*Fruuu94-nek a legnagyobb szeretettel. Köszönöm, hogy őszintén hiszel minden szavamban, amit leírok, és hogy fáradhatatlanul támogatsz. Nélküled nem venném egytized ennyire komolyan sem az írást. Tartom magamat ahhoz, amit anno megbeszéltünk: én írok, és te olvasol, ez ilyen egyszerű💜*

1880. április

A délutáni nap meleg sugarai finom ölelésbe vonták Talewood utcáit. Legélesebben a főtér közepén álló híres kocsányos tölgyre sütött, melyet a falubeliek csak Öregúrnak neveztek. Az a hír járta, hogy Öregúr idősebb volt, mint maga Talewood, ami emberi időben több, mint hétszáz évet jelentett. Tömött, gömb alakú lombkoronája magasan húzódott, feltörekvő ágai messze szétterültek. Az egyik ilyen viaszos fényű vesszőn tarka testű széncinege énekelt örömködve, bejelentve a tavasz itt létét. Hangosan dalolva meredt a sárga nárciszokra, amik mosolyogva néztek rá vissza körbevéve Öregúrat, virágkerítést alkotva ezáltal. A széncinege kitárta kék, csíkos szárnyait, foltos fejét az égre emelte, egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki elhagyja pihenőhelyét, végül visszaült a zöldesbarna ágra. Valószínűleg ő maga is rájött, hogy bolond lenne egy ilyen különleges fáról elrepülni.

A falubeliek nyüzsögve sétáltak a főtéren, volt aki a kedvesébe karolva szerelmes ködben andalgott, míg mások a munkából siettek hazafelé letudva egy újabb műszakot. Min Yoongi egyikük közé sem tartozott, bár nagyon szerette volna az utóbbiak csapatát erősíteni. Kezei között bőrszíjas oldaltáskát szorongatott, melynek pántja erősen szakadt volt. Csak remélni merte, hogy a benne lévő áru nem tört el, amikor két utcával arrébb az anyag megadta magát. Majdnem elfogta a sírás, ahogy realizálta, hogy a táska, amit az édesapjától örökölt, aki a falu néhai postása volt, tönkrement. A pánt már menthetetlen volt, a sok év és a rendszeres napi használat felemésztette a bőr anyagot, hiába volt a legjobb minőségű, amit anno venni lehetett.

Yoongi a főtéren lévő emberekre nézett, arcukon gondtalanság ült, és ő erre igazán irigy volt. Szeretett volna hazamenni, és nyugodtan meginni egy kupicát, leöblítve pár pohár sörrel, tovább olvasva a Gulliver utazásait. Mindez messzi vágyálomnak tűnt, ahogy eszébe jutottak az aznapi számai, amik meglehetősen elkeserítőek voltak. Három kis üvegcse illóolajat sikerült egész nap eladnia, ami legjobb esetben is csak pár napi élelmét fedezte. Bár a tavasz már beköszöntött, az éjszakákat még hűvös szél járta át, ami egy pillanat alatt kihűtötte a kunyhóját, ha nem rakott lefekvés előtt a tűzre. Örült volna, ha a mai eladás után már nem kellett volna aggódnia a tűzifa árán legalább szeptemberig. És akkor ott volt még a kedvenc táskája, amire új pántot kellett vennie...

Min Yoongi felsóhajtott, hátrasimította állig érő éjfekete tincseit, majd megigazította a kantárosnadrágját. Macskaszemeit Öregúr egyik kiálló vesszőjére szegezte, amin vígan dalolt egy széncinege. Szeretett volna a madár helyében lenni, szíve szerint jó messzire repült volna Talewoodtól, valami olyan helyre, ahol nem kell a tűzifa, sem egyéb más miatt aggódnia. Társra lelne, valaki olyanra, aki feltétel nélkül elfogadja és szereti őt úgy, ahogy van. Az idei tavasz volt a huszonhatodik az életében, és bár kijárt neki az epekedő, szerelmes pillantásokból bőven, a probléma azzal volt, hogy ezeket kizárólag lányoktól kapta. Őt pedig sokkal inkább érdekelte a férfi báj, és annak varázsa.

Magára hagyva Öregurat és a daloló cinegét, indult el balra, hogy igyon egy jól megérdemelt korsóval az Ezüst kanálban. Belépve a kétszárnyú ajtón Yoongit rögtön megcsapta a nehéz cigarettafüst, és a sör szaga, ahogy közvetlenül a söntésbe jutott. A bádog borítású pult mögött legjobb barátja szorgosan törölte a poharakat, amiket sorjában a maga mögött lévő végtelen hosszúságú polcra helyezett. Ahogy tekintetük összetalálkozott, szélesen elmosolyodtak, majd biccentettek egymásnak üdvözlésképpen. Yoongi kihúzta az egyik rusztikus barna bárszéket, majd helyet foglalva a pultra tette elszakadt táskáját.

