° 2. rész°

– Ki vagy? – dörmögte mély hangján a hátam mögül, amitől a hideg is kirázott. Kezeimet felemeltem, jelezve, hogy nem támadok és feladom. A tárgy már nem volt neki szorítva a fejemnek, ezért bátorkodtam leszállni a holttestről. Amint talpra álltam, fel is tűnt előttem az illető. Rövid, éj fekete haja kuszán állt a feje tetején, még smaragd zöld szemeivel ijesztően nézett engem. Nem válaszoltam a kérdésére, csak körül néztem a szobában, azon gondolkodva, hogy eltudok-e menekülni. – Te is közénk tartozol?
– Közénk? – kérdeztem, egyik szemöldököm felhúzva.
– Láttam mit műveltél a démonnal. Nem vagy átlagos. – rázta a fejét, fegyverét pedig továbbra is szorosan felém tartotta. Elmosolyodtam, miközben őt figyeltem. Vonásait csak egy pillanatig enyhültek kérdőre, de aztán vissza is váltott ridegre.
– Óh, szóval néztél minket. Ha engem kérdezel, ez elég pedofil dolog. – vicceltem el az egészet. Nem volt kedvem meghalni, hátha így megenyhül.
– Ne szórakozz velem. Útban voltál, így nem tudtam elvégezni a feladatott, amit megtettél helyettem. Ha nem mászol rá már rég hallott lenne. Azt hittem valami ribanc vagy, még a kérdést fel nem tetted neki. – felelte flegmán. Hát nem valami kedves egy lélek az is biztos. – Szóval nem tartozol a U.H.-be? – engedte le félig a fegyverét. Szóval erről beszélt a démon. Tudom mi az a U.H. Anthony is nekik dolgozik.
– Nem. – feleltem.
– Akkor meg ki a faszom vagy? – kérdezte, vissza vezetve a képembe a fegyver végét. Hova lett a modor, kérem szépen.? Tényleg nem egy kedves lelkűvel futottam össze. Megilletődve néztem őt. Szemeim kikerekedtek, még figyeltem az előttem állót. – Válaszolj! – förmedt rám és lépett felém egyet fenyegetően. Automatikusan hátra léptem egyet. Megijedtem tőle, sőt lehet félek is ettől a személytől, de pont egy embertől félnék?
– E..Egy senki. – válaszoltam dadogva. Miért dadogok? A torkom összeszorult amikor a szinte izzó zöld szemekbe néztem. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, így nyeltem egy nagyot. Mi van velem? Pont egy embertől félnék, ugyan már ne röhögtess. De talán a mereven engem néző pisztoly miatt félhetek, hogy bármikor elsülhet?
– Neved? – kérdezte, mire sóhajtottam egyet és lassan leengedtem magam mellé a kezeim.
– Rachel. – mondtam őt nézve. A háta mögé nyúlt majd egy fekete bilincset vett elő. – Játszani akarsz? – kérdeztem szórakozottan, mivel már nem éreztem azt az iszonyatos félelmet, mint ezelőtt.
– Kussolsz. – mondta és a hátam mögé állt. Erőszakosan ragadta meg a karom, amire felszisszentem és rárakta a bilincset. Olyan erősen rá szorította, hogy éreztem, ahogyan vágja a kezem. Mintha egyéles kés éle tapadt volna rám.
– Velem jössz. – jelentette ki majd szinte cibálni kezdett kifelé az ajtón. Az ajtó előtt két embernek bólintott, akik bementek oda, ahonnan mi az elébb távoztunk. Lent a party tombol és pont Meghan Trainor – No Excuses száma ment. Kifordultam a fiú szorításából félig, majd megbilincselt kezeimmel elé álltam.
– Táncoljunk. – mondtam mikor megláttam mérges, egyben kérdő tekintetét. Rántott egyet a kezemen és mondott valamit ami nem értettem. Kint a sikátorhoz mentünk, ahol egy fekete kocsi várt ránk. Szó szerint be dobott hátra majd éreztem, ahogy elindulunk. Nagy bajban vagy Rachel. Anthony mondta, hogy az olyanokkal, mint ők ne nagyon fussak össze, hisz csak úgy démont vagy egyéb lényt nem lehet ölni. Kifejezetten kiképzés kell hozzá, és titok tartás. Ők próbálják megakadályozni, hogy a mindennapi emberek ezeknek a valamiknek a létezésüket tudják. Viszont velem nagyon elfognak számolni, de én semmit nem mondok. Nem fogok, nem égetem le Anthony.

