

- Köszönöm, de majd én beviszem – mondta halkan.

Jimin egy kicsit késve húzta vissza tömpe ujjait, de még a zsákon tartotta őket. Telt ajkai szóra nyíltak, mégsem tudta, mit akar mondani. Apró, kényszeredett nevetés hagyta el a torkát, melyben éppen csak hallani lehetett az enyhe idegességet és pimaszságot, ami állandó lételeme volt.

- Még mindig túl udvarias vagy.

Taehyung ajkai szélesebbre húzódtak, mosolya téglalap formát öltött, melyre Jimin jól emlékezett kisebb korából.

- Te pedig még mindig nagyon... bájos.

Jimin zavartan felhorkantott, de aztán elhallgatott, ahogy tekintete a lelkész lélektükrébe ragadt. Hosszú ideje, úgy érezte, hogy valami megváltozik benne. Mintha az, amit eddig biztosnak hitt magáról, egyetlen érintéstől megingott volna.

Végül Jimin volt az, aki elsőként elkapta a tekintetét. A levegő túl sűrű lett, szinte nehéznek érezte belélegezni. Nem szokott hozzá, hogy zavarba jöjjön, máskor könnyedén játszadozott a szavakkal, egy csábító, kacér mosoly mindig a nyelve hegyén ült. Most azonban mégsem találta a hangját.

Taehyung is megmozdult, mintha valamit mondani akarna, de végül csak finoman megfogta a zsák szélét, és óvatosan kihámozta a szőke ujjai közül. Egy rövidke pillanatra a válluk is összeért, Jimin bőre szinte égett ott, ahol súrolta a lelkész sötét ruhája.

Jimin gyorsan hátrább lépett, majd erősen megköszörülte a torkát.

- Nos, azt hiszem a küldetés teljesítve – jegyezte meg, próbálva visszanyerni a magabiztosságát. – Mondd meg Istennek, hogy szívesen segítek, ha a jövőben is szüksége lenne rám.

- Megmondom – felelte Taehyung mosolyogva. – Bár azt hiszem, ő jobban örülne, ha egy kicsit többször látnálak itt.

- Nem hiszem, hogy én és a templom valaha is jó páros lennénk – csóválta a fejét a szőke, majd az egyik arany kereszt felé biccentett. – Kész csoda, hogy az nem fordult le a falról, amint beléptem.

Taehyung megértően bólintott, de a szeme továbbra sem eresztette el a másikat.

- Az ajtó mindig nyitva áll.

Jimin meglepődött, hogy ez a pár szó mennyire mélyen érintette őt. Mintha Taehyung nem csak a templomra gondolt volna. Egy pillanatig csak álltak ott, némán, a félhomályos helyiségben, ahol a halvány napfény táncot lejtett a faragott padsorok között.

- Mennem kell – törte meg a csendet végül Jimin.

A lelkész bólintott, de Jimin esküdni mert volna, hogy egy árnyalatnyi csalódottság suhant át a szép arcán. Legalábbis szerette volna ezt hinni.

Ahogy kilépett a templomból, és a tavaszi hűvös szél az arcába csapott, a saját mellkasára tette a kezét.

A szíve még mindig túl hevesen vert.

*

Felix már ébren volt, amikor az indákkal átszőtt ablakokon keresztül megjelent az első halvány napsugár. Nem mondhatta volna, hogy jól aludt, vagy hogy egyáltalán aludt. Az éjszakája ismét nyugtalan volt, fájdalmas, és lelkileg borzalmasan megterhelő.

Felült az ágyában, homlokát a tenyerébe temette, és vett egy mély levegőt. Kinn a madarak csiviteltek, míg a kastély a szokásos csendjébe burkolózott. Egészen pontosan addig, amíg egy hangos kacaj meg nem törte a nyugalmát.

- Na, na, na! – csendült fel Innie játékos hangja. – Csak nem a hűséges udvarlód érkezik, Lixie?

Felix fájdalmasan felsóhajtott, és csak ekkor vette észre, hogy Jeonginon kívül Han és Seungmin is a szobájában lebegnek, mintha mi sem volna természetesebb.

- Nem az udvarlóm – morogta, ahogy kikelve az ágyból magára húzta köntösét.

