Mély levegőt véve nézek be a szobába, ahol most többen is körben állnak egy halott U.H. tagott. Körülbelül két perce értem ide, így csak értetlenül figyeltem, hogy mit is csinálnak. Fred több emberrel beszélt még egy fiú leguggolt a testhez és egy másik tagnak beszélt valamit.

– Tudtam, hogy egyből ide jössz. – érintette meg a vállam Sebastian. Kezét el nem véve, pásztázta a többieket.

– Ez a hely a világ legbiztonságosabb helye és senki nem vette észre, hogy öngyilkos lett? – meredten magam elé nagyot sóhajtva. Egy fiatal nő feküdt a földön, vérével pedig beszínezte a fehér szőnyegét. Rengeteg ember mászkál itt, de képtelenek egymásra figyelni?
Sebastian nem felelt semmit a kérdésemre, így csak lesepertem a kezét és elindultam az aulában. Most kevesen voltak. Gondolom az esett után inkább elhúzodtak, főleg azok, akik nagyon jól ismerték a nőt. Számat elhúzva indultam meg az ebédlőbe, hogy igyak egy kis vizet. Bent egy vörös hajú lány állt. Arcára kétségbeesés és félelem ült ki, ahogy engem meglátott. Szemöldököm kezdtem ráncolni.

– Hagyj békén! Te meghaltál! – kiabálta egy férfi a folyosón, aki előtt Anna állt. Anna is értelmetlenül nézte a férfit, ahogy én is a vörös hajú lányt, aki felpattant a helyéről. Mi a fene folyik itt. Ki mentem a folyosóra, hogy segítsek Annanak, aki kezeit védekezően maga elé tartva nyugtatta a férfit.

– Evan, minden rendben. – csitította Anna.

– Mi folyik itt? – léptem oda, hozzájuk. A férfi - vagyis Evan - rám kapta a tekintetét, még Anna csak megrántotta a vállát, ezzel jelezve, hogy fogalma sincs.

– Mit művelsz?! – ragadta meg a vállam Evan. Rántott rajta egyet, majd ködös tekintetével engem nézett. Félt.. De mitől? Tőlem? Hisz most találkozunk elsőnek. – Hallasz?! – lökte magunkat a falhoz, amit legjobban én éreztem meg.

– Evan! – kiabált Anna és megpróbálta leszedni rólam a férfit, aki csak ellökte magától, így szegény a padlón kötött ki. A férfi ujjait a torkomra fonta, amit erősen kezdett el szorítani. – Sajnálom. – mondta és mégjobban rászorított.

~Egy órával ezelőtt~
^Írói szemszögből^

Anthony futva ért a kocsihoz, ahol már H. várta és elé sietve várta a fejleményeket. Anthony lihegve megrázta a fejét.

– A nő leszúrta a férjét. – egyenesedett ki és ült be a kocsiba. – Ekkor a démon távozott a lákásból. Nem tudtam elkapni. – rázta a fejét és a gázra rátaposva a központjukhoz vette az irányt.

– Meghallota volna, hogy Max elhajt a kocsival? – kérdezte a fiú mélyen gondolkodva. Anthony csak megrántotta a vállát. – Remek. Egy démon mely bele mászik az elménkbe. – mondta idegesen Henry, majd tehetetlenül hátra dőlt. Tony ujjai a kormányt fogva elfehéredtek. Nem akart kimutatni mennyire ideges, de a mellette ülő még így is észrevette rajta. – Tony?

– Ha Maxet követi eljut a központba. –   felelte idegesen. – Rachel is ott van. – sóhajtott idegtől remegve.

– Megtudja védeni magát, nem kislány már. – felelte H. nyugtató hangnemben. Egy kis mennyiségű gúny sem bújt meg a hangjában.

– Egy elme facsaró démonról van szó. – szorította össze a fogait Anthony és még gyorsabb sebességre váltott. Henry felfogva a szavait nyugtalanul mozogni kezdett ültében.

~ Rachel szemszögéből. ~

– Az istennit! Engedd el Evan! Megfog fulladni! – rontott neki újból Anna, de meg se hatotta a férfit. Kezei közt csak levegőért küzdöttem és éreztem, hogy nem sokára megfogok fulladni. Próbáltam venni egy mély levegőt, mire még az eddigieknél is jobban rászorított a nyakamra. Fájdalmasan felnyikkantam, most már végképp nem jutottam levegőhöz és az ájulás is kerülgetett, mire az egyik pillanatban elengedett. Ugyan úgy mint én, Evan is a földre zuhant a fejéhez kapva még én köhögve, mohón kapkodtam a levegőt. – Jól vagy, Rachel? – térdelt le mellé Anna majd a kezében tartott álló lámpa nyelét letette magunk mellé. Nem tudtam megszólalni csak bólintottan egyet neki.

– Anna? – kelt fel a földről Evan. Anna megszorította a lámpa nyelét, gondolom a támadásra felkészülve, de lényegtelen volt. – Mi történt? – nézett ránk szemöldökét ráncolva. Tényleg nem rémlik neki? Hahó! Majdnem meghaltam miattad! Ordítottam volna a képébe, de csak nyögve Anna vállára helyeztem a fejem.

– Valami itt nincs rendben. – mondta körbe nézve.