Sötétség uralkodott a kocsiban, néha pedig egy két fény csóva beszivárgott az ablakokon. A bilincset piszkáltam ami már a húsom vágta. Éreztem, hogy meleg folyadék folyik le a csuklómtól, az ujjaimig. Ha nem szabadulok meg tőle, még elvágja az ütőerem.
– Hé! – kiabáltam a fekete hajúnak. – Morcos csávó! – szólítottam meg újra, hátha most reagál valamit, de nem szólt semmit. – Hé, kérlek! – kiabáltam újra.
– Mi van?! – szólt vissza idegesen. Legalább vissza szólt.
– Szedd le a bilincset, már a csontom vágja. Nem bántalak, nem vagyok veszélyes. – mondtam, mire csak morgás volt a válasz rá.
– Ezt mond annak a démonnak is akit megöltél. – dörmögte. Ajkaimat egy sóhaj hagyta el. Hogy keveredhettem ebbe bele? Nagyon fáj a csuklóm, sajog, lüktet, bármit is csinál kezdtem úgy érezni, hogy nem bírom. Szemeim lecsuktam, hogy eltereljem a figyelmem. Vörös ruhámban kezdtem fázni, a magassarkúmban is sajgott a talpam. Akárhogyan is arattam sikert a démon megölésével, ugyan úgy vesztettem is. Vesztettem, pedig kiskoromban megfogadtam, hogy soha nem vesztek. Nem.
– Milyen szívás. – nevettem fel.
– Kuss legyen! – kiabált hátra.
– Mond te mindig ilyen bunkó vagy? – kérdeztem, de nem jött válasz. Mikor már kezdtem ellazulni és nem figyelni semmire, megszólalt.
– Nem. – morogta olyan halkan, hogy alig hallottam. Hát, első benyomásnak végül is nem rossz. Találkoztam már rosszabbakkal is, akik szinte veszett ügynek számítottak, de ő nem.
– Kapcsold be a rádiót és akkor elhiszem. – szóltam és vártam, de úgy látszik nem hatottak a szavaim, mert ugyan úgy csak a kocsi motorjának zúgását hallottam. Viszont pár perc múlva meg is szólalt a zene, amire csak elmosolyodtam. Tudtam. Tudtam, hogy nem veszett ügy a csávó, csak kissé merev.
Ajtó csapódásra ijedtem fel. Körülnéztem és mikor kezeimmel hirtelen mozdulatot akartam tenni, fájdalmasan felnyögtem.
– Kifelé! – szólt rám az útitársam. Nehézkesen felálltam majd felé lépdeltem, de lelépni már nem tudtam, így segély kérően rá néztem. – Mi van?
– Nem tudok kiszállni. – lengettem meg előtte a magassarkúm és a kezeim óvatosan. Idegesen fújtatott majd kezeit a derekamra tette, felemelt majd letett. – köszönöm. – mondtam, amire csak morgott. Milyen mérges zsákkal hozott össze az élet.
Nézelődni kezdtem. Nem a városban voltunk abban biztos voltam ennyi kocsikázás után. Egy teljesen más helye, egy erdő közepében.
