A hét többi napján eléggé felkapott téma lett a betöltendő üres szék mellőlem.

A lányok arról beszéltek, hogy vajon helyes lesz-e az új fiú, vagy ha lány, szép lesz-e? Ebben az iskolában az a legfontosabb, hogy mennyire vagy szép, mennyire vagy vetélytárs. Vagy éppen az, hogy milyen ruhában jársz, hányszor hordod a nadrágod a héten. És persze, hogy milyen telefonod van.

Az ember azt hinné, hogy ez a felnőtt korhoz közeledve egyre inkább eltűnik, de ez nem igaz. Ugyanis csak felerősödik. Kilencedikben még csak a kibeszélés volt. Mostanra már a publikus megalázás.

Nem értem, hogy ebben mi a szórakoztató. Legyen 15 nadrágom, és azokat cserélgessem,nehogy három hét alatt kétszer legyen rajtam ugyanaz?
Nevetséges ez az egész...

¥

Lassan ugyan, de végre hétfő lett. Az a várva várt hétfő, amikor a titokzatos újonc megérkezik.

Már én is izgatott voltam, hiszen engem is furdalt a kíváncsiság előző héten. Csak engem azért, mert ő az egyetlen reménysugár. Mert ő nem tudja a múltam.

Reggel gyorsan fogyasztottam el a müzlimet, és utána a fürdőben egy kicsit változtattam magamon.

Az iskolába erősen füstös, szinte fekete szemekkel megyek, mert ez nagyon nem áll jól, és így nem látnak bennem vetélytársat, azaz nem csesztetnek annyit. Így is rengeteget, de nem annyit mint régen.

Kicsit szenvedve, de lekapartam magamról az összes maradék szemhéjtust, és eltávolítottam a ronda feketeséget a vízvonalamról és a szemem alól.

Ezek után egy gyönyörű sminket hoztam össze. Előkerestem a csillámos szemhéjpúdereimet, és egy barnás árnyalatú sminket készítettem vele, ezzel kiemelve a zöldesbarna szemeimet. Még highlightert is használtam, pedig azt igazán nem szoktam. Végül felkentem egy sötétvörös matt rúzst, és kész.

A korán kelésem miatt még arra is volt idő, hogy begöndörítsem a hétvégén feketéről barnára festett hajamat.

Sok idő után először meg voltam elégedve a kinézetemmel.

A fekete ruhatáram legalján megtaláltam a színesebb ruhadarabjaimat, így felvettem egy világos farmert, egy a rúzsommal hasonló árnyalatú blúzt és egy ugyanilyen cipőt.

Mintha kicseréltek volna.

Ez az egész 'felhajtás' csak azért volt szükséges, hogy az új diák ne szörnyedjen el attól, hogy egy emós mellé kell ülnie.

És nyaranta úgyis ledobom a fekete fátylat.

Indulás előtt rápillantottam az órámra, ezért sietős léptekkel tartottam a buszmegállóba. Pont elértem a buszt. A közepén találtam két ülőhelyet. Helyet foglaltam, és a táskámat az ölembe tettem. Egy kicsit megtisztogattam az iskolai kitűzőt, amit előírás hordani, másképp nem léphetsz be az iskolába. Rendkívül nevetséges.

Pontosan nyolc megállót kell átutaznom, a kilencediknél szállok le. Minden egyes nap. Unalmas ez a monotonság, de nem szeretnék napi 30 percet rászánni az odaútra.

Már-már ismerem azokat akik erre a buszra szállnak. Egy néni, aki mindig egy megállóval utánam száll fel, és hárommal előttem száll le most meg is dícsérte a hajamat. Ő végigkövette a jellemváltozásomat, és most láthatóan örült, hogy nem feketében lát.

A harmadik megállónál szállt fel egy velem egykorú fiú. Kócos világosbarna haja eltakarta szemeit-biztos futott, a lihegésből ítélve- de amikor zavartan beletúrt látszólagos koronájába rendeződtek a tincsei. Először előre ment, megmutatni a menetjegyét, és ekkor láttam meg a mi sulink kitűzőjét a táskáján. Ezután tanácstalanul körbenézett, míg megállapodott rajtam a tekintete. Rám nézett, majd a táskámra. Észrevette. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtott, és sűrűn elnézéseket kérve a többi utastól  eljutott a mellettem lévő székig.

-Leülhetek?-kérdezte kedvesen.
-Persze, foglalj helyet-mosolyogtam rá.
-Ez az első napom itt, a beköltözést leszámítva. Nem értem még annyira a dörgést.. Ugyanabba a suliba írattak, mint ami a kitűződön van. Tudsz majd segíteni?-magyarázta miközben kezdtek beállni normálisba a levegővételei.
-Igen, természetesen segítek. De miért nem kísért el valaki?-érdeklődtem óvatosan.
-A szüleim-kezdte, majd megállt egy kicsit- azaz azok akik megnemzettek lemondtak rólam. Ezért 3 éves koromtól kezdve árvaházban voltam, majd a "család" aki örökbe fogadott 16 évesen visszadobott. Most új családnál vagyok, mert a több éves folytonlagos depresszióm miatt 20 éves koromig nem élhetek egyedül- mondta már-már elcsukló hangon, és közben végig mélyen a szemembe nézett.

