- Még egyszer köszönöm a fuvart, May néni! – csuktam be a kis bézs színű kocsi ajtaját, aztán rohantam is a klub hátsó bejáratához. Rögtön második hét elején elkésni az új munkahelyemről, álmaim munkájából? Ilyen az én formám.

Lényegében beestem a hátulsó ajtón, a táskámat csak levágtam a fal tövébe és gyorsan magamhoz vettem a munkáspólóm. Ennyire gyorsan még soha az életben nem cseréletem le a felsőmet. A fekete anyagot a hátizsákom után dobtam, majd kapkodva a rövidnadrágom fölé kötöttem a kis köténykét, aminek sarkában, akárcsak a póló hátulján, ott virított mesteri ügyességű hímzéssel a MIX szó, a bár neve. Megindultam az öltözőt a bárpult mögötti területtel összekötő ajtó felé és csöndesen besurrantam. Gyors megigazítottam a hajam, amit még otthon szedett vedett kontyba fogtam és próbáltam úgy csinálni, mint aki már rég a munkáját végzi.

- Késtél – hallottam meg hátam mögül rangidős munkatársamat, a szőke, természetes szépséggel felruházott Polly csilingelő hangját.

- Mindössze négy percet – szabadkoztam.

- Máshol négy percen akár az életed is múlhat – lépett mellém fanyarul mosolyogva és a kezembe nyomott egy papírfecnit. Ma is épp oly lélegzetelállító volt, min általában, haját laza hollandfonatba fogta, szemceruzával kiemelte meseszép szemeit, de ezen kívül semmi sminket nem viselt. Irigylésre méltóan szép volt, még annál is jobb hanggal.

- Igen, de én nem vagyok olyan őrült, hogy randira menjek veled – ugrattam, halkan nevetve saját poénomon.

- Ha ha, nagyon vicces, Moon. Inkább dolgozz, majd később beszélünk, csajszi – kapta le magáról logós kötényét. – Nekem most utána kell néznem, hol kallódott el az egyik cola szállítmányunk.

- Menj csak, de ne felejts el visszajönni. Ja, és ne öld meg egyik beszállítónkat sem – feleltem, miközben a cetlire felrótt rendelést átfutottam. Mire felnéztem, Polly már sehol sem volt, így munkához láttam és elkészítettem a három kikért italt.

- Nahát, téged még látni erre felé? – lépett oda hozzám a pult túloldalán a kiszolgálócsapat utolsó, és egyben egyetlen fiú tagja.

- Képzeld, igen. Most nagyon szomorú vagy, mi – húztam el a szám elé toltam a tálcát. – Hármas asztal, ha megtisztelnél.

- Máris, hercegnő – kacsintott rám óceán kék szemével, azzal már el is tűnt. Kiszolgáltam két, a pultnál várakozó vendéget, majd az épp akkor visszatérő fiúnak szenteltem a figyelmemet.

- Van még kinn pár láda, amiket be kellene hoznom – biccentettem a raktár felé, ahol az a munkarész várt, amit nyitás előtt lett volna kötelességem elvégezni. – Segítenél?

- Persze, Clare.

- Kösz, Alex.

Így kihasználva, hogy reggel még akad egy szusszanásnyi időnk, kimentünk a raktárszoba mögé. Az utcán a nap kis híján kiégette a szemem, Alex barna hajának azonban kellemes arany és karamell árnyalatokat kölcsönzött, megcsillogtatta nyakában lógó, borostyánra emlékeztető medálját, amit mindig magán hordott.

- Hogyhogy késtél? – kapott fel egy doboznyi üveges sört. Fehér, MIX hímzésű munkapólója alatt csak úgy dagadtak kellemesen kidolgozott karizmai.

- Semmi különös oka nincs, csak elaludtam – vontam meg a vállam és én is magamhoz vettem egy ládányi alkoholt.

- Durva éjszaka? – kérdezte szemtelenül, közben megindult befelé.

- Peternek falaztam – hagytam kívül pajzán hanghordozását és elhúztam a szám. Nehéz, ha az ember Pókemberrel lakik együtt. – A francba! – kiáltottam fel, ugorva egy fél métert, ahogy valami éles szúrást éreztem a talpamban, kis híján a rekeszt is ledobtam. Szitkozódva egyensúlyoztam fél lábon, mint valami részeg gólya.

- Mi történt? – sietett mellém Alex és kikapta a kezemből a ládát.

- Beleállt egy kicseszett üvegszilánk a talpamba, az történt! – sziszegtem.

- Ti, lányok, meg a haszontalan szandáljaitok – nevetett fel, kicsit sem burkoltan leszólva kék szandálomat. – Gyere, lefertőtlenítem, mielőtt leesne a lábad – tette félre az italokat és segítőkészen átkarolva feltámogatott azon a pár lépcsőfokon.

- Fáj a lába? Amputálja – ironizáltam saját helyzetemmel. Benn Alex leültetett az egyik faládára, amiben fogalmam sincs, mit tartottak, majd rutinosan lefertőtlenítette a vágást, miután kiszedte belőle az üvegszilánkot. A törmeléket kidobta a kukába, a sebemre pedig a végén egy rajzfilm figurás sebtapaszt tett. Így amikor lepillantottam a lábamra, a szandál szélén egy Donald kacsa kukucskált ki a nagyvilágba.

- Ez most komoly? – nem tudtam, hirtelenjében sírjak, vagy nevessek.

