_______________________________

A történet lassan és nehezen bontakozik ki. Jó olvasást!
________________________________

Még a férfi, Fred – időközben megtudtam a nevét – felkereste Anthonyt, addig engem az orvosi szobába tessékeltek. Ahhoz képest, hogy egy föld alatti bunker, hatalmas. Könnyen eltévednék benne egyedül. Egy nagy fehér ágyon ültem és vártam, közben az idegesség felemésztett. Vajon Anthony mit fog mondani? Csúnyán váltunk el, sőt teljesen leráztam mikor megakart találni, most meg idehívatom, mert kell a segítsége. Szívem meggyengült, teljesen bűntudatom keletkezett, megsajnáltam, belül pedig magamat szidtam.
– Szia! – lépett be az ajtón egy szőke hajú nő. Mosolyogva nézett rám megvillantva fehér fogait. Fehér köpenyét megigazította, még füle mögé tűrte a hajtincsét. Kék szemeivel rám nézett majd keresni kezdte a sebem. Kedvesnek tűnt, jó a kisugárzása is, talán a másik kedves ember, akivel itt találkoztam. – Anna vagyok. – sétált elém és kezét nyújtotta nekem. Óvatosan megráztam a kezét, közben kinyögtem a nevem.
– Rachel.
Anna el sem engedte a kezem csak a csuklóm tanulmányozta. Homloka ráncba szaladt és meg mertem volna esküdni, hogy felszisszent, miközben nézte.
– Henry nem volt gyengéd, ahogy látom. – válaszolta az asztalhoz sétálva. Szóval a morcos fiú, akit eddig H.-nak hívtak, valójában Henrynek hívják. Mindenesetre, még most sem tartom kedves embernek.
– Hát, nem nagyon. – figyeltem, ahogyan pakolja a fertőtlenítőt és a kötéseket mellém.
– Mikor munkáról van szó, mindig így viselkedik. Valójában egy rendes, fiatal férfi. – kezdte el tisztítani a sebeim, amikre izmaim megfeszültek és felszisszentem. A csípő, maró érzésre nem voltam felkészülve. – Bocsi. – felelte le sem véve a szemét, a munkáról.
– Rendes ember? – nevettem el magam halkan egyben gúnyosan. Nekem senki ne mesélje be, hogy az az illető valójában egy kedves, rendes lélek.
– Tényleg az. Aki ismeri tudja. – felelte. Csend állt be közénk, de nem az a kínos. Elvoltunk foglalva. Ő a sebemmel, én pedig a szenvedéssel, ami ezzel járt.
– Te is vadász vagy? – csúszott ki a számon. Tulajdonképpen magamban akartam tartani, de már ezt nem tudom vissza fordítani.
– Nem. – kuncogott fel. – Az egyik vadásznak a társa vagyok.
Egy pecsét ő választotta, és még sem vadász?
– Hogy hogy nem vagy akkor vadász? – érdeklődtem tovább. Reméltem, hogy kérdéseim nem veszi tolakodónak.
– Tudod ezt a pecsétes dolgot nehezen lehet megmagyarázni. – kezdte el bekötni a kezem. – Most már olyan világban élünk, ahol minden vadászra rá kerül a pecsét, azokra is akik nem akarják. Mi pecsét nélküliek sem dönthetünk róla. Ha van egy társad nem fontos vele dolgoznod, csak a lelketeknek fontos, hogy termelje az energiát.
Most, hogy így bele gondolok elég zavaros ez az egész pecsét dolog és még azok sem tudják jól megfogalmazni vagy esetleg elmagyarázni, akik ebben benne vannak.
– Bonyolult. – feleltem, amire csak bólogatni kezdet. Kopogás hallatszott az ajtó felől majd Fred dugta be a fejét.
– Bocsánat. Tony, pár percen belül itt lesz, majd gyere vissza az irodába. – mondta, ln pedig biccentettem majd elhagyta a helységet.
– Hallottam, hogy Tony Turner, a mostohád. – szólalt meg halkan Anna. Fejét lehajtotta a hirtelen pír borította arca miatt, tekintetét pedig szorosan a kezemen tartotta.
– Ismered? – kontráztam rá, hisz a reakciójából ítélve, történt valami kettőjükkel.
