- E/3 szemszög -

- Amint megkaptam az üzeneted, rohantam vissza – szállt ki Clint a szürke volkswagenből, majd gyors megölelte barátját és munkatársát, Natashat. – Siettem, ahogy csak tudtam. Mi történt pontosan?

- Sharon – kezdett bele a nő, de megállt megköszörülni a torkát, hogy kitisztítsa rekedt hangját. – Sharon túlélte a robbanást. Valahogy bejutott a Toronyba és rájuk támadt.

- Hogy az a – káromkodta el magát Sólyomszem, a keze önkéntelen is ökölbe szorult, de nem érdekelte. – Hogy van?

Nat nem felelt, csak állával a bejárat felé biccentett. Ahogy elindultak fel a lépcsőn, Clint óvatosan, gyengéden átkarolta a vállát, de egyikük sem szólt egy szót sem. Némán mentek végig a földszinten, a nyüzsgő dolgozók tömege között, majd fel a lifttel az orvosinak kialakított emeletig.

Amikor az ajtó kinyílt előttük, egy folyosón találták magukat, ahol a megmaradt Bosszúállók gyűltek össze. Még Rhodey is ott volt, hogy megpróbálja megnyugtatni Tonyt. Mission Impossible.

Ahogy odaléptek az ikrek mellé, mindenki feléjük kapta a tekintetét és halkan morogva köszöntötték Bartont. Wanda gyöngéden megölelte, épp, amikor kinyílt az ajtó, és egy fehér köpenybe bugyolált Bruce Banner lépett ki rajta. Az egész csapat egy emberként egyenesedett fel. Vártak, hogy a doktor mondjon valamit, de az csak levette a szemüvegét és megdörzsölte az orrnyergét.

- Nos? – sürgette vegyes érzelmekkel a hangjában Pietro. Clint nyugtatólag a vállára fektette enyhén reszkető kezét.

- Bizakodó vagyok – kezdte furcsán kedvtelen hanglejtéssel Bruce.

- De? – ösztökélte a folytatásra Tony.

- Először is, szögezzük le azt, hogy már az is önmagában kész csoda, hogy túlélte a zuhanást! – hordozta végig a pillantását a csapaton. – Az ereje nélkül már rég a hullaházban lenne, ez vitathatatlan tény – Clintet meglepte barátja meglepően durva fogalmazása, de nem tett rá megjegyzést. – Az meg főleg hihetetlen, hogy nem törte össze minden csontját, sőt, meglepően jól van. Pár törött csont már csak mindössze. Meg nem mondanám, hogy több emeletnyit zuhant. Fel fog épülni. Azonban... - kezdte, mielőtt a csapat fellélegezhetett volna, de nem fejezte be azonnal. Megrágta a szavakat, elpróbálta magában, hogy is mondja el a többieknek. – Valóban, a legtöbb törése meg fog gyógyulni. Sőt, az eddigi két napos kóma állapot alatt a mutáns génjei a regenerálódási képességét a normál háromszorosára növelték. Ennek köszönhetően túléli. Viszont egy igen durva fejsérüléssel kell szembenéznünk – itt fáradtan felsóhajtott és nekidőlt a falnak. – Őszinte leszek, nem tudom, mire számítsunk.

- Ébredezik – szólalt meg Peter. Látszott rajta, hogy minden idegszálával az üvegfal túloldalán fekvő lányra koncentrált. Kezeit végig hófehér gézkötés borította.

- Rendben. Csak én megyek be hozzá! Semmi szükség rá, hogy mind bezsúfolódjunk oda és a frászt hozzuk szegényre.

Azzal mintegy ellenvetést nem tűrve visszament és becsukta maga mögött az ajtót. Clint is odalépett az üveg elé, így végre megláthatta a beteget; Clarissa bőre sápatag volt, szinte elveszett a fehér ágyneműben. A bőrét halovány horzsolások borították, a haja, mint egy fátyol, terült szét a párnán és keretezte be nyugodt arcát. Jobb karján gipsz. Clint tisztában volt a történtek lényegével, de egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a lány ilyen jó állapotban van egy akkora horderejű esés után.

- Hihetetlen – suttogta. A dolog egyszerre nyűgözte le, tette boldoggá és ijesztette meg. Clarissa lassan felnyitotta szemeit az üveg túloldalán és élesen beszívta a levegőt. Dr. Banner azonnal mellette termett, nyugtatgatni kezdte és egy pohár vízzel kínálta. Clare arról kérdezte, hol van, de a beszélgetés fonalát Clint innentől elvesztette. Bruce, megeshet, szándékosan, háttal ült nekik, így nem tudta leolvasni a szájáról a szavakat. Clare pedig nem bizonyult túl bőbeszédűnek.

- Peter, hallod őket? – pillantott a fiúra Sólyomszem.

- Még ez is hangszigetelt – rázta meg csalódottan a fejét a kérdezett.

Így hát várakozásra lettek kárhoztatva. Mindössze annyit láttak az egészből, hogy Bruce kérdéseket tesz fel a lánynak, olykor mutatni neki valamit. Clarissa holt fáradtnak tűnt, de minden kérdést kitartóan megválaszolt. Úgy egy negyedóra feszült várakozás után, mikor Bruce kifele indult, végre rendesen megszólalt.

Mi történt velem? – olvasta le a kérdést Clint.

Autóbalesete volt – jött a felelet, majd a doki kilépett a szobából. Ezzel egy időben nyílt a liftajtó is, ahonnan mindenki meglepetésére Fury igazgató szállt ki.

- Sajnálattal hallom, mi történt – kezdte és valóban látszott rajta a rá nem jellemző szorongás. – Hogy van?