– Gyere már! – ordított rám majd karom megragadva húzni kezdett, amire felszisszentem. Egy lelakott faház felé mentünk. Talán itt fog megölni és eltemetni? Kérdeztem önmagamtól, de még én sem akartam igazán választ kapni erre a kérdésre. Csodálkozva néztem, hogy a faházat kezdtük el meg kerülni. Megakarok én halni? Nem, akkor miért nem csinálok már valamit. Amint leesett minden, folyamatosan kerestem a megoldást, hogyan is juthatnék ki a fogságából. Egy nagy pajtához vitt, melynek eltolta az ajtaját. Itt éreztem azt, hogy pillanatok alatt végem van, de tévedtem. A pajta deszkás padlóját felhúzta egy vastag kötéllel, amit ámulattal néztem. Titkos ajtó! Ujjongott a bennem lévő gyermek. Meg sem vártam a hátam mögött lévő pasit, csak elkezdtem le sietni a nagy és hosszú lépcsőn. Lent már beért engem a "kedves" barátom és újból karon ragadott. Az ijesztően sötét, tágas folyosón ráncigált végig majd lefordultunk balra, ahonnan nagy hangzavar hallatszott és már a fények is égtek. A folyosóról kiérve egy nagy helységben álltunk. Kíváncsi szempárok ránk tapadtak, pontosabban rám. Nem zavartattam magam csak ámulattal néztem a gépeket, a fegyvereket, minden érdekes új dolgot amikkel itt most találkozhattam.
– Gyere. – rántott egyet a karomon. Vegyes érzéseim támadtak. Megkérdeztem volna, hogy mi baja, de egyben pofán is vágtam volna.
– Jézusom, H.! – sétált felénk egy néger férfi, akinek sokkal barátságosabb a megjelenése és a hangja is, mint az útitársamnak. – Még is ki ez? És miért..miért.. – mondta, de mondatát csak egy fáradt, mérges sóhajjal zárta le, miközben a kezemnél kutakodott majd éreztem, hogy az éles szorítás eltűnik. Számat összeszorítva nyomtam magamhoz a száradt vérrel tarkított kezem, megkönnyebbülés járta át a testem.
– Köszönöm! – néztem rá a mosolyogva a férfira, aki viszonozta a gesztusom.
– Minek engedted el? – kérdezte felháborodottan a mellettem álló, fekete hajú.
– Minek bilincselted meg? – kérdezett vissza a férfi, amire már a fiú nem válaszolt semmit. – Menjünk. Hallani akarom a részleteket. – biccentett, én pedig követni kezdtem. Mióta megöltem a démont ő tűnt a legkedvesebbnek, szóval ez nem kérdés, hogy szó nélkül követni kezdtem.
Beültünk egy iroda féleségbe, ahol én a faasztal előtt elterülő fotelben foglaltam helyet, a kísérőm meg csak lazán neki dőlt az ablak előtti asztalnak, még a férfi velem szembe ült le az asztalhoz. Drága útitársam mindent elmesél, semmi színezés nem volt a történetben, hogy igazán piszkosnak mutasson be engem.
– De mi van, ha Urgo embere? – néztek rám a méreg zöld szempárok.
– Hogy kinek? – kérdeztem vissza. Urgo? Ki az az Urgo.
– Az is megtörténhet, hogy a mi Mad man barátunk vele nyíratta ki a démont. Mit nem csinált meg az az Alvilági lény? Kétlem, hogy a gyerekek miatt öltétek vagy ölted meg. – indult meg felém. – Hallani akarom! – csapott az asztalra, amire kicsit összerezzentem.
– Fejezd be, H. – kelt védelmemre a kedves férfi. – Nem tudunk semmit sem pontosan, de nekem nem úgy tűnik, mintha Urgo embere lenne. Amúgy sem szeret nőket alkalmazni. – sétált a fiú mellé. – Most pedig jelentést kell tenned. Menj, majd én elbeszélgettek a lánnyal. – rakta kezét a fiú vállára, aki csak mérgesen, kezével lesöpörte azt. Feldúltan távozott a helységből, amit a hangos ajtó csapódás adott tudtunkra. A férfi tarkóját vakarva, zavartan felnevetett, miközben vissza ült a székbe.
– Mindig ilyen?  – mutattam az ajtóra, célozva a srácra.
– Nem, de mostanában elég nehéz neki. Nézd el, kérlek. – mondta fiókját kihúzva. Kivett belőle egy fehér kendőt a mire vizet öntött és felém nyújtotta. Hűsítő érzés járt át, ahogyan  a sebeimre helyeztem a kendőt. – Szóval, honnan tudsz az alvilági lényekről? – nézett rám. Kezeit az asztalon összekulcsolta. Számat beharapva törölgettem a kezem. Ha nem mondjuk el a teljes igazságot, akkor nincs vele baj, nem igaz?