– Persze, jó barátom.  – ejtette ki nehezen. – Kész is. – lépett el tőlem, én pedig leugrottam az asztalról. – Ha itt végig mész a folyosón, kiérsz az aulába, onnan pedig fel fogod ismerni, hogy merre menj. – pakolt össze.
– Köszönöm, Anna. – mosolyogtam rá, és elhagytam az orvosi szobát. Követtem Anna útbaigazítását, de jelen pillanatban azt vártam, hogy eltévedjek. Nem mertem Anthonyval találkozni. A gondolatra, gyomrom görcsbe rándult, a számban pedig keserű ízt éreztem. Kiérve az aulában, ahol sokan nyüzsögtek, körülnéztem, hogy merre is kell mennem. Sokan abbahagyták amit csináltak és csak engem bámultak. Zavartan éreztem magam, addig amíg valaki erősen meg nem szorította a karomat.
– Komolyan mondom! Fred ennél felelőtlenebb nem is lehetne.   – rántott magához a morcos fiú.
– Már kezdtél hiányozni, bunkókám. – mondtam mérgesen rá nézve. – Meg tennéd, hogy nem ráncigálsz? Így is mindenki engem nézz. – szidtam le és próbáltam kihúzni a karom a szorításából.
– Azért mert úgy vagy felöltözve, mint a sarkon állók. – dörmögte miközben zöld szemeivel rám nézett. Elmosolyodtam.
– Ez a ruha sok férfi fejét elcsavarta már. – kuncogtam fel. Nem fogok semmilyen helyzetben sem komoly lenni. Mindig ez volt a fegyverem, a komolytalanság.
– Ja, a részeg, idióták fejét. Nagyon jó teljesítmény. – morgott. – Visszaviszlek Fredhez.  – kezdett el erőszakosan húzni maga után, még valaki meg nem szólított a hátunk mögött.
– Rachel?
A hangot felismertem ezért nem mertem egyből hátra fordulni, tudtam jól ki áll ott.
– Anthony? – kérdezte Henry, amint megfordult a karomat elengedte. Torkom összeszorult a gyomrommal együtt a fejem pedig nagy zsivajba kezdett. Lassan megfordultam a padlót nézve egy ideig, utána rá emeltem a tekintettem. Szemei ragyogtak, csak kissé tűnt megviseltnek.
– Tony. – szólítottam meg ő pedig elindult felém. – Esküszöm megmagyarázom csak..– nem tudtam befejezni, mivel erős karjait körém fonta és magához préselt. Egyik kezét a fejemre simította és úgy szorított magához.
– Azt hittem bajod esett. – mondta el sem engedve engem. Megilletődve álltam az ölelésében majd kezeimet bizonytalanul fontam a férfi köré. Jól esett az ölelése, bár furán is éreztem magam tőle, de emelet olyan biztonság és megnyugvás érzetet is sugárzott. Bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam megtenni, még csak megszólalni sem tudtam.
– Ismered?  – szakította meg a pillanatunkat a zöld szemű.
– Jó újra látni, Henry. – engedett el Anthony. – Ő a..
– A mostohalánya vagyok. – szakítottam félbe a férfit, miközben magam előtt összefontam a karom és mosolyt varázsoltam az arcomra. Bátrabbnak éreztem magam mindig is mikor Tony velem volt.
– A mid? – nyíltak nagyra az értetlen zöld szemek. Anthony nem nagyon koncentrált a fiúra, lazán felém fordult, nem foglalkozva a kérdéssel.
– Nem volt szép, amit csináltál. – korholt le. Megpróbáltam ártatlanul pislogni és mosolyogni rá, de belül nagyon is megviselt engem is az egész. – De ügyes volt. – mosolygott rám majd tekintetét a csuklóimra vezette. – Mit csináltál a kezeiddel? Megsérültél? – kérdezte, miközben óvatosan megfogta őket. Henryre néztem, aki oldalasan fordult nekünk majd egy nagyot nyelt.
– Csak egy démon. Nem figyeltem oda rendesen. – válaszoltam, a morcos pedig értetlenül rám nézett. Ezért még jön nekem eggyel. Láttam rajtuk, hogy nem kis ideje már, hogy ismerik egymást és nem akartam ezzel konfliktust okozni, hogy beköpöm Henryt, így csak egy ártatlan hazugsággal, úgy éreztem, hogy mindent eltusoltam.

Nem örülhettünk sokáig, mivel Fred megtalált minket, szóval megkezdődött az elszámoltatásom, mi szerint kiképzés nélkül, tagság és engedély nélkül öltem az alvilági lényeket. Nem volt meg hozzá a jogom ezért most simán kitörölhetnék az emlékeimet, de mivel kis korom óta tudatában vagyok, hogy mik ezek a lényeg, így nem teszik meg. Két választási lehetőségem van. Felhagyok ezzel a vadászos dologgal vagy kiképeznek és az U.H. Tagja leszek. Ha a tagja leszek, ők mondják meg, hogy mit, mikor és hol csináljak. Túlságosan meglennének kötve a kezeim, amit nem szeretnék, de a vadászatot sem tudom abbahagyni.
– Itt minden Rach-en áll. – dőlt hátra a fotelban Anthony.
– Nem szeretem ha parancsolgatnak nekem.. – feleltem magam előtt összefonva a karjaimat.
– Akkor visszavonul és minden meg van oldódva. – felelte lehajtott fejjel Henry, neki támaszkodva a szekrénynek.
– Még nem fejeztem be. – néztem rá idegesen. – Egyáltalán ő minek van idebent? – néztem rá kérdően a nagy asztal mögött ülő emberre. Nem hiszem, hogy sok köze lett volna bármihez is ennek a bunkónak. Természetesen, attól függetlenül, hogy kamuztam Tonynak még nem azt jelenti, hogy másképp nézek rá. Fred csak megrántott a vállát, mire én csak felsóhajtottam.
– Vadászni szeretek. Az életem 90%-át az teszi ki.  – néztem rá a férfira.
– És a maradék 10%? – szólalt meg újra a hátam mögül a kedves barátom.
– Ne vesszünk el a részletekben. – nem tudom mi az a maradék 10%.  –  Én csak azt mondom, hogy ettől nem foszthatnak meg és kiváló vagyok belőle, hisz eddig teljesen egyedül teljesítettem néhány küldetést, ezért azt mondom csatlakozom. Egy feltétellel. – ilyen könnyen nem megyek bele semmibe.
– Mi lenne az? – húzta fel az egyik szemöldökét a férfi.
– Ha van egy ügy, feltűnik valami lény és én csinálni akarom, elakarom kapni, akkor engedély nélkül mehetek. – mondtam és láttam Freden, hogy nem nagyon tetszik neki az ötletem. – Persze, beszámolok mindenről. – tettem hozzá, hogy enyhítsek kemény feltételeimen.
– Rendben. – mondta kihúzva magát. – De Tony fog felelni érted ha valami rosszul sikerülne a szabad kezeid miatt és amint történik bekövetkezik az a rossz dolog, nem lesz szabad kezűséged. – hát ez várható volt, de még mindig jól állok. – A másik pedig, hogy Henry fog kitanítani téged.
– Tessék?! – keltünk ki magunkból mind a ketten.
– Jól hallottátok. – állt fel a férfi.
– Biztos eltudja más vállalni helyettem. – lépett közelebb hozzá a fiú. Pont ahogy nekem se, úgy neki se tetszett a dolog.
– Te felügyeleted alatt érkezett ide, ráadásul te láttad és hallottad, hogy mire képes. Te vagy rá a megfelelő. Most pedig ha megbocsájtotok, szeretnék beszélni Tonyval, négy szem közt. – sétált oda egy kisebb szekrényhez, ami a falra van felfogatva. – Tessék. – dobott oda egy kulcsot Fred. – A szabad használatú szobája. Mutasd meg neki, hogy hol van.
Mérgesen nézte a férfit, Henry majd morogva megfordult és az ajtó irányába kezdett el indulni. Cseppet sem vidámabb arccal követtem a fiút. Szóval tényleg itt lyukadtam ki? Ezen a nevetséges szabályokkal teli helyen? Ezzel a méreggel teli, fiúval? Kíváncsi vagyok, hogy az égiek mit küldenek még a nyakamba.