- Miss Stark! Mr. Stark szeretné, ha meglátogatná őt a laborjában – lengte be Freitag hangja a levegőt.

- Ich weiß es nicht wo ist das! / Fogalmam sincs, az hol van! – morogtam. Pietro felnevetett mellettem, mire zavarodottan fölhúztam a szemöldököm. – Tudsz németül?

- Nem. De ha dühös vagy, vicces a hangod – felelte.

- Nem is igaz! – pördültem az oldalamra és rácsaptam a mellkasára. Pietro felnyögött és összegörnyedt, majd egy pillanat alatt maga alá fordított. Teljes súlyával rám nehezedett.

- Ez fájt! – méltatlankodott kisfiús hangon.

- Te meg nehéz vagy! – döntöttem kissé oldalra a fejem.

- Ez a kettő nem függ össze – ráncolta sötét szemöldökét.

- Nahát, Einstein – forgattam meg a szemeim, majd fordítottam a helyzetünkön, ami váratlanul érte. – Most mennem kell, 'Mr. Stark szeretné, ha meglátogatnám őt a laborjában'. Csak találjak oda. Kösz mindent, Pietro! Legközelebb nem kíméllek – kacsintottam rá vigyorogva, majd legördültem izmos mellkasáról és a folyosóra kilépve a lépcsőház felé vettem az irányt. Hogy hol van Tony laborja? Csak magamat tudom ismételni; Ich weiß es nicht. Ha mázlim van, estig odatalálok...

Találomra elindultam fölfele egy emeletet, út közben kibontottam a Pietroval való küzdelem alatt széthullott kontyomat és kiengedtem a hajamat. Egy szinttel feljebb ismerős, szürke folyosó fogadott.

- Itt minden ugyan olyan – morgolódtam. A színvakságom csak hab a tortán! Semmit nem tudok megkülönböztetni...

Benyitottam a legelső ajtón, de azonnal le is fagytam.

Steve ült egy vizsgálóasztalon mezítelen felsőtesttel...

Mások talán szívesen lennének a helyemben (na, jó, biztos szívesen lennének), hisz kétszer is volt alkalmam megcsodálni a fémeztelen Amerika Kapitányt. De én ott, abban a pillanatban (nem is tudom miért) úgy lesokkoltam, hogy köpni-nyelni nem tudtam, nem hogy a helyzetemnek örülni...

Ahogy bambán bámultam rá, olyan dolgok is feltűntek, amik első alkalommal nem. Akkor túlságosan lekötött a heg a mellkasa közepén, ami az óta még halványabb lett. De ez alkalommal beleégett a retinámba az íves, szürke ajkai és a gyönyörű, fehér, papírszerű bőre...

- Clary? – szólt kissé aggodalmas hangon Steve. Ennek köszönhetően észbe kaptam és hátráltam egy lépést.

- Elnézést... Nem akartam zavarni. Csak... megint eltévedtem – vigyorodtam el nevetségesen. Istenem, Clarissa! Mé szép, hogy eltévedtél, minek jelented ki a nyílvánvalót? Valószínű, hogy nem azért nyitottál be, hogy Amerika Kapitány izmos mellkasát, édes ajkait, meseszép szemit bámulhasd... Várjunk csak, mi?!

- Nun, es ist definitiv nicht Tony Labor! / Hát, ez határozottan nem Tony laborja! In die Hölle! Irgendwie lahm zu sein? / Hogy lehetek ilyen béna? – szitkozódtam magamban, hogy eltereljem a figyelmem Steveről... ami nem igazán sikerült...

Ő melegen rám mosolygott, amitől égni kezdett az arcom.

- Csak rutin ellenőrzést végzünk – jelent meg mellettem a szemüveges férfi korábbról. Hogy is hívják? ... Ja, igen, dr. Banner. Eddig föl sem tűnt, hogy ő is a szobában van.

- Akkor nem is zavarok tovább – fordultam volna ki az ajtón, de a doki hangja megállított.