- Nem? – kérdezte Han nevetve, miközben tűzifákat pakolt a kandallóba, hogy felélessze a benne megbúvó parazsat. – Akkor miért jön el harmadszorra is?

Felix nem válaszolt, inkább a boltíves ablakhoz lépett, és lenézett.

Yoongi ott volt, ezúttal korábban jött, mint máskor. Lassan lépdelt fel a lépcsőkön, vállán a táskája lógott, míg kezében ugyanúgy a pokrócot szorongatta. Ezúttal egy kissé vastagabb kabátot viselt, ami valahogy még inkább kiemelte az alakját. Leterítette a pokrócot a földre, kényelmesen elhelyezkedett, és elővette a könyvét.

- Biztos, hogy őrült – morogta maga elé Felix, ahogy hátrább lépett.

- Dehogyis, csak szerelmes! – lelkendezett Jisung.

- Ó, az szinte ugyanaz – kontrázott rá Seungmin kacagva.

- Nem szerelmes! – kapta a szellemek felé a fejét Felix.

- Dehogynem – mosolygott Jeongin körül lebegve a szőkét. – Vagy ha nem is az, biztosan nagyon kedvel.

- Én senkit nem kértem arra, hogy kedveljen.

- Nem is kell – jelent meg a semmiből Chan. – Magától teszi, és tudod mit? Megértem.

Felix nem akarta hallani ezeket a szavakat. Még csak belegondolni sem szeretett volna, hogy valaki tényleg törődhet vele, és mellette akar maradni.

A fivérei azonban nem hagyták ennyiben.

- Na és mi lesz, ha jön a tél? – kérdezte Han ártatlanul. – Csak nem hagyod, hogy Yoongi megfagyjon a kastély előtt?

- Lehet, hogy valójában az a célja – merengett el a semmibe Hyunjin a mennyezetről lógva. – Hátha akkor megsajnálnád, és végre behívnád.

Felix szúrós pillantást vetett rájuk, majd keresztülvágva a homályos alakokon, elindult lefelé a csigalépcsőn. Nem mintha Yoongi miatt ment volna, vagy hogy megnézze, mi van vele, egyszerűen csak... csak dolga volt odalent.

Legalábbis ezt mondogatta magának.

Egész délelőtt próbálta elűzni a csapongó gondolatait, amik az árus körül forogtak. Újra megpróbálta rendszerezni a könyveket a könyvtárban, átnézett néhány régi papírt, még Minhót is felkérte egy sakk játszmára, amit egyébként halálosan utált. Mindezt azért, hogy ne gondoljon arra, hogy Yoongi még mindig ott van.

Persze ez lehetetlen volt.

A tudat folyamatosan ott motoszkált a fejében, hogy ha megemberelné magát és kinyitná az ajtót, ha csak egy kicsit is hajlandó lenne engedni, akkor Yoongi ott lehetne vele.

És ez valami egészen új és félelmetes dolog volt számára.

A fivérei természetesen folyamatosan piszkálták. Jeongin minden egyes alkalommal, amikor Felix elhaladt mellette, szerelmes sóhajtásokat hallatott, Jisung pedig folyton az ajtó körül lebzselt, mintha arra várna, hogy Felix végre kinyissa. Seungmin, bár egy fokkal szolidabban, de szintén az arcába tolta a nagy igazságot.

- Ugye tudod, hogy nem fogja feladni, igaz?

Felix dacosan összeszorította bazsarózsa ajkait, ahogy tekintetét elkapta a szellemről.

- Majd meglátjuk.

Kora délutánra már kezdett bosszantóvá válni az egész. Felix a nappaliban ült, megpróbálva valami teljesen jelentéktelen papírt olvasni, amikor Jeongin dünnyögni kezdett.

- Komolyan, ez már kezd komikussá válni. Miért nem írsz neki egy cetlit este, amilyet ő is szokott? ,, Kedves Yoongi, kérlek, ne ülj az ajtó előtt, mert az én szívem is ott ül veled, és ez szörnyen zavaró!"

Jisung kacagva csatlakozott, ahogy keresztül suhant a nappalin.

- Vagy: ,, Yoongi, kérlek, hagyd abba, hogy ilyen kedves vagy, mert ettől elfelejtek lélegezni!

