Fintorogva néztem végig az osztályteremhez hasonló helységben. Mi ez a hely, egyáltalán? Nem elég, hogy az a rész baromi nagy, ahol a munkájuk legtöbb idejét végzik, de hogy van egy másik szárny ahol tanítanak? Mi a franc...

– Remélem nekem nem kell iskola padba ülnöm. – fontam keresztbe magam előtt a karjaim, míg Henry, csak megforgatta a szemét.

– Amilyen értelmiségi szinten vagy, nem ártana. – felelte a maga flegma stílusában. Néha..néha elképzelem, hogy az öklöm felszántja a nagyképű arcát.

– Oda nézzenek, ki mondja ezt. Menj ülj le közéjük és kérd meg őket, hogy egy kis modort neveljenek beléd. – léptem el az ajtóból és megindultam a folyosón. Közben azért reménykedtem, hogy ez az idióta követ engem, mert simán eltudtam volna tévedni.
Szemem sarkából óvatosan hátra pillantottam, abban a percben megnyugodtam, hogy a drága bunkóm itt lohol a nyomomban.

– Minek van itt iskola? – kérdeztem megállva egy kisebb helység ajtajában. Bent rengeteg könyv foglalt helyet a polcokon és asztalokon. Borítójuk megviselt állapotban takarta a lapokat. Meg mernék győződni arról, hogy némelyiket már a por eszi.

– Vannak, akik fiatalon kezdik. – rántott vállát és beljebb lépett a helységbe. Szemöldököm ráncolva mentem utána. – Például azok a gyerekek, akiken hamarabb feltűnik a pecsét. – simított végig az egyik könyvön. Fekete hajtincsei rakoncátlanul helyezkedtek el a feje tetején még némelyik az arcába lógott. Smaragd szemeivel a könyvet figyelte, amit most ki is nyitott majd bele lapozott és szemöldökét ráncolva olvasott el néhány sort. Hirtelen felnézett rám, mire zavartan lekaptam a tekintettem. Ennyire sokáig néztem volna? Becsukta a könyvet és megindult az ajtó felé. – Akarsz még itt bámészkodni vagy mehetünk tovább? – szólt oda gúnyosan. Viszont én nem foglalkoztam vele, egy dolgon járt az agyam. Ha jól hallottam a múltkor, mikor összementem Sebastiannal, azt mondta, hogy Henrynek még nincs társa. Amit oly' nehezen tudok elképzelni, hisz már olyan fiatalon találnak manapság. Azért minden erőmet összeszedve csak megfordultam, de nem indultam meg felé.

– Neked még nincs meg a társad? – kérdeztem óvatosan, mivel egy kiszámíthatatlan emberrel állok szemben. Egy ideig furcsán méregetett engem, majd elcsapta a fejét.

– Minek érdekel az téged? – indult el a folyosón, én pedig kénytelen voltam utána rohanni. De hosszú lábai vannak.. Még ő lép egyet, addig én hármat.

– Csak fúrja az oldalam. – rántottán vállát, bár ezt ő nem láttad, mert a háta mögött kullogtam.

– Egyszer ez lesz a veszted. – fordult be egy folyosón hirtelen, mire neki szaladt valaki. A szőke hajú lány majdnem hanyat vágódott, de Henry elkapta a lányt és talpra állította. Huhh.. Mi franc ez az érzés? Talán irigy vagyok? Ez az ütközés és mozdulat, mintha egy romantikus filmet látnék, amiben nem én vagyok a főszereplő. Egyáltalán minek érdekel ez engem?

– Köszönöm, H. – vakarta meg zavartan a lány a tarkóját.

– Hova ez a sietség, Rosa? – kérdezte Henry. Teljesen más volt a hangnem egy pillanatra. Talán csak a mondat elejéig. Lehet ezzel a csávóval semmi gond nincs csak szimplán utál engem, mert hozzám meg egyszer se szólt így. Még hümmögve se.

– Annat keresem. Lenne egy-két megbeszélni valóm vele. – mosolyodott el. Olyan szép ez a lány. Szőke hosszú haj, amihez tökéletesen passzolnak az égkék szemei. Mosolya barátságos és a kisugárzása is jó. Karcsú, de nem az a már szinte eldeformálódott alakú, hanem az a pont tökéletes. Sőt, még a beszéde is, atya ég! Ez a lány egy angyal! De olyan angyal, akinek kamaszkorában semmi piszkos gondolat nincs a fejében. Hát én egyáltalán nem vagyok, ilyen tiszta.

– Rosaline. – nyújtotta felém a kezét. Erre eszméltem fel a gondolataimból, így gyorsan fejrázva elhesegettem a lényegtelen dolgokat és elfogadtam a gesztusát.

– Rachel. – mosolyodtam el halványan.

– Anthony lánya, igaz?

De híres vagy Anthony, egyelek meg.

– Igen. – válaszoltam egyet bólintva, így mégjobban nyomatékosítva a válaszom. Kék szemeivel rám nézett, szinte piszkosnak éreztem magam, ahogyan a tiszta tekintetébe mélyedtem.