- Clare, várj csak! Ha már itt vagy, téged is megvizsgállak – kezdett pötyögni valamit az egyik számítógépen. Steve eközben lecsusszant az ágyról és magára rángatta világos pólóját.

- Ugyan, nem szükséges – próbáltam elodázni a dolgot.

- Mindenképp meg kell, hogy vizsgáljalak, különben a chippel sem tudunk semmit sem tenni. A sebeidet is meg kéne néznem, amit a HYDRAnál szereztél.

Az ajkamba haraptam. Nem akartam, hogy lássák...

- Erre semmi szükség.

- Clary, minden rendben? – kérdezte Steve. Kedvesen megérintette a vállamat, de én elrántottam. Az ujjatlanom pántja lecsúszott, Steve szeme pedig elkerekedett. – Ezt meg mégis mikor szerezted? – érintette meg a kulcscsontomat átszelő mély vágást.

- Nem akarok róla beszélni – ragadtam meg a ruharészt, azzal a céllal, hogy ismét elrejthessem vele a sérülést, de Steve keze az én kézfejemen megállított. Ráemeltem a tekintetem és a szívembe fájdalom nyilallt. Azok a kedves, szürke szemek aggodalommal telve engem fürkésztek. Fájt, mert tudtam, nem azért néz rám így, mert félt és szeret, nem, azt a tekintetet Sharonnak tartogatja, tőlem inkább irtózik...

- Hogy szerezted? – kérdezte egy számomra ismeretlen hangsúlyával.

- Mindegyiknek külön története van – feleltem konokul, némi gúnyt csempészve a hangomba. Ellenségesnek akartam tűnni vele szemben, de az indokát nem tudnám megmondani...

- Akkor Bruce most mindegyiket ellátja – rántott vissza a szobába.

- De... de... Tony már vár a laborjában! Nem érek rá erre! – ellenkeztem, mire Steve csak felkapott és felültetett az asztalra, ahol nem sokkal ez előtt még ő csücsült.

- Tony megvár, ne aggódj. Egyedül úgy se találnál oda estig se – elhúztam a szám, majd durcásan összefűztem a karjaimat.

Bruce is odajött, majd türelmesen megállt mellettem zsebre vágott kézzel. Nem mozdultam, csak néztem rájuk. Steve szemében ugyan azt a makacsságot láttam, amit magamban éreztem.

- Így soha nem jutunk egyről a kettőre! – morogtam magyarul, hogy bosszantsam őket, mert tudtam, hogy nem értik, majd egy sóhaj kíséretében gyorsan lekaptam magamról a pólómat. A két férfi arcára kiült a döbbenet. Lesütöttem a szemem és a bokámon kirajzolódó fekete jelet kezdtem szuggerálni, hátha eltűnik. Csend telepedett ránk. Színtelen, fekete csend, amit Steve tört meg pár perc múlva.

- Kinyírom őket – suttogta.

Felkaptam a fejem komor, komoly hangjára. A szemébe harag gyulladt. Az ajkamba haraptam szégyenemben. Biztos undorítónak tartanak. Az a seb a kulcscsontomon, mondhatni, szép a többihez képest. A mellkasom tele vágásokkal és zúzódásokkal, a hasfalam dettó, az oldalamon tünedező égésfolt... És akkor a hátamat még nem látták...

- Hogy képes egy ember ilyen tettre? – motyogta sokkosan dr. Banner.

- Ezek már rég nem emberek – háborodott fel Steve. Tényleg rondának tart a sérülések miatt...

- Visszavehetem a pólóm? – kérdeztem halkan, lehajtott fejjel. Furcsa volt egy szál toppban ücsörögni és a sebeimet mutogatni...

- Nem! Ezeket lefertőtlenítem és bekötözőm. El ne mozdulj innen! – fordult sarkon dr. Banner, majd kiviharzott a szobából. Keserűen felsóhajtottam.

- Undorító vagyok – mondtam ki anélkül, hogy feltűnt volna.