- Nos – kezdett volna bele Banner, ám Clint minden lelkiismeretfurdalás nélkül a szavába vágott.

- Autóbaleset?! – kérdezte zavartan, egy szóba tömörítve mondanivalóját. Bruce küldött felé egy szúrós pillantást, de végül csak fáradtan felsóhajtott.

- Felépül – kezdte. – Viszont szinte semmire sem emlékszik az elmúlt két-három évből. Amnéziás.

Döbbent csönd fogadta a bejelentést.

- Vagyis... Egyikünkre sem? – kérdezte remegő hangon Wanda, miután mindenki percekig hallgatott. Az egész csapat félt a választól.

- Mutattam neki mindenkiről képeket. Egyedül Petert ismerte fel – pillantott a fiúra, aki beharapott ajakkal elfordította a fejét, a sírás szélén állt, mint sokuk is.

- Majd úgyis eszébe jutnak a dolgok, nem? – erőltetett mosolyt az arcára Stark, próbálva elrejteni, mennyire feldúlta az események fordulata. Senki nem felelt. – Nem?

- Van rá esély... De nem jósolok nagy jövőt ennek az opciónak.

- Akkor majd elmondjuk neki – vetette közbe Natasha. – Elmeséljük neki a történteket.

- Meg ne próbáld! – csattant fel azonnal mindenki legnagyobb meglepetésére Pietro.

- Ugyan miért ne?

- Mégis, hogy lennél képes eszébe juttattni azt a két évet, amit a HYDRAnál töltött?! – szorult ökölbe a fiú keze. – Vagy inkább hazudnál neki?! Hogy aztán amikor rájön, örökre meggyűlöljön?!

- Nyugi – ölelte át hátulról bátyja szaporán emelkedő mellkasát Wanda, hangja elcsuklott a sírástól.

- Akkor mit tegyünk? – kérdezte bizonytalanul Rhodey.

- Elengedjük – szólalt meg egész idő alatt először Steve. Mindenki döbbenten felé kapta a fejét, Tonyt kivéve. Rogers szemében leplezetlen könnyek csillogtak, de még tartotta magát. – Nem szólunk neki semmit, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Így lesz neki a legjobb. Ha Peter nénikéje megengedi, akkor lakhatna náluk egy darabig, amíg talpra nem áll és új életet kezd.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – csuklott el Parker hangja. – Hogy tudnék így minden nap a szemébe nézni?

- Már csak te maradtál neki, Peter.

- Miért ne maradhatna akkor már itt?

- Mert nem lenne biztonságban! – emelte fel a hangját a Kapitány, bár ezt mind jól tudták. – Ha veled van, az még mindig jobb opció, mintha Amerika legismertebb szuperembereivel barátkozik.

- De – Peter már nem tudta többé visszatartani a könnyeit. – De ez azt jelentené, hogy akkor nekem is ki kell lépnem a csapatból, és hogy állandóan hazudnom kéne Casynek. Erre nem vagyok képes!

- Pedig muszáj lesz. És maga – fordult hirtelen Fury felé. – Maga, meg a SHIELDes emberei is ajánlom, hogy messzire elkerüljék!

- Úgy lesz, ha maguk is – bólintott a félszemű.

- Már megbocsásson – kezdett volna ellenkezni Wanda, ám Steve közbe szólt.

- Rendben. Csak legyen egy biztonságos, jó élete.

- A szavamat adom.

- A szava semmit sem ér. Cselekedjen – azzal otthagyta a társaságot, akiken ismét úrrá lett a némaság. Mind tudták, hogy amit a Kapitány mondd, az a helyes út... csak egyikük szíve sem hagyta, hogy ezt a döntést könnyedén meghozzák.

- Bruce – szólalt meg rekedtes hangon Tony, aki meredten az üveg túloldalán lévő lányát nézte, aki azt sem tudta, hogy ő létezik, akit ismét elvesztett. – Miért sír?

Bannernek oda sem kellett néznie, hogy tudja, miről beszél barátja.

- Kénytelen voltam elmondani neki... hogy meghalt az édesanyja. Nem emlékezett.

Tony nem bírta tovább, jobb kezét az arca elé emelte, és akárhogy próbálta visszatartani könnyeit, azok legördültek máskor mindig mosolygós arcán. Natasha volt az, aki odalépett hozzá és átkarolva támaszt nyújtott neki.

- Azt hiszem – köszörülte meg a torkát erőtlenül Peter. – Talán jobb lenne, ha bemennék hozzá – Bruce szó nélkül állt el az útjából. A fiú vett még egy mély levegőt, majd belépett a szobába. Clare szeme felcsillant, mikor meglátta barátját. Peter szapora léptekkel átszelte a szobát és egymás karjaiba omolva, szoros ölelésben forrtak össze, könnyek között.

¤¤¤¤¤ - Clarissa szemszöge –

Kinn álltam a hatalmas Torony előtt, egy sárga taxi mellett, arra várva, hogy Peter lehozza az utolsó csomagjaimat. A gondolatra, hogy szegény fiúnak kell helyettem cipekednie, elátkoztam a jobb karomat, ami fáslival volt a nyakamhoz kötözve. Egy hét után végre elhagyhattam ezt az ijesztően nagy épületet, amnéziával és egy félig funkcionáló karral, hogy egyetlen megmaradt ismerősömhöz költözhessek és rajta meg szegény nagynénjén élősködjek.

- Az élet szívás! – morogtam az orrom alatt magyarul, az eget fürkészve, hátamat a taxinak támasztva. Furcsa volt belegondolni, hogy pillanatnyilag csakis a szememben lévő kontaktlencse miatt látom az égboltot kéknek, az autót sárgának, Peter bánatos szemeit barnának. Ráadásul azt sem tudtