Sétálsz haza némán,

Nem bánnád, ha meghalnál,

Kedvenc számod szakítja dobhártyád,

Elsötétül körülötted a világ.

Hirtelen lelassul az idő,

Pulzusod rohamosan nő,

Szaggatottan veszed a levegőt,

Egy kicsit nagyon összetörsz.

Egyre gyorsabban szeded a lábad,

Remélve, hogy a problémák elől rohansz,

De a sötétség egyre jobban beszippant,

Már majdnem a földön vagy.

Lassan behunyod nedvesedő szemed,

Majd veszel egy mély lélegzetet,

De a tőr még mindig ott van tüdődben,

Feszíti szét gyenge tested.

Már nem kapsz levegőt, fulladsz,

Mintha mélyen lennél az óceánban,

De víz helyett a gondolataidban csobbansz,

Kőként húznak le az aljára.

Úgy érzed másokat is belelöksz,

Így mindenkit csak megölsz,

Mintha szennyeznéd a kinti levegőt,

Talán jobb, ha többé ki sem jössz.

De mikor már úgy érzed itt a vége,

A kövek hirtelen elengednek,

Majd lassan lebegni kezdesz,

Egyre feljebb lehetsz.

Mikor teljesen felérsz,

Megragadod a benned lévő pengét,

És széttéped vele a lelked szennyét,

Kiengeded, ami eddig belülről tépett szét.

Már az ajtód előtt állsz,

És olyan, mintha boldog volnál,

Nem érzed, hogy majdnem meghaltál,

Hiszen tudod, megint csak bepánikoltál.