Kikerekedett szemekkel meredtem magam elé. Még csak fel sem fogtam a helyzetet, mikor a fiú felpattant rólam és zavartan ismételgette a "sajnálom" szót. Pislogtam párat és már álltam volna fel mikor kezét nyújtotta felém. Mosolyogva fogadtam el, ezután felhúzott a földről. Jobban megnéztem az előttem állót. Barna haja, mely az esés előtt szépen be volt állítva, most kócosan állt a feje tetején. Sötét barna szemeit a padlóra vezette, ezzel elrejtve piros arcát.

- Hova rohanunk ennyire? - kérdeztem mosolyogva. Majdnem olyan magas mint én, csak egy centivel alacsonyabb.

- Tulajdonképpen csak megakartam nézni az új pengét, amit készítettek. - felelte a még nem teljesen mély hangján. Hány éves lehet? Tízenegy?

- Elkísérhetlek? - néztem rá, mire aprót bólintott zavartan. Mosolyogva kezdtem el követni, mikor elindult előttem. - Hogy hívnak?

- Lucas. - nézett rám egy szelíd mosoly kíséretében.

- Lucas.. - ismételtem meg a nevét. Olyan gyerek még, viszont ebben a világban kezdett el felnőni, amit rettentően sajnálok. - Mond Lucas. Szeretsz az U.H. tagja lenni?

- Ami azt illeti igen. A démonok akár milyennek is, végre több éves titkokra jöttünk rá és még jövünk is rá. - magyarázta lelkesen. - Hogy nem egyedül vagyunk a világban. Hogy van pokol, viszont a mennyről senki nem mesél még a démonok sem. Hogy hogyan épül fel a világnak a sötétebbik fele. Szerintem eszméletlen kutatásokat tudunk végezni. - mondta ábrándozva. Neki nem az a véleménye, mint a többi embernek. Nem az, hogy mindegy mi van, vagy mi történik csak elkell az összeset pusztítani. Erre itt ez a kölyök, aki nem akarja elpusztítani, hanem megakarja ismerni.

- Érdekes. - mosolyogtam rá. Nem tudtam mást mondani, hisz én is a "pusztítsuk el mindet" kategóriába tartozom.

Be értünk a fegyver terembe, ahol láss csodát az elveszett báránykát pillantottam meg. De nem volt valami jó állapotban. Két hét telt el, mikor egy démon bejutott és kisebb felfordulást csinált, azóta Henryt nem láttam. Leginkább azért sem, mert mindig ki ment terepre és mikor vissza jött akkor is észrevétlenül a szobájaba zárkózott. Arca enyhén borostás volt még szemeiben a fáradtság jelei csillogtak. Még is a testbeszéde ugyan azt sugározta mint eddig. Felnézett egy pillanatra rám, aztán újra az előtte elterülő fegyvert pásztázta.

- Szia taknyos. - futott be mellénk Sebastian. Lucas kényelmetlenül meredt a padlóra. Vajon most milyen kedély állapotban van? - Aranyom. - mosolygott rám.

- Milyen hangulatban vagy. Megéri szóba állni veled? - fontam magam előtt össze a kezem.

- Úgy mondod, mintha mindennap más személyiség lennék. - húzta fel az egyik szemöldökét.

- Mert ez így is van. - sóhajtottam.

- Akkor válasz egyet és egész nap olyan leszek veled. - húzta csintalan mosolyra a száját, amire csak megforgattam a szemem. Kiszámíthatatlan, csak ez jutott az eszembe róla. Ahogy elnézem, rajta nem annyira látszik meg, hogy megviselte a múltkori, pedig igen is nehéz volt neki. Mesélte Anthony.