Felix felsóhajtott, ahogy az asztalra tette a megsárgult papírt, amit eddig olvasott.

- Mintha szükségem lenne a levegőre... egyébként meg, nincs jobb dolgotok?

- De, például figyelni, az egyetlen élő embert, akivel beszélgethetünk, amint tagadja, hogy érez bármilyen vonzalmat is az átok megtörésének kulcsa iránt – felelte Minho, ahogy a kandalló elé lépve kezébe vette a nehéz, asztali órát.

Felix az orrnyergét masszírozta, és mélyen felsóhajtott. Aztán váratlanul Chan szólalt meg a háttérből nyugodt, határozott hangon.

- Yoongi elindult haza.

Felix szíve egy pillanatra kihagyott.

- Mi?

Chan alacsony alakja halványan derengett az egyik sarokban, miközben fejével az ablak felé biccentett.

- Ma korábban jött, és most korábban is megy. Nem érdekel?

Felix ajkai elnyíltak, de nem tudta, mit feleljen, miközben záporozni kezdtek a kérdések az agyában. Máris haza indul? De miért? Eddig mindig itt maradt sötétedésig...

- Hmm, talán feladta – jegyezte meg Innie, látszólag élvezettel figyelte fivére zavartságát.

- Vagy rosszul lett – tette hozzá Minho. – Lehet hogy tüdőgyulladást kapott, és most meg fog halni, mi pedig itt maradunk örökre kísérteni.

Felix tétován az ablakhoz lépett. Yoongi óvatos mozdulatokkal helyezte a cetlit a már megszokott helyre, majd leszorította egy kővel. De most valami mást is ott hagyott. Egy kis, elegáns üvegcsét, benne halvány, mézszínű olajjal. Aztán felpillantott az égre, szemeit egy percre behunyta, mintha a napsütés meleg simogatását akarná érezni. Majd sarkon fordulva elindult a hajlongó színes virágok között az öreg lépcső felé.

Felix a bejárati ajtóból figyelte, ahogy Yoongi alakja eltűnik a domb mögött. Még éppen látta, amint a tavaszi szél finoman belekap a sötét hajába, és egy pillanatra ő maga is elképzelte, hogy milyen érzés lehetne egy tincset az ujja köré csavarni.

Megrázta a fejét, majd az üvegcse mellé lépett. Leguggolt, ujjai önkéntelenül is ráfonódtak, mintha attól tartana, hogy egy kósza szellő is kitéphetné a kezéből. Aztán a kő alatti cetliért nyúlt.

Szantálfa és bergamott. Megnyugtatja azokat az álmatlan éjszakákat, amiket egyszer említettél. Szeretettel készítettem neked.

Holnap is jövök.

*

A kastély alsó szintjén, a főlépcső mögött, az üvegház ajtaja évtizedek óta érintetlen volt. Felix keze a kilincsen pihent, ahogy mély levegőt vett, majd lassan lenyomta. A zsanérok halkan nyikorogtak, az ajtó résnyire tárult, és a halvány fény utat talált a hosszú évek óta mozdulatlan térbe.

Az üvegház csendje vastagon telepedett Felix köré, amikor belépett. A levegő nehéz volt a föld, az elporladt növények és az egykor gondosan ápolt virágok illatától. Valamikor ez a hely Seungmin világa volt, olyan fontos volt neki, akár csak Hyunjinnek a műterme. Egykor a napfény szabadon táncolt a magas üvegfalakon, most azonban kívülről vastag, kanyargó indák borították be a szerkezetet, szűrve engedve be a fényt, ami tompán, álomszerűen derengte be a helyiséget. Mintha egy elveszett világ emléke lengte volna körül a teret.

Felix beljebb lépett, bakancsa halkan koppant a fekete-fehér mozaikpadlón, melyet egykor Seungmin ragyogóra súrolt. Most vékony porréteg ült rajta, elmosódott árnyékokkal jelezve, hogy hol voltak egykor a cserepek és virágládák. A növények már régen elhaltak. Csak száraz szárak és üres vázák sorakoztak a polcokon, mintha a múlt kísértetei lennének, emlékeztetve arra, hogy itt valaha virágzó élet burjánzott.