– A mostohaapám avatott be. – feleltem szűk szavúan.
– Mit mondott még neked? – tette fel újabb kérdését. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy mit válaszolok a különböző kérdésekre, ne hogy behúzzon a csőbe.
– Figyeljen, rengeteg olyan dolog van amiről nem tudok, nem mondott el mindent. – emeltem rá barna szemeim. – Ismerek néhány lényt. Tudom, hogyan kell őket megölni, de ezeken kívül nem sok mindent tudok.
– Ki az apukád? – kérdezett újra. Alsó ajakamat beharaptam s gondolkodtam, hogy mennyire rontok a helyzeten a most következő válaszommal.
– Az első pecsétesek közt volt.  – feleltem, mire szemöldöke megrándult. Tulajdonképpen nem Anthony volt az első pecsétesek közt, hanem az igazi apám, akire már oly homályosan emlékszem.
– Tudod mit jelent a pecsét? – állt fel és indult meg a kis bár asztalkájához, ahol italt töltött magának.
– Egy fajta megállapodás volt a boszorkányokkal. Majdnem minden alvilági vadásznak van, vagy azoknak a vadászoknak akik kisebb csoportokban állnak. Egy fajta rejtett jel a társaik számára. Ennyit tudok. – magyaráztam, közben elutasítva az italt.
– Tudod nem minden alvilági lénnyel tudunk egyedül megbirkózni. Ha a pecsét ránk kerül, társat keres.  – felelte bele kortyolva a pohárba. Kíváncsian néztem rá.
– Párt keresnek? Ott vannak a randi oldalak hozzá. – mondtam hátra dőlve a fotelban.
– Nem. Ez nem olyan, inkább lelket keresnek. – rázta a fejét. – A pecsétes vadásznak bárkivel összeforrhat a lelke, akit a pecsét méltónak vél rá. A vadászok pedig nem dönthetnek róla, hogy ki legyen az.
– De ha egy pecsét nélküli nem akarja, hogy a pecsétes mellette legyen? – tettem fel új kérdésem. Valahogy foglalkoztat a téma.
– Nem tudd nagyon ellenszegülni. Nagy ritkán átérzi a vadász érzelmeit, bár ezek ritka pillanatok. Inkább a fájdalmát és a két lélek hatalmas erejét érzi, amiknek nagyon nehezen tudd bárki is ellent mondani. Ha megtapasztalod a hatalmat, nehezen dobod el. – ivott bele az italába. – Majd egy kis idő után a pecsét nélkülin is megjelenik a pecsét és a legtöbbször elkíséri a vadászt, vele együtt dolgozik. Most viszont. – állt fel tenyerét összecsapva. – Mielőtt beszélünk rólad, muszáj behívnunk az apukád.
– Kérem ne kezeljen úgy, mint egy gyereket, mert nem vagyok az. – mérges lettem. Már a második esett, hogy azt mondja "apukád", muszáj voltam érte szólni.
– Rendben. Akkor, hogy hívják a mostohád? 
Nagyon elgondolkodtam, hogy válaszoljak-e neki, de muszáj voltam, hisz egyedül nem szabadulok ki ebből a galibából, amit okoztam magamnak. Vajon érdekelni fogja Anthonyt, hogy mi van velem? Hisz csak úgy leléptem és ennek már vagy három hónapja. Kitartóan keresett, de én mindig leráztam és egyszer csak nyomok nélkül maradt. Most pedig segítségre szorulok és szükségem van rá. Hogy lehettem ilyen önfejű?
– Anthony. Anthony Turner.  – feleltem lehajtott fejjel. Szégyen érzetem támadt. Szégyelltem magam, pedig még nem is találkoztam vele.
– Tony Turner?!  – lepődött meg a férfi. Még rosszabb, hogy ismeri, ha ő ismeri akkor a többi ember is ezen a helyen vagyis most sikeresen leégetem Anthonyt. Gratulálok Rachel.

××××

Hoztam még egy kis ízelítőt belőle nektek. Remélem tetszik. Good Night!

××××