– Gondolod? – kérdeztem szarkasztikusan a rekedt hangommal miközben felálltam.

– Evan. Gyűjts össze minél több embert és húzódjatok el valahova, ha valaki furcsán viselkedik csak üsd le. – állt fel Anna is. Evan bólintott majd bűnbánó tekintettel nézett rám.

– Kezdhetnéd a vörössel. – mutattam az ebédlő ajtaja felé és néhányat simítottam a nyakamon. Anna elindult az ebédlőbe, míg Evan tőlem tisztes távolságban megállt.

– Sajnálom. – mondta és elindult Anna után. Ja, én is. Sóhajtva mentem utánuk, viszont mielőtt mi ketten is oda érhetünk volna a szőke hajú nő kiszaladt.

– Meghalt. – állt élénk. Mi történik itt? Tettem fel a kérdést magamnak, amire persze nem kaptam választ.

Evan teljesítve Anna parancsát elindult minél több embert összegyűjteni. Mi pedig elsőnek az aulába igyekeztünk, ahol állt Sebastian is. Kezeit és a ruháit vörös folyadék borította. Azt hittem, hogy megsebesült, de mikor feltűnt, hogy az egyik asztalnál valaki fekszik a vörös folyadékban, rá kellett jönnöm, hogy Sebastiant más vérre borította. Anna oda akart menni, de nem engedtem neki, vissza toltam és én mentem lássan oda a fiúhoz.

– Sebastian? Magadnál vagy? – kérdeztem halkan, tőle kicsit messzebb megállva. Könnyes tekintetével rám nézett, miközben a levegőt kapkodta.

– Esküszöm nem akartam. Nem ő állt előttem. – rázta a fejét. Vettem a bátorságot és közelebb sétáltam a fiúhoz.

– Minden rendben. Most már akkor magadnál vagy. – feleltem nyugtatóan. Szerintem csak magamat akartam nyugtatni, hisz ahogy ott állt előttem, nem akartam elhinni. De tényleg magánál van. – Anna, segíts neki. – néztem a nőre, aki bólintott és óvatosan karon ragadva a fiút, az orvosiba vitte. Én leguggoltam a nő elé, akinek üveges tekintette már a semmibe meredt. Hogy értette, hogy nem ő állt előtte? Nem tudtam mire vélni. Óvatosan lecsuktam a nő szemét és még egy ideig tanulmányoztam, mire hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Ijedten néztem fel, hogy ki is akarja rám hozni a szívbajt.

– Mi történt? – nézett rám Henry.

– A frászt hoztad rám. – álltam fel neki hátat mutatva. – Sebastian volt. De úgy tűnt, hogy mikor csinálta, nem ő csinálta. – mondtam, de a végére furcsán összeráncoltam a tekintettem. – Biztos érted miről beszélek. – fordultam felé, hogy megnézem érti-e mit hordok itt össze. Henry egy kicsit oldalra döntve a fejét a nyakamra nézet. Államat megfogja feljebb emelte, hogy jobban rálátást kapjon.

– Miért nem tudsz vigyázni magadra? – kérdezte olyan halkan és nyugodtan, hogy alig hallottam amit mondott.

– Mi történik itt? – kérdeztem óvatosan eltólva a kezét.

– Be jutott egy démon. Ha valami furcsát látsz, emlékeztesd magad, hogy az nem a valóság. – indult meg idegesen a lépcsők felé. Na még mit nem, nem fogsz ilyen hamar lerázni. Én is utána siettem és a kérdéseimmel bombáztam.

– Ha valami furcsát látok? Ezt, hogy érted? – rohantam utána. Még ő gyorsan sétált nekem futni kellett, hogy tartsam vele a tempót.

– Bele mászik az agyadba ez a dög. – állt meg hirtelen egy barna ajtó előtt, de mielőtt be ment volna rám nézett. – Mondjuk ha bele gondolok, nem kell páráznod, agyatlanokra nincs rá kattanva. – mondandója végén be ment a helyiségbe. Megforgatva a szemeimet mentem be én is utána. A hely fegyverekkel volt tele, de nem annyival, mint amit a múltkor láttam. Henry már pakolta magához azokat, amikre szerinte szüksége lesz.
Valami viszont elkezdett nyugtalanítani. Libabőrös lettem a furcsa egyben ijesztő érzésre. Henry nem figyelt rám csak pakolt és egy füzetet és nézni kezdett. Kezeimmel elkezdtem a karjaimat simogatni, hogy enyhítsek ezen a rossz érzésen.
Míg Henry el volt foglalva addig úgy gondoltam nézek én is valami fegyvert azonban mikor megfordultam az utam elállták. Nem más, mint a démon eredeti fekete, gusztustalan alakjában. Megragadta torkom és neki dobot a terem másik végében lévő szekrénynek. Fejemet beverve néztem fel néha-néha homályos tekintetemmel. Láttam, ahogy Henry küzd a démonnal, aki az egyik percben csak úgy lelépett.

– Hé! – szaladt felém Henry. Szavai tompának hallatszódtak, szinte érthetetlen szavakká váltak. Engedtem az akkor megjelenő kísértésnek és szemeimet lecsukva tettem vissza fejem a padlóra.