Az üvegház közepén hosszú, öreg faasztal állt, amin valamikor friss fűszernövények, ritka virágok és palánták sorakoztak. Most üres volt, kivéve egyetlen repedezett agyagcserepet, benne egy kiszáradt hajtással, amely még mindig ott állt, mintha várna valakire, aki újra életet ad neki. Felix elgondolkodva végighúzta ujjait a cserép peremén. Vajon mikor járt itt utoljára Seungmin?

Ezután egy régi öntözőkannát vett a kezébe, melynek fogantyújára egykor Seungmin monogramja volt belevésve, de a hosszú idő alatt ez is megkopott. Felix tisztában volt vele, hogy fivére már nem törődik ezzel a hellyel, és valahol mélyen nem is hibáztatta. Nem lehetett mindenki Hyunjin, aki szinte észre sem vette, hogy meghaltak, helyette ugyanolyan intenzitással folytatta munkáit szellemként, akár csak élőként.

Felix leült egy régi padra, melyen egykor Seungmin gyakran olvasgatott vagy a naplóját írta. Mélyet sóhajtva nézett körül a helyiségben, amely már csak árnyéka volt önmagának. Évek óta nem jött ide, és most is csak azért tette, mert tudta, ide nem követik a fivérei. Korán reggel már azzal keltették, hogy Yoongi zsinórban negyedjére is eljött hozzá. Ezúttal még inkább nem fűlött a foga a poénos megjegyzésekhez és a mókás ugratásokhoz. Itt legalább nem kísérti a gondolat, hogy ránézzen az árusra, hiszen a helyiség a kastély hátsózugában volt, nem volt ablak, amely előre nézett volna.

Akaratlanul is eszébe jutott Han mondata, miszerint Yoongi szerelmes belé. De hát mégis miért lenne az? Hiszen nem is ismeri, és amit tud róla, az sem épp a legkecsegtetőbb információ.

Hirtelen felvillant egy emlékkép, amikor Seungmin elmondta, hogy megismerkedett Dahyeval. Pontosan itt történt egy nyár végi délutánon, még a szüreti bál előtt, ahol elcsattant Chan és Jeongin első csókja. Akkoriban még csak egymás vérét szívták, pontosabban inkább Innie az idősebbét. Ahogy Felix lehunyta zafír szemeit, miközben mélyen belélegezte a helyiség illatát, szinte ott érezte magát a többiek között százhúsz évvel ezelőtt...

A nap aranyló sugarai átszűrődtek az üvegház díszes ablakain, meleg fénnyel öntve el a színes növényeket. A levegő párás volt, a frissen locsolt föld illata keveredett a virágok édes aromájával. Seungmin, aki általában precízen és gondosan öntözte a növényeit, ma kissé szétszórtnak tűnt.

Felix lusta mozdulatokkal hátradőlt az egyik fonott széken, figyelte, ahogy fivére harmadjára próbál vizet önteni ugyanarra a cserépnyi rozmaringra, miközben látszólag teljesen máshol járt fejben.

- Seungmin? – szólalt meg Jeongin vigyorogva. – Ugye tudod, hogy azt a kórót már háromszor meglocsoltad?

Seungmin összerezzent, majd zavartan a kannájára nézett.

- Tényleg?

- Ma nagyon szórakozottnak tűnsz – jegyezte meg nevetséges módon Hyunjin, aki a földön ült egy vázlatfüzettel az ölében. A szén a kezében gyorsan siklott a papíron, időnként egy lopott pillantást vetett a többiekre.

Changbin szorosan foglalt mellette helyet, egy régi könyvet lapozgatott, mintha tényleg olvasna, de valójában inkább kedvese mozdulatait figyelte áhítattal. Most viszont elszakítva a tekintetét róla, keresztbe tett karokkal Seungminra pillantott.

- Mi van veled, öregem? Mióta visszajöttél a faluból, olyan vagy, mintha nem is lennél itt teljesen.

- Nos... - vakarta meg a tarkóját zavartan Seungmin. – Az a helyzet, hogy találkoztam valakivel.

A mondat egy pillanatig a levegőben lógott, mintha mindenki fel akarná dolgozni a jelentését.

- Valakivel? – ismételte meg Minho felvont szemöldökkel.

- Egy lánnyal – helyesbített Seungmin, miközben bugyuta mosoly ült ki az arcára.