Egy kicsit ledöbbentem a hirtelen megnyílásától, de örültem, hogy megosztja velem.

-Sajnálom-motyogtam. Nem tudtam jobbat kinyögni.
-Ne sajnáld, azt sem tudom hogy miért mondtam el. Csak olyan megbízhatónak tűnsz-fürkészett még mindig.
-Hát az szívás, mert most terveztem mindenkinek szétkürtölni-nevettem halkan, de a feje komoly volt- Ne miattam aggódj, nálam jobban nem fognak utálni. Én nem szólok senkinek semmiről-mosolyogtam biztatóan.

Elég nehezen, de vette a poént, és ő is nevetett.

-Köszönöm, hogy már most van egy barátom-suttogta felnézve.

Időközben odaértünk az iskolához. Leszálltunk, és egymás mellett sétáltunk, szótlanul. Láthatóan gondolkodott valamin. Többször meg akart szólalni, de sosem sikerült neki.
Tudtam, min gondolkodik. Ezért nem kérdeztem rá.

Az iskola kapun is beértünk, majd az első folyosóhoz érve megtorpantam. Egy rohadt fontos dolgot meg sem kérdeztem tőle.

-Melyik osztályba jársz amúgy?-kérdeztem kínosan.
-Már vártam, hogy megkérdezd. 12.b-mosolygott.
-Oh, az nagyon szuper-vigyorodtam el-először igazgatói, vagy egyből belevágsz a lecsóba?
-Inkább beszélek az igazgatóval-túrt bele a hajába.
-Okés, akkor kísérlek is.

Útközben elhaladtunk a termünk mellett, közöltem is vele, hogy oda kell majd menni. Aztán felmentünk a lépcsőn és már ott is állt a folyosón az Igazgató Úr, mosolyogva tekintgetve rám, és.... És a mellettem álló fiúra, akinek még a nevét sem tudom. Clap clap. Az ismerkedés mestere vagyok. Clap clap.

-Megyeri Sebestyén, igaz?-kérdezte kedvesen.
-Igen, én vagyok.
-Kata, örülök a visszatérésednek, reméltük ezt, amikor az osztályodba raktuk Sebestyént-vigyorgott rám-most menj vissza az osztályodba, még úgyis fogtok találkozni-intett, majd bementek az irodába.

Oké. Bármire számítottam, hogy Roland, Péter, vagy esetleg Kristóf lesz. Azt hittem, valami tömeg. De Sebestyén? Mit ne mondjak, különleges.

Tartózkodva sétáltam le az osztályterembe. Féltem a pillantásoktól, és a reakcióktól.

Nagy levegőt véve sétáltam be az ajtón, és körbe sem nézve leültem a padomhoz. Valószínűleg igencsak figyelemfelkeltő voltam, mert pár másodperces csend követte az érkezésemet.

Zsófia törte meg a síri csendet.

-Azt hiszed, hogy attól, hogy úgy öltözködsz, mint egy ember, nem leszel ugyanolyan szánalmas?-kérdezte lenézően.

Nem válaszoltam.

Elővettem a fülhallgatómat és elindítottam a Blood sweat and tears-t.

A kifigurázásom tovább folytatódott, de mindegyiknél csak mosolyogva hangosabbra vettem a zenét. Maxhoz érve pedig nem néztem fel többet. Csak becsengőkor. A telefonomon amint 8:00ra váltott az óra leállítottam a zenét, és elraktam a telefonom. A töri tanárunk helyett az ofő jött be, karon fogva Sebestyént.

-Jó reggelt gyerekek, ideért az új osztálytársatok, köszöntsétek Megyeri Sebestyént-tapsikolt izgatottan a nő- ott a helyed, Kata mellett. Próbáljátok őt befogadni, legyetek szívesek.

-Tanár nő-jelentkezett eszelősen Zsófia- Ne amellé az anorexiás szerencsétlenség mellé ültessük már ezt a nagyon jóképű fiút-piszkálgatta a haját, miközben undorító hangszínnel ötletelt- üljön ide mellém-ajánlotta fel.
-Dehogy ül. Én biztos nem ülök a 'hirtelendemegváltoztam' csicska mellé- ellenkezett Alexandra.
-Jó lesz nekem Kata mellett-mosolygott kedvességet tettetve a fiú, majd leült mellém.

A teremben halk vagy másik esetben hangos összesúgásokat lehetett észrevenni. Az összes arról szólt, hogy mennyire szánalmas, hogy a külsőm miatt nem ítél el. Hát oké.

Az ofő elszomorodottan rámpillantott. Már nem szólt semmit. Nem tudott mit tenni. Aztán kiment, és a töritanár váltotta fel. Ez legalább kicsit elhesegette a témát a szánalomról, azaz rólam.

Óra közben kerültem a tekintetét a mellettem ülőnek, pedig többször is megbökött. Utolsó próbálkozása után-ami úgyszint sikertelen volt-egy papírfecnit csúsztatott elém.

"Miért teszik ezt veled?" -állt a lapon.
"Az hosszú, és egyáltalán nem izgalmas"-firkantottam rá a választ.
"Aha, akkor majd suli után elkaplak"-olvastam a reakciót.

Ezt nem úszom meg könnyen.