– Érezd jól magad nálunk. Most mennem kell, sziasztok! – intett egyet felénk és fordulóban el is tűnt, ahogy Henry is. Remek, hagyjátok magamra majd egyszer kitalálok ebből a labiruntosból. Mérgelődve indultam meg, mire félúton megragadták a csuklóm, így fájdalmasan felsszisszentem és kitéptem a kezem az illetőjéből.

– Az a krém csodákra képes, amit Anna adott, de nem lehet mindig be kenve, szóval ma elég érzékeny kérlek legyél erre tekintettel! – fordultam meg a személy felé és már korholtam volna le, de mikor megláttam, hogy nem Henry áll előttem, hanem Sebastian megköszörültem zavaromban a torkom.

– Bocsánat, el is felejtettem. – karolta át a vállam. – Szóval, hogy haladsz a beilleszkedéssel? – nézett le rám oldalasan mosolyogva. Úgy bánt velem mintha évek óta ismernénk egymást. Mégis hova képzeli magát?

– Nem vagyok valami társasági ember, de nem is csalódtam. – néztem körbe, bár itt szinte mindenki úgy ismer, hogy néhányszor lát elmenni maga mellett vagy a nevem hallatán, de én nekem valahogy így volt jó. Nem akartam, hogy ismerjenek és én sem akartam őket megismerni.

– Örülök neki. – mondta majd elkezdett húzni maga után. – Mutattok valamit.

Szemöldök ráncolva követtem, az előttem haladó fiút. Ha most megpróbálsz kinyírni, csak szólok, hogy én hamarabb teszem meg. Olyan furcsán viselkedett és a körülötte lévő légkör hangulat téren kiszámíthatatlan. A múltkor még úgy ahogy jól éreztem magam a közelében, most viszont feszélyezve érzem magam. Hova vonszol egyáltalán? Benyitott az egyik barna ajtón, ami mögött fegyverekkel teli helység állt. Bent pedig egy Henry is.

– Szinte sejtettem. – törölte egy fehér ronggyal az egyik fegyvert. Valahogy nem tudtam értelmezni, amit mondott.

– Ugyan. – legyintett semmit jelentősen Sebastian. – Csak gondoltam megmutattom neki a "kincseinket". – nézett végig a fegyvereken. Csak szemöldököm ráncoltam, hisz úgy éreztem, hogy valamiről nem tudok ezért kezdtem kényelmetlenül egy helyben toporogni.

– Ja. – lökte oda flegmán Henry. – Minden nővel ezt csinálod. – tette a kezében tartott fegyvert a polcra, nekem pedig kezdett felnyitódni a szemem. – Neked meg. – nézett rám dühösen. – Lehetne eszed, hogy nem dőlsz be ennek. – biccentett Sebastian felé. Viszont most mindketten engem nézték, amitől eléggé zavarba jöttem bár ezt nem hagytam, hogy lássák rajtam.

– Ő vonszolt el. – néztem mérgesen a mosolygó Sebastianra. – Amúgy meg megtudom védeni magam. – fontam össze magam előtt a karjaim. – Ráadásul meg se lepődök. Ch, férfiak. – mondtam szemforgatva majd kiléptem a helységből és elindultam az egyik irányba. Ha eltévedek kérek útba igazítást, bár nem nagyon volt rá szükségem, mert hála Istennek vissza találtam az aulába onnan pedig a szobámba.
Ahol meglepetésemre nem egyedül voltam. Anthony ült az asztal előtt a széken és a telefonját nyomkodta. Kérdően néztem rá, miközben becsuktam az ajtót és leültem az ágyamra.

– Hát te? – kérdeztem törökülésben ülve.

– Már beszélgetni se jöhetek hozzád? – kérdezte megjátszott fájdalommal. Áhh a rég jól ismert Anthony, aki próbál mindenki lelkén könnyíteni, több, mint kevesebb sikerrel. Bár nem hiszem, hogy az enyémen kéne.

– Jártasd a szád nyugodtan, én meg csak hallgatlak. – legyintettem, mert most nem szívesen hallgattam volna a szónoklatát, így elterülve az ágyon vártam, hogy bele kezdjen.

– Szívtelen. Milyen fájdalmakat okozól nekem. – sóhajtott fel, de hangjában lehetett hallani a szórakozottságot. – Hogy érzed magad?

Hogy érzem magam?

– Nem tudom. – sóhajtottam majd behunytam a szemem.

– Megbarátkoztál a hellyel? – kérdezte továbbra is csendben ülve a székben.

– Nem. A ténnyel barátkoztam meg, hogy itt kell lennem és szabályokat követnem, nem a hellyel. Amivel nem is fogok, ha még is az nem mostanában lesz. – fordultam hasra.

– Csak idő kell. Magadnak is meg a többieknek is. – mondata végére hallottam, ahogy megreccsen halka a szék jelezve, hogy felállt róla.

– Persze, persze. – intettem le a kezemmel, rá hagyva az egészet ugyan is nem volt ínyemre az egész kócerálj, de nem akartam lelombozni. Éreztem, ahogy betakar majd az ajtó felé sétál és kilép rajta. Sóhajtva hunytam le a szemem, csak elakartam felejteni egy pillanatra mindent, ami körülöttem van, aminek a végkifejlete az lett, hogy elragadtak az álmok.