Hyunjin letette a szén darabot a kezéből, Changbin becsukta a könyvét, Chan érdeklődve felé fordult, Jeongin rókaszemei játékosan felcsillantak, még Minho és Han is abbahagyta a turbékolást. Felix volt az egyetlen, aki gyanakodva méregette a kialakult helyzetet.

- Hűha Seungmin, nem is tudtam, hogy érdekelnek a lányok – jegyezte meg Jisung viccelődve.

- Ne magadból indulj ki – legyintett Seungmin nevetve. – Egyébként Dahye a neve. A faluban dolgozik, egy kis szabóműhelyben az apjával együtt.

- Ó, csak nem Cheon Dahye? – kerekedtek el Changbin sötét szemei. – Az édesapja jóban volt az enyémmel, még amikor élt. Rendes ember, és Dahye is helyes lány, bár való igaz, hogy nem láttam őt, amióta ideköltöztem.

- Helyes lány? – pillantott kedvesére Hyunjin kifejezéstelen arccal.

Changbin felkacagott, ahogy erős karjával magához húzta szerelmét, majd finom csókot nyomott a párnás ajkaira.

- Nincs mitől tartanod, drágám. Seungminnel ellentétben, engem nem érdekelnek a lányok. Sőt, igazából senki sem, aki nem te vagy.

A festő arca vörösbe borult, ahogy újra a kezei közé kapta a szén darabot, hogy minden figyelmét a legújabb művére összpontosítsa.

- Szóval egy varrónő – mondta Minho elgondolkodva. – Igazából az még hasznos is. Legalább megfoltozná a nadrágainkat, amiket Felix hetek óta ígérget.

- Hé! – csattant fel Felix felháborodva. – Mégis minek néztek engem? Hát a szolgálókat meg mire tartjuk?

- Ő nem csak egy varrónő – vágott közbe Seungmin. – Ő olyan... nem is tudom. Amikor először megláttam, valami teljesen idegen érzés vert fejbe. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről, úgy éreztem, hogy nem is létezik más a világon, csak ő és én. Annyira szürreális volt az egész, de közben meg mégis valódi.

- Szerelem első látásra – dalolászta mosolyogva Jisung, miközben megfordult Minho ölelésében. Kerek arcára széles mosoly húzódott, gyémántszemei felcsillantak, ahogy kedvesére nézett. – Mi is pont így voltunk, igaz édesem?

Minho zavartan bólintott, ajkai akaratlanul is felfelé görbültek, ami igazi ritkaságnak számított mások jelenlétében. Szerelmes tekintettel nézett le Hanra, majd homlokát az övének döntötte, miközben orrával finoman megbökte a másikét.

- Ismerős – sóhajtott fel Changbin mosolyogva. – Bár én jó ideje figyeltem Hyunjint, mire hozzá mertem szólni, mégis első pillanattól kezdve odavoltam érte.

Hyunjin felkapta a fejét, elalélt tekintettel kedvesére pillantott, majd közelebb húzódva hozzá, fejét a vállára tette, és úgy folytatta tovább a rajzolást.

- Ez igazán szép volt – mondta Chan vigyorogva.

- Ugye? – pillantott rá Innie pimaszul. – Bár nem mindenkinek ilyen egyszerű ezt beismernie... ugye, Channie?

A legidősebb fivér arca lángvörösre váltott, ahogy zavartan köhögni kezdett.

- Nem értem egy szavadat sem – felelte krákogva, mire Jeongin elégedetten elmosolyodott.

Felix értetlenül elhúzta a száját.

- Ne már, ez nevetséges! Senki sem szeret bele valakibe csak azért, mert meglátja! Ez nem így működik!

- Na és, mi történt pontosan? – kérdezte Chan, figyelmen kívül hagyva Felix felháborodását.

Seungmin letette a kannáját, majd zavartan elmosolyodott, ahogy felidézte az emlékképet.

- Délelőtt besétáltam a műhelybe, hogy megjavíttassam a fekete bőrkabátomat. Tudjátok, amelyiket minden ősszel rongyosra hordom. Szóval, amikor beléptem, ő éppen egy zöld szalagot hajtogatott az ujjai között. Nem is nézett fel azonnal, csak amikor ráköszöntem. De amikor rám nézett... hát, azt hiszem, abban a pillanatban megállt az idő.

Felix megforgatta zafír szemeit, majd szkeptikusan sóhajtott egyet.

- Ez most komoly? Nem olvastál egy kicsit túl sok Shakespeare-t?

- Teljesen komoly – bólintott határozottan Seungmin. – A haja olyan volt, mint a nyári naplemente, mélyvörös és selymes. A szeme pedig... egészen különös. Olyan, amilyet még sosem láttam. Kicsit borostyán beütése volt, de mintha aranyfény csillogott volna benne. És amikor rám nézett, azt éreztem, mintha... mintha igazán látna engem.

Pár pillanatnyi csend telepedett a szobára, még Felix sem szólalt meg.

- És mit mondtál neki? – pillantott fel végül Hyunjin a vázlatfüzetéből.

- Hogy... hogy szép a haja.

Jisung nevetve felnyögött.

- Ne már!

- Jól van na, nem gondolkodtam!

- És erre ő mit mondott? – érdeklődött Jeongin.

Seungmin elmosolyodott, tekintetében lágyan megcsillant valami.

- Csak annyit, hogy köszönöm. De úgy mondta, hogy abban minden benne volt!

A többiek elcsendesedtek, a levegő megtelt az emlékek ízével. Mindenki tudta, milyen érzés ez. A váratlan, megmagyarázhatatlan, szívdobogtató pillanat, amikor az ember rájön, hogy valaki különleges lépett az életébe.

Mindenki ismerte ezt, kivéve Felixet, aki rendesen hangot is adott ennek.

- Ez butaság.

A többiek egy emberként fordultak felé.

- Már mégis miért lenne az? – kérdezte Chan, kíváncsian felvonva a szemöldökét.

- Mert ilyen egyszerűen nem létezik – vonta meg a vállait Felix. – Az első látásra szerelem csak egy illúzió. Egy kitaláció. Az emberek csak azt hiszik, hogy így van, mert romantikusnak akarják látni a dolgokat.

- Akkor lehet, hogy én is csak képzelődöm – mosolyodott el Seungmin. – De ha az, amit éreztem, csak illúzió... akkor életem végéig ebben az álomvilágban akarok maradni.

- Nem az – szólt közbe Minho, ahogy karjait Han dereka köré fonta. – Majd egyszer te is meglátod, Felix. Az igaz szerelem, legyen az első vagy sokadik látásra, igen is létezik.

Felix nem tudott mit mondani. Helyette hallgatott, ahogy a többiek tovább faggatták Seungmint Dahyeról. Boldogan mesélt arról, hogy milyen volt a lány nevetése, hogyan mozdította a csuklóját, amikor varrt, és milyen bájos kis gödröcskék jelentek meg az arcán, ha elmosolyodott.

Felix félrenézett, nem akarta őket hallgatni.

Gondolatban a szemét forgatta, de valahol mélyen egy apró kis gondolat befészkelte magát az elméjébe. Vajon tényleg létezik ilyesmi? Egy pillantás vagy egy érintés megváltoztathat mindent?

- Yaaaa, Felix! – szelte keresztül a levegőt Jisung hangja. – Itt vagy? A rajongód éppen készülődik haza!

Felix felpillantott Han homályos alakjára, amely előtte lebegett. Megrázta a fejét, igyekezett visszatérni a jelenbe, de a múlt emlékképei még élénken éltek benne. Emlékezett rá, hogy titkon mindig is nevetségesnek találta ezt az egész szerelem dolgot. Biztos volt benne, hogy lehetetlen az ilyesmi, legalábbis számára.

Mégis most, hosszú évekkel később, ahogy ott ült az elhagyatott üvegház egyik székében, és arra gondolt, hogy Yoongi ma is eljött hozzá, nem tudott nevetni ezen a gondolaton.

Drága Nyuszifülek!
Eredetileg nem akartam ilyen hamar hozni az új részt, de nagyon boldoggá tett, amikor megláttam, hogy átléptük az 1K olvasói nézettséget!😍
Hálásan köszönöm nektek a sok kedves kommenttel együtt, remélem ti is úgy szeretitek ezt a történetet, mint én💕🥰