- Adj egy kis kedélyjavítót, Namjoon – intett a sörcsap felé. – Éppen halálba sajnálom magam.

- Azt látom – mondta a csapos egy korsóért nyúlva. – Olyan bánat fejjel jöttél be, hogy még a vendégeim is kidőltek.

- Azok ott? – mutatott Yoongi a kocsma hátuljában lévő illuminált férfi társaságra, akik fejüket az asztallapon pihentetve hortyogtak. – Szerintem meg a te méregerős viszkid ütötte ki őket. Még mindig importált árpából erjeszted?

- Nem, már áttértem a zabra, az valamivel olcsóbb.

Yoongi megköszönte az italt, majd mélyet kortyolt belőle. Mélyet sóhajtott, ahogy visszatette a korsót a pultra, majd illedelmesen böffentett egyet.

- Oszt Jin merre van?

- Hátul – biccentett a hátsóajtó felé Namjoon, ahogy kezébe vett egy borospoharat. – Valami sós teasüteményt csinál estére sörkorcsolya gyanánt. Nem zavarom ilyenkor, mert elég csak egy rossz szó, és menten elharapja a torkom.

Yoongi egyetértően bólintott, majd újra a szájához emelte az italát.

- Azt miért vagy ilyen gyászos hangulatban? Csak nem valaki bánatot szórt rád?

- Elszakadt a táskám – mutatott Yoongi a pulton lévő darabra, mire barátja sajnálkozó pillantást vetett rá. – A bolt is szarul megy, pedig egész nap házaltam.

- Számomra teljesen elképesztő, hogy ilyen kuruzslós illóolajokból akarsz megélni – nevetett fel Namjoon. – Mentél volna inkább postásnak, mint anno édesapád. Ugyanúgy házalhatnál, csak nem nevetnének ki az emberek.

- Menj a francba – húzta el a száját Yoongi. – Pont, hogy segíteni akarok az embereknek, ettől még nem kell máglyára vetni.

- És végigjártad az egész falut?

- Végig, baszki.

Namjoon elismerően füttyentett egyet, majd elrakva a borospoharat kávé színű, rövid tincsei közé túrt. Könyékig feltűrt világos ingje a mozdulatra megfeszült a bicepszén, Yoongi pedig egy pillanatra megértette, hogy Jin miért is néz a legjobb barátjára olyan vágyittas szemekkel.

- Na jól van, ne kamuzzál, a dombon lévő kastélyig biztosan nem mentél el – kuncogott Namjoon.

- Oda soha senki nem megy – legyintett Yoongi. – Már nem is emlékszem, hogy anyám mivel etetett gyerekként... farkasember, vámpír, mumus...

- Egy szörnyeteg! – vágott közbe Namjoon. – Apám egyik munkatársának a fiának a testvérének a nagyapja látta egyszer! Azt mondta, hogy van vagy három méter magas, a szemei szürkén villognak, és hegyes agyarakkal vicsorog! – imitálta a morgó hangot a csapos.

- Várj, te most az öreg Hyunbinról beszélsz, aki már a családját is alig ismeri meg? Az az ember hóbortos!

- Jó, de ez még akkor volt, amikor kettővel több kereke volt. Éppen tűzifát gyűjtött a kastély melletti erdőből, amikor megtámadta az a valami.

- Szerintem meg színtiszta hülyeség, amit mondasz. Az a hely elhagyatott, élő ember még nem jött onnan ki. Alig háromszázan élünk itt, szerinted nem tudnánk róla, ha van ott valami?

- És mivel magyarázod a kéményfüstöt, meg a karbantartott kertet?

- Hogy mi?

- Mi van, te még sosem voltál ott?

- Nem én!

Namjoon felnevetett, ahogy kezébe vett egy száraz rongyot, hogy ezúttal a bronz színű sörcsapját tegye még fényesebbé.