Ismét meleg érintést éreztem a kézfejemen. Stevere pillantottam, aki bátorítóan rám mosolygott, de a szemében még mindig szikrázott a harag. Semmi viszolygást nem mutatott a sebek ellenére sem... Talán félre értettem... Mi van, ha nem is tetszik neki Sharon? Mi van, ha az a korábbi, aggódó pillantás mégis azt akarta kifejezni, hogy félt? Édes Istenem, miért látok mindent fekete-fehérnek? Jónak-rossznak? Egyszerűnek-bonyolultnak? Csak sodródnom kéne az árral, hogy aztán kiköthessek valaki mellett...

Bárgyún visszamosolyogtam Stevere.

- Hogy szerezted a sérüléseket? – kérdezte megint és szabad kezével megérintette a kulcscsontom. Nem feleltem, csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy ujjai lejjebb csusszanak, újabb és újabb varokat érintve, forró bizsergést hagyva maga után. – Peternek meséltél róluk?

- Nem – feleltem kissé zavartan. – Ha úgyis elutazik, minek szóljak neki... erről – mutattam végig esetlenül magamon.

- A hátadon is van? – kérdezte lágy hangon. Kurtán bólintottam, mire elengedte a kezem. – Megnézhetem?

Felsóhajtottam és leugrottam az ágyról, majd, mint akinek húzzák a fogát megfordultam. Hátra nyúltam, hogy előre igazítsam a hajam, de ismét Steve kezébe ütköztem. Ujjaink egy pillanatra összekulcsolódtak, majd lassan visszahúztam, had csinálja ő. Éreztem ujjai lágy érintését a hátamon, ahogy a horzsolásokat óvatosan megérintette, majd végig húzta a mintán.

- Ez a csillag... - célzott.

Igen, a hátamon egy csillag alakú vágás éktelenkedik. És hogy ki okozta? Egy olyan személy, akiben hatalmasat csalódtam...

- Ronda, mi? – nevettem fel kipislogva szememből a könnyeket.

- Nem – suttogta. Esküdni mernék, hogy a nyakamon éreztem a leheletét. – Vagyis, persze, egy sebnek van egy negatív kisugárzása, de hogy ronda-e, az attól függ... - elhallgatott.

- Mitől? – fordultam meg hirtelen, hogy a szemébe nézhessek. Próbáltam határozottnak tűnni, de a francba is, sokkal közelebb olt, mint amire számítottam. Ő azonban zavartalanul válaszolt, végig megtartva a szemkontaktust.

- Több dologtól. Például, hogy hol van az a seb... vagy, hogy kin... - és ekkor olyan történt, amit nem vártam volna. Steve arca egy árnyalattal sötétebb lett, elpirult. Éreztem, hogy engem is elönt a zavar színe, a szívem háromszor gyorsabban vert az általánosnál. Már épp kinyögtem volna, hogy 'ezt hogy érted', mikor de. Banner visszatalált közénk...

- Itt is vagyok – lépett be a szobába, mire Stevevel egy kicsit távolabb rebbentünk. Ezt a pocsék időzítést! – Na, lássuk azokat a sérüléseket. Clare, kérlek, ülj le!

Engedelmeskedtem.

- Ha végeztél, - szólt nekem Steve -megmutatom, hol van Stark laborja.

- Köszönöm – feleltem elpirulva, kislányos mosollyal.

- Kinn megvárlak – mosolygott vissza. Biccentett dr. Bannernek, majd kiment a szobából.

¤¤¤¤¤

Bruce, amellett, hogy megkért, tegezzem, lefertőtlenítette és bekötözte a sebeim, majd vérmintát vett. Kértem tőle fáslit, hogy eltakarhassam a bokámon tündöklő HYDRA tetoválást is. Így mindössze a kulcscsontomon, a lábamon és a vállamon lévő korábbi kötés látszott.

Megköszöntem az ellátást, majd kiléptem a folyosóra Steve után kutatva. Kicsivel arrébb állt, a falat alkotó ablaküvegnek támaszkodva és kifelé bámulva, mélyen a gondolataiba merülve.