- Nincs más – Alex viszont minden gond nélkül jót röhögött rajtam.

- Jé, hát ez meg mi? – kaptam el a kezét, amin ezúttal is ott díszelgett örökös barátja, a fekete csuklópántja. Ám csak most tűnt fel az alatta lapuló tetoválás.

- Ja, hogy az? Fogadásból csináltattam, még nagyon régen.

- Miért takarod le? – húztam fel a pántot, hogy jobb rálátást kaphassak.

- Mert nem tetszik – vakarta meg a tarkóját feszülten.

- De hisz ez ugyan olyan! – döbbentem le és felé fordítottam a lábamat, amin egy bokalánc társaságában a saját tetoválásom díszelgett; ugyan az a koponya, polipcsápokkal.

- Nahát, hihetetlen! Ezt te mikor csináltattad?

- Nem emlékszem – vallottam be szégyenkezve, lehorgasztott fejjel. – Meglehet, hogy részeg voltam, vagy valami – vontam meg végül a vállam tanácstalanul.

- Vagy valami – ismételte mosolyogva.

- Tudtad, hogy Pollynak is van? – tereltem a szót, miközben kiindultunk a maradék rekeszekért. – Mármint tetoválása.

- Honnan tudnám? Te is tisztában vagy vele, hogy Polly rühell engem.

- Nem is! Csak... Nem ért a fiúkhoz – próbálkoztam, de egy fancsali mosolynál többet nem kaptam érte. Mégsem vághattam a képébe, hogy hisz csak szerelmesek vagytok egymásba, mert, természetesen, ez kettőjükön kívül mindenkinek nyilvánvaló volt. Folyton a másikat figyelték a szemük sarkából, ugratták egymást és civakodtak. De mikor megfeledkeztek magukról, istentelenül édesek voltak. – Van neki egy gyönyörű sas tetoválása a derekán.

- Biztos szép – bólintott egy kesernyés mosoly kíséretében. – Na de ne csak a szád jártasd! Kapj fel egy ládát és szedd a lábad, mielőtt a sasok ránk támadnak.

Felkacagtam.

- Igenis, kapitány!

¤¤¤¤¤

Fáradtan estem be a kis Queensi lakás bejárati ajtaján egy újabb remek nap után a munkában.

- Steve! Stevie! Merre bujkálsz, te kis vakarék? – kiáltottam bele a nagyvilágba, miközben a kulccsal szarakodtam, hogy végre beletaláljak a zárba. Körmök karistolása a parkettán szelte át folyosót, amiről a többi szoba nyílt, és a kis négylábú kis híján lefejelte az ajtót, olyan nagy lendülettel rohant felém.

- Hékás, kis maszadék, hova ilyen gyorsan? – kaptam fel az ölembe a kölyök shiba kutyát, aki megnyalva az arcom üdvözölt, farkával boldogan kavarta a levegőt és édesen rám ugatott. – Igen, én is örülök neked vakarcskám. Mire fel ez a nagy lelkesedés.

- Az a kis vakarcskád kiborította és fellefetyelte a kávémat – dugta ki a fejét a konyhából Peter.

- Hát te meg? Hogyhogy itthon? – öleltem meg és nyomtam egy gyors puszit az arcára, ami igen bonyolult műveletnek bizonyult egy túlbuzgó kutyussal a karjaim közt.

- Ma nem mentem be dolgozni – vont vállat, a fotós munkájára utalva.

- És a Póksrác dolog? – vontam össze a szemöldököm. May néni aznap délutános volt, így nem kellett attól tartanom, hogy meghall minket.

- Egy napig csak boldogulnak a Bosszúálló Pókember nélkül – vont vállat, a szuperhősgárda hallatára rosszindulatúan felmordultam. – Arra gondoltam együtt tölthetnénk a délután hátralévő részét. Nézhetnénk egy filmet. Már, ha nincs más programod.

- Ha rólad van szó, mindig ráérek – eresztettem szabadjára az izgő mozgó shiba kutyust. – Csak még gyors átöltözőm.

- Persze, menj csak. Addig csinálok magamnak egy másik kávét – vetett egy rosszalló pillantást Stevere, majd visszavonult a konyhába.

- Összedobhatnál egy kis pattogatott kukoricát is – kiáltottam neki oda a szobám felé indulva. – Csak most ne robbantsd fel a mikrót!

- Hallgass! – jött a tömör felelet. Kuncogva bevonultam a szobámba, nyomomban a csillapíthatatlanul ugrándozó Stevevel. – Nyughass már! – vakargattam meg a fülét majd előkotortam pár lenge, egyszerű ruhadarabot a szekrényemből. Miközben a pólómat cseréltem, furcsa, kattogó hangra lettem figyelmes. Hátra fordultam, de a kutyán kívül semmi szokatlant nem láttam. – Ez te voltál? – vontam össze a szemöldököm, mire Steve vakkantott egyet. – Hát persze hogy nem. Nem vagy te terminátor – nevettem fel erőltetetten, aztán visszamentem Peterhez, aki már a nappaliban várt. Ledobtam magam mellé a kanapéra és kényelmesen bekucorodtam a bal karja alá, aminek tenyerén már két hete kötés díszelgett.

- Mit nézünk? – dobtam a számba egy szem vajas-sós popcornt.

- Mit szólnál a Star Wars-hoz? 

https://youtu.be/1QyqPvWCzew