- Bevallom, én is csak egyszer voltam, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Pont ilyentájt lehetett, de még hűvösebb volt a levegő, mint most. Pár iskolástársammal hecceltük egymást, hogy tanítás után felmegyünk és betörünk oda, amíg világos van. Szentül meg voltam győződve arról, hogy az egy elhagyatott hely. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felmásztunk oda – mosolyodott el a csapos. – Amíg közelebb nem értünk, szinte nem is láttuk a kastélyt, annyira beborította az azt körülvevő sűrű erdő. Azt gondoltam, hogy majd egy lepukkant, rozzant épület lesz, de nem így volt. Igazából nem is tudom, hogy hol kezdődött pontosan a birtok, mivel nem volt se kerítés, se kapu. Egyszer csak a szemünk elé tárult a gyönyörűen gondozott virágos kert, meg a több emeletnyi kőfal. A főépületet négy torony vette körül, de úgy emlékszem, hogy a két hátsó magasabb, mint az elsők. Az ablakok díszesek voltak és épek, pedig biztos voltam benne, hogy mind törött lesz. Egyszerűen minden hibátlan volt, mintha valaki folyamatosan karbantartott volna mindent. Komolyan, még egy cserép sem hiányzott a tetőről! Mellesleg a főépület tetején lévő kémény füstölgött.

- Szóval mégsem lakatlan...

- És valaki dúdolt is.

- Dúdolt?

- Igen – bólintott Namjoon. - Nagyon megijedtünk, amikor realizáltuk, hogy nem kellett volna odamennünk. Mondtam a srácoknak, hogy induljunk haza, de akkor meghallottuk a lépéseket. Csak úgy susogott a fű annak a valakinek a talpa alatt. És ahogy egyre közelebb jött, úgy ütötte meg a fülünket a mély, dallamos dúdolás.

- És aztán? – hajolt előrébb a pulton Yoongi.

- Nem tudom – vont vállat legjobb barátja. – Beszartunk, és hazáig futottunk.

- Kamuzol.

- A kutyámra esküszöm, hogy így volt.

- Jó, akkor hiszek neked. De várj csak... ha valaki élt ott, akkor miért nem tudunk róla? Soha nem jött onnan senki, hozzánk nem járnak idegenek.

- Franc tudja. Lehet valami magának való bolond, vagy tényleg egy szörnyeteg.

- Egy éneklő, susogó talpú szörnyeteg? – horkantott fel Yoongi. – Nem igazán illik ez a három méter magas, szőrős, agyaras, villogó szemű lényhez, amit a bolond Hyunbin látott.

- Jól van, akkor higgy, amit akarsz! – csattant fel Namjoon. – De ha annyira érdekel, akkor menj el magad. Kölcsönadom a biciklim, ott van a hátsó verandán. Hátha a szörnyre rá tudod tukmálni az olajaidat, hogy puhább legyen a szőre.

- Neked tényleg elment az a maradék eszed is – hűlt el Yoongi. – Tudod mit? Add ide a cangád, azért is elmegyek oda!

- Jesszus Yoongs, csak vicceltem.

- Na mi van, most visszakozol? Akkor adj egy kis pénzt tűzifára, meg egy új pántra – mutatott a táskájára Yoongi. – Lehet, hogy a te csiricsáré szörnyecskéd pont annyi illóolajat venne, amivel kihúznám az elkövetkezendő egy hónapban.

- Aish, és még nekem ment el az eszem – mormogta Namjoon. – Bánom is én, vidd a bicajt, aztán nehogy eltűnj nekem! Azt a táskával mit csinálsz, a nyakad köré tekered?

- Majd valahogy magamra kötöm – mondta Yoongi, majd a tárcájába nyúlt.

- Felejtsd el, a vendégem voltál a maira. Ki tudja, lehet ez volt az utolsó söröd egész életedben.

- Remélem, nem. Nem szívesen innék utoljára ebben a poros koszfészekben.

- Jó, hát Talewood nekem sem a szívem csücske...

- Ja, én a kocsmádra gondoltam – nevetett fel Yoongi, mire barátja a pulton áthajolva vállon csapta egy ronggyal.

Yoongi még akkor is kuncogott, amikor a verandára lépett. A hátsó kis rozoga épület ajtaja tárva nyitva volt, a finom illatok azonnal az orrába kúsztak. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy beköszönjön Jinnek, végül elvetette az ötletet, ahogy eszébe jutott, hogy a férfi még Namjoon torkát is képes elharapni, ha sütés közben zavarják.

– Kösz a biciklit, Nam, holnap visszahozom – kiáltott be a hátsóajtón Yoongi. Pár pillanat múlva legjobb barátja gödröcskés arca bukkant fel a bejáratban.

- Nincs mit, aztán adj el mindent annak a szőrmóknak!

Yoongi mosolyogva intett egyet, táskája szakadt pántját a kormányra kötötte, majd felpattant az ülésre, egyik lábával ellökte magát, és szorgosan pedálozni kezdett a talewoodi domb felé.