- Ne csúrgasd a nyálád. - néztem rá gúnyosan, majd megragadtam Lucas vállát átkarolva. - Mutasd a legújabb pengét. - mosolyogtam Sebastianra, majd a rám felnéző Lucasra, akinek szemei felcsillantak. Sebastian csak biccentett a fejével, mi pedig követtük. Kíváncsi voltam mit tudnak még ennél is jobban fejleszteni ezeken a fegyvereken.
A fából készült asztalon elég érdekes motívumokkal ellátott penge helyezkedett el. Lucas ámulatba esve, tátott szájjal figyelte, pedig még el se mondták, hogy mi ezen az új. - Mi az ami ezen már más? - kérdeztem egyik ujjam végig húzva az élén óvatosan.

- Nézd a szimbólumokat, amik be vannak melyedve a felületén. - mutatta Sebastian. - Ha démon van a közelben, halványan, de jeleznek.

- Szóval világít. Fantasztikus játék. - kuncogtam el magam.

- Alvilági követ is hozzáadtak, amik a lények közelében halvány piros fénnyel felcsillanak. - szólalt meg Lucas, le sem véve a szemét a pengéről. - Megfoghatom? - nézett rá kérlelően Sebastianra. Az idősebbik fiú nagyon filózott rajta, mire megragadtam a penge markolatát és a boldog gyerek kezébe adtam.

- Ha megvágod magad.. nem én adtam a kezedbe. - néztem mélyen a szemébe, mire csak bólintani mert.

- Milyen felelősségteljes vagy. - mondta gúnyos mosoly kíséretében Sebastian. Nem válaszoltam, csak a szemem forgattam. Inkább Lucasszal kezdett el beszélgetni. Én a vállam felett óvatosan hátra néztem, ahol Henry foglalkoskodott. Nagyon megviselt, talán segítenem kéne neki? Ugyan, mintha kérne is a segítségemből, inkább elzavarna. Egyáltalán mit foglalkozom vele? - gondolkodtam, mikor tompán csillogó smaragd szemeivel az én barna íriszeimbe nézett. Olyan furcsa érzés volt őt ilyen mélyen, ilyen sokáig figyelni. Nem kéne bámulnom, lehet rosszul érzi magát tőle. Nem! Én érzem rosszul magam. Tekintettem nehezen a padlóra, majd az előttem lévő két fiúra vezettem, de tisztán éreztem, ahogy a smaragd szemek továbbra is engem figyelnek.

– Azt beszélik, hogy Mad man embere volt a múltkori démon.

Csapta meg egy érdekes mondat a fülem a folyosó felől. Mad man.. Hol is hallottam én ezt? Mad man.. Ismételgettem folyamatosan magaban.

– Minden rendben? – kérdezte Sebastian megfogva a vállam. Mielőtt teljesen rá figyeltem volna, Lucast kezdtem el keresni. – Már elment.

– Ohh.. – mondtam halkan. – Sebastian. – néztem rá. Kérdően kapta rám a tekintetét. – Ki az a Mad man? – kérdeztem, mire nem tetszően elhúzta a száját. Talán nem lehet róla beszélni vagy mi?

– Szóval nem ismered? – dőlt neki az asztalnak háttal, majd karjait maga előtt összefonta. Nemlegesen megrázta a fejét. – Mad man, másnéven Urgo, úgy mond egy Alvilági maffiózó. Talán ez a helyes kifejezés rá. – dörzsölte meg az állát. –  Urgotól fél néhány  démon. Mi se tudjuk, hogy valójában miért. Így ezekkel lepaktált de olyat is hallottam, hogy nem félnek tőle csak teljesen más módszer miatt megállapodnak vele a lények. Elég beteg alak. – mosolyogta el a végét. – Van, hogy néhány piszkos munkát a démonokkal végeztett el. Emberölés, egy-két rejtélyes rablás és még ehhez hasonló piszkos dolgok. – mondta engem figyelve, de én gondolkodtam mélyen magam elé nézve. Ha ilyen jó barátai ezek a lények, annak van oka. Vajon mit szándékozik tenni, ami majd jobban nyomni fogja a válunk. – De a lényeg. – lökte el magát az asztaltól. – Ha lehet, kerüld el a pasast. – tette kezét a vállamra majd kisétált a teremből. Sóhajtva fordultam meg, hogy még egyszer rá nézhessek Henryre, de már nem volt a teremben. Ki sétáltam a folyosóra, talán annak reményében, hogy megtalálom, de nem.