Amint elindultam felé, észrevett és rám kapta a fejét. Mosolygott, ahogy meglátott. Senkinek nincs ilyen felhőtlen mosolya, mint neki. Minden gondomat elfeledtette velem; Petert, Furyt, Sharont...

Mikor mellé értem, kinyújtotta felém a kezét, akárcsak reggel, én pedig nevetve átkaroltam. Nem tett megjegyzést a kötésekre, amit méltányoltam.

- Kösz, hogy bébiszitterkedsz felettem – vigyorogtam rá, miközben már a második emeletre másztunk fel, természetesen a lépcsőn. Steve elnevette magát.

- Először én is eltévedtem... - elmélkedett.

- Te is rányitottál egy félpucér Amerika Kapitányra? – vicceltem el a dolgot.

- Láttam már valami olyasmit, igen.

- Akkor tudod, milyen traumát kellett átélnem.

- De én csak a tükör előtt.

- Te szoktad magad bámulni a tükörben, miközben nincs rajtad póló?

- Nem, de a fürdőszoba ajtóval van szemben egy hatalmas tükör.

- Aha, én is arra fognám – mindketten kacagtunk.

Steve hirtelen megállt egy ajtó előtt. Pontosítok; a folyosón lévő egyetlen ajtó előtt.

- Itt is vagyunk – bökött állával a bejárat felé.

- Bejössz velem? – néztem rá reménykedve.

- Ha szeretnéd – pillantott le kérdőn. Gyerünk, Clarissa, most légy tökös!

- Szeretném...

Egymásra mosolyogtunk, majd egyszerre léptünk be az ajtón... és alig volt időnk lebukni a felénk száguldó fogalmamsincsmi elől!

- Was zum Teufel? / Mi a fene? – sikoltottam ijedten. A hátunk mögül ablaktörés zöreje hallatszott és mikor Stevevel megfordultunk egy hatalmas lyuk tátongott az üvegen. A mellettem térdelő férfira néztem, de ő is csak zavarodottan bámult a... valami után.

- Hát, ezen még javítani kell – hallottam meg Tony kuncogó, fáradt hangját. Felpattantam és végig pásztáztam a termet és azt kell mondanom, bejött a labor; nem volt egysíkú, a színek nem folytak össze. A fekete, a fehér és a szürke minden árnyalata tökéletesen elütött egymástől. Mindenfele gépek, papírok, tervrajzok, hegesztők, nagyítók, de leendő apámat nem láttam sehol.

- Tony, hol vagy? – mondta ki Steve a bennem is megfogalmazódott kérdést.

- Itt – jelent meg az előttünk álló pult mögül egy karórás kéz és felénk intett.

- Jól vagy? – kerültem meg az asztalt. Tony a földön ült, hátát a pultnak támasztva. Úgy nézett ki, mint akit egy robbanás levitt a lábáról. Ami, ha bele gondolok, eléggé valószínű. És a keze... Vastag, fekete sávokban folyt rajta végig a vér, a földön apró tócsába gyűlve. A számhoz kaptam a kezem. – Jesszus, Tony! A kezed! Mi történt?

Melléugrottam. Egy kisebb fémlemez állt ki az alkarjából, amit minél finomabban igyekeztem kihúzni. Tony arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy eltávolítottam a tárgyat.

- Hol tartod az az elsősegély csomagot? – kérdezte Steve feszült hangon. Tony nem felelt, csak állával rábökött az egyik szekrényre. – Hozom.

- Mégis mi történt? – ismételtem meg korábbi kérdésem, miközben hallottam, hogy Steve kinyitja az egyik szekrényajtót és kikotorja a dobozt.

- Egy gépem beadta a kulcsot – nyögte. Ja, és majdnem levitte Steve, meg az én fejem! Megpróbálta följebb tolni magát, de amint megmozdította a karját felszisszent és visszacsúszott.

- Engedj ide – lépett mellém Steve, kezében az elsősegély dobozzal. Hátrébb húzódtam helyet engedve neki. Először egy ronggyal letörölte a vért, majd betadinenel lefertőtlenítette a sebet.

- Aucs, aucs, aucs, aucs – húzódott hátrébb a fertőtlenítő érintésére Tony.

