Arra van a bőröm,
Hogy eltakarja belsőm,
Melyet megmutatni félek,
Mert nem értem miért élek.
Leplezi fájdalmam,
Mert kívülről eltakartam,
De csak míg egyben van,
És szét nem vagdosom magam.
Utána már nem lesz jó lepel,
Már semmit sem takar el.
Látszódni fog minden gondolatom,
Az összes kimondatlan bajom.
De talán akkor már késő lesz,
Mivel eltűnt a takaró réteg,
Már nem lesz mi megvédjen,
Mindenem kiteszem,
És hagyom hogy elvigyék,
Hogy szétszedését élvezzék.
Nevessenek rajta,
Mondják rám, hogy marha,
De míg ezt röhögve olvassák,
Én könnyek közt gondolok rá.