– Látom elég buzgón keresed. – hallottam meg Anna hangját a hátam mögül.

– Miről beszélsz? – kérdeztem, mintha fogalmam se lenne róla, hogy mire céloz.

– A szobájába ment. – mondta mosolyogva azzal pedig ott is hagyott engem. Ch..mégis miket össze nem hord... De azért még is elindultam Henry szobája felé.  Idegesen szorítottam a pólóm szélét, szinte már el is fehéredtek az ujjaim. Még vissza fordulatok. Álltam meg erre a gondolatra. De ha már elindultam.. Viszont minek megyek hozzá?
Sóhajtva újra megiramodtam a barna ajtóhoz és megálltam előtte.  Figyeltem, hogy hogy van kialakítva, hogy hol van kikopva, még elég bátorságot nem gyűjtve megemeltem, hogy jelezzek neki. Viszont a kopogásra, nem reagált, ezért inkább megszólaltam.

– Beszélhetnénk? – hangom erőtlen volt még is olyan hangosan szólaltam meg, hogy biztos halljon engem. – Kérlek. – szólaltam meg újra, mikor is nem kaptam választ az előzőre.

– Menj el! – szólt ki tompán egy hang. Remek, elzavartak. De nem tágítok csak sóhajtva hátam neki döntöm az ajtónak, majd rajta szépen lecsúszva leülök a földre. Szétnéztem a folyosón, de jelen pillanatban még egy lélek se jár erre.

– Akkor beszélünk így. – helyezkedtem el kényelmesen. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. Igen, még egy ilyen köcsög is kíváncsi, hogy a bunkókája, hogy van. –  halkultam el egy pillanatra. – A múltkor, egyáltalán nem gondoltam komolyan amit mondtam. – fogalmaztam magamban a mondatokat. Henry is meg tud lepni a viselkedésével néha, ezért próbáltam nem elszúrni az egészet, hogy a hangulata meg ne változzon. – Elhiszem, hogy meijedtél. – feleltem remegő hangon. – De ez rendben van. Mindenki a múltjában bújnak meg olyan dolgok, amikre nem szívesen emlékezünk vissza. – mondtam, de semmi választ nem kaptam és csak reménykedtem, hogy nem kapcsolt át fülesre. Ha mégis, most egy zenemixet hallgat engem kizárva. Ehh~ kissé kellemetlen lenne.  – Szerettem volna segíteni, de te inkább felbőszülve elmentél. Egyáltalán nincs gond azzal, ha egyszer elgyengülünk valaki előtt... – be se fejeztem a mondatot, hátam a kemény padlónak csapódott, ahogyan a fejem is. Értetlenül néztem rá a felettem álló Henryre.

– Miért nem hagysz már magamra? – kérdezte, miközben karjait összefonta maga előtt. Nem álltam fel, sőt még csak fel se ültem csak ott heverésztem a szobája padlóján. Azért elég szemét dolog, hogy szó nélkül kinyitotta az ajtaján, amin fájdalmasan beestem...

– Nem tudom. – néztem más irányba. Mindent érdekesebbnek találtam jelen helyzetben, csak ne keljen rá néznem.

– Kelj fel. – fordult el és beljebb sétált a szobába. Engedelmesen fel álltam a földről majd hezitálva, de becsuktam magunk mögött az ajtót. – Szóval nem hagysz magamra. – sóhajtott fáradtan és ledobta magát az asztal mellett lévő székre.

– Nem adom fel olyan könnyen. – ültem le a másik székbe. Szótlanul ültünk, még ő egy könyvet lapozgatott addig én csak felmértem a szobáját. Velünk szemben egy nagy franciaágy foglalt helyen, melyen az ágynemű húzhatok sötétkékben tündököltek. Három nagy barna szekrény volt oldalt még az ágya mindkét oldala  mellett, világosabb színben két éjjeli szekrény foglalt helyet. Ezen kívül még két fotel és egy kanapé is állt a szobában. Nem is vettem észre, hogy engem figyel csak mikor visszafordítottam a fejem. – Mi van? – kérdeztem a határtalan kedvességemmel.