- Tony, maradj már nyugton! – morgolódott Steve.

Pár perces harc után végül rákerült a kötés a vágásra.

- Azért majd nézesd meg Brucecal – javasolta Steve, közben visszatette a dobozt a helyére. Úgy tűnik, ő jobban szereti, ha minden a helyén van.

- Még szép hogy! Nem bíznám rád az életem – vigyorgott gúnyosan Tony.

- Ezt most egy 'köszönöm'-nek veszem – zárta be a szekrényt Steve. A másik csak bosszúsan fölhorkantott.

- Azt várhatod egy újabb jégkorszakon keresztül!

- Nem is számítottam tőled másra – nyújtotta Tony felé a kezét, aki elfogadta, majd Steve óvatosan felhúzta a földről. Elkapott a mosolygás kettejük láttán. Olyanok voltak, mint a marakodó testvérek; ugratták egymást, sértéseket vágtak a másik fejéhez, de ha baj volt, egyből ott voltak egymásnak. (Elvégre, mégiscsak Tony hozott ki engem és Stevet a HYDRA bázisából, Steve pedig az előbb látta el Tonyt, szóval...)

- Ez baszottul fáj! – érintette meg a sérülését Tony.

- Hogy beszélsz! – förmedt rá Steve, de a zseni csak a szemét forgatta a megjegyzésre.

- Freitag azt mondta, látni szeretnél – jutott eszembe.

- Igen. Arra kérnélek, próbálj ki valamit, Zsebibaba.

Kikerülte Stevet, átcikázott néhány asztal és gép között, az egyik pultról felkapott ép kezével egy ládikát, majd visszasietett hozzánk és a markomba nyomta. érdeklődve és kissé kételkedve bámultam hol a dobozra, hol Tonyra.

- Egy doboz – jelentettem ki végül egy percnyi hallgatás után. Tony türelmetlenül megforgatta szemeit, majd felnyitotta a kezemben tartott tárgy feldelét. Egy kerek kis tok volt benne, ugyan olyan mintával rajta, mint Steve pajzsán. Éreztem, hogy arcomba fut a vér, így mielőtt az érintett férfi is észrevette volna, annak is felnyitottam a tetejét.

- Egy kontaktlencse tok – mondtam ki ismét a nyilvánvalót. Tanácstalanságomban megint Tonyra pillantottam. Ő amolyan 'feladom' stílusban felsóhajtott.

- Tedd be a kontaktlencséket – utasított, miközben idegesen az egyik pultnak dőlt.

- Minek? – értetlenkedtem.

- Csak tedd be – morogta.

Elgondolkodtam; betegyem? Ne tegyem? Mi van, ha ez is felrobban?

- Biztonságos? – adtam hangot aggályaimnak. Tony csak horkantott egyet. Elhúztam a szám, majd leraktam a dobozt a mellettem lévő asztalra. Kivette a balhoz való kontaktlencsét a kis tégelyéből, majd némi habozás után beraktam. Pilotam párat, hogy teljesen a helyére kerüljön, aztán ugyan ezt megismételtem a jobbal is. Nem éreztem változást.

- Nos? – hallottam Tony idegességtől fezsült hangját. Feléjük fordultam és ekkor már tudtam; valami mégis változott. De mi? Hallgattunk. Végig mértem mind a két férfit, akik kíváncsian szuggeráltak, de csak akkor jöttem a valami mivoltára, mikor Stevevel a tekintetünk összekapcsolódott. Ledöbbentem.

- Zsebibaba?

- Clary?

A szemem könnyfátyolos lett és az ajkamba haraptam zavart örömömben.

- Kék... - suttogtam bugyután, elcsukló hangon és tettem egy lépést a zavarodott Steve felé. A hátamon éreztem Tony boldog, megkönnyebbült kisugárzását.

- Kék... - ismételtem, miközben önfeledt örömömben megérintettem Steve arcát. – Látok egy színt... Látom a kék színt...

Egy hét kihagyás után, itt a kövi rész :) Remélem, tetszett :D