...:CHANNIE!!!

Egy számomra ismeretlen lány állt előttünk és úgy tűnt eléggé fel volt háborodva.

Az arckifejezéséből azt gondolom, hogy ő lehet az aki szerelmes Chanyeolba vagy mi és nem hagyta aludni őt.

Taeyeon: Yeollie...miért csinálod ezt velem?

Néhányan felébredtek és elkezdtek kíváncsiskodni, hogy mégis mi ez a nagy hangzavar.

Kai: Mi folyik itt?

Lay: Ki ordibál?

Xiumin: Szerintem már megint csak Taeyeon balhézik.

Chanyeol: Mirőől beszélsz? Eljött?

Taeyeon: Tök jól érezhettük volna magunkat mint régen, te meg idejössz és elkezdesz egy...egy ilyennel lenni?

Ez mégis mit képzel magáról?

Byeol: Mégis mire akarsz kilyukadni?

Taeyeon: Csak miattad jöttem ide Chanyeol...te még észre se vetted, hogy itt vagyok hanem ezt a dagadt, ronda kurvát FOGDOSOD?

Na jó. Jól van. Ez a lány felőlem ordibálhat Chanyeollal, de mi az, hogy rólam ilyeneket mondd. Nem is ismer, én se őt, még sosem találkoztunk. Az ilyen téma engem egyébként is többszörösen felkavar. Kisebb koromban nem nagyon volt önbizalmam és nagyon sokat csúfoltak. Olyanokat vágtak a fejemhez amiket nem akartam hallani. Mindig én jöttem ki rosszul a dolgokból amikor én nem ártottam senkinek semmit.

Még azt sem bírom hallgatni ha valaki ordít...úgy látszik most az alkoholtól el tudom viselni.

Byeol: Engem miért kell...

Taeyeon: Te csak fogdd be. Ez nem rád tartozik.

Pontosan ezért nem kéne említened engem géniusz.

Taeyeon: Hja! Chanyeol! Még te se gondolhatod ezt komolyan. Nézz már rá...Mi ő hozzám képest? Megérte a tapizást?

Suho: Chanyeol. Csinálj valamit. A többiek még alszanak és nem hiszem, másnaposan erre szeretnének ébredni.

Kezdett elegem lenni az ordítozásból és könnyek formálódtak a szemeimben.

Chanyeol: Hagyjuk már Taeyeon. Nem kell ezt ragozni. Soha nem nyúlnék hozzá, ő...

Amikor ezt a mondatot kiejtette a száján valami összetört bennem. Nem bírtam tovább. Azt még mérgesen elviseltem volna, hogy ez a lány ilyeneket mondd, de ő....ő...16 éves voltam amikor ehhez hasonló történt velem. Egy életre megjegyeztem azt az érzést és megígértem, hogy soha többé nem bánthat senki. Megfogadtam, hogy nem fogok emlékezni arra a napra és arra az érzésre.

Az az érzés....megint azt érzem. Más csak elengedi a füle mellett az ilyen megjegyzéseket, és azt mondja, hogy nem kell túlreagálni...de én egyszerűen csak nem voltam, nem vagyok erre képes. Nem tudtam a könnyeim sem visszatartani. Nem akartam, hogy lássák, hogy sírok ezért elszaladtam. Csak akartam keresni egy csendes helyet ahol egyedül lehetek és kisírhatom magam. Kiskoromban is mindig ezt tettem...egy idő múlva mindig jobb lett. Azonban most nem tudtam elképzelni happy endet.

Szaladtam végig a folyosón amikor majdnem beleütköztem a szobájából kóválygó Sehunba.

Sehun: Te, sírsz? Mi történt?

Hirtelen szédülni kezdtem. A fejembe fájdalom sugárzott.

Sehun: Jól vagy?

Sehun: Byeol Lin?

Majd minden elsötétedett. Halottam ahogy Sehun sokkos állapotban sikoltozik.

Nem uralkodtam a testem felett. Nem tudtam mozdulni. Éreztem ahogy a térdeim a padlóhoz értek, halottam a fejem koppanását és éreztem a hideg parkettát magam alatt. Pár perc múlva, olyan volt mintha a világon az összes ember ordítana az arcomba és futnának körülöttem. Többre nem emlékszem.

Egy pillanat volt az egész. Minden megszűnt. Nem éreztem semmit. Nem tudtam gondolkozni. Nem emlékeztem semmire.

Meghaltam?