– Várom, hogy elmond a monológod aztán lelépj. – emelte fel unottan az egyik szemöldökét. Arcának bőrét halvány gyér fény világította meg, ahogyan a zölden izzó szemeit is. Nyeltem egy nagyot zavaromban. Zavarban vagyok?

– Szerintem az már meg volt. Csak választ nem kaptam, hogy hogy vagy. – feleltem torok küszörőlve, tekintettem pedig a szobában helyezkedő bútorokra kaptam. Nem tudok a szemébe nézni, de miért nem? Halk gúnyos kucogásra viszont visszanéztem rá.

– Zavarban vagy? – kérdezte elég lealázóan méregetve. Felháborodva válaszoltam neki.

– Ch.. Már miért lennék? Ne képzelődj.

– Nem képzelődöm. – nézett rám ugyan úgy, meg sem változtatva az arc kifejezését. Hát ez az ember.. Minek jöttem ide. Hirtelen felém hajolt, hogy közelebb lehessen hozzám. Nyeltem egy nagyot, ahogy éreztem a buzgón dobogó szívem a torkomban. Egy ideig komolyan figyelt méreg zöld, csillogó szemeivel, azután pedig nevetve húzódott vissza. – Nem, nem képzelődöm. – felelte gúnyosan és újra a könyvet kezdte olvasni. Direkt csinálta az a..

– Csak megleptél, ne gondold túl a dolgokat. – tettem keresztbe a lábam és lazábban hátra dőltem a székben.

– Persze, persze. – legyintett a kezével, mintha zavarni akarna elfelé. Már nem tudtam minek is jöttem ide, viszont egy dolog foglalkoztatott, és ő lehet tud néhány információt.

– Lenne egy kérdésem.

– Mit akarsz már megint. – motyogta a lapok felett mérgesen.

– Tudod, hogy hol tartózkodik Mad man?

Kérdésemre felkapta a fejét és mintha csak olvasni próbált volna bennem, úgy figyelt. Viszont arc vonásai elég mérgessé változtak és már vártam is az előre várható kirohanását.

– A halálodat keresed? – kérdezte olyan mély és ijesztő hangon, hogy összébb húztam magam. – Az egy rohadt veszélyes ember a kibaszott démonjaival együtt! – állt fel hirtelen. A nem várt mozdulatra én is ijedten pattantam fel. – Ide figyelj Rachel. – jött felém ijesztően. Légzésem felgyorsult és hatrálni kezdtem. Miért félek ennyire tőle? – Tudom mit akarsz. Tegyél le arról, hogy eltudod kapni, mert nem tudod. Csak megöletnéd magad. Ha ezt mégsem tudod felfogni, csak jelzem, hogy elfogom törni mind a két lábad ha megpróbálod felkeresni. – támasztotta meg öklét a falnál, aminek már a hátam neki préselődött. Ijesztő, nagyon. A zöld szemek is hátborzongató csillognak, és a mozgása is fenyegető volt velem szemben. – Megértetted? – kérdezte, de nem bírtam kinyögni egy szót se. – Megértetted?! – kiabálta közel hajolva hozzám. Nagyot nyelve, bólintottam és remegő hangon válaszoltam.

– Meg.

Csend volt, mégis olyan feszült csend, amibe az ember megborzong. Nem tudtam mi fog ezután történni, bekerített mint egy vadállat a zsákmányát.

– Nekem..most mennem kell. Igen. – kerültem óvatosan ki, de szemeivel megsem szakította a szemkontaktust. – Mennem kell. – léptem ki az ajtón, aminek neki nyomtam a hátam. Kifújtam a tüdőmben megmaradt levegőt és lehunytam a szemem, hogy megnyugtassam magam. Messziről kerülnöm kell őt. Ő is egy démon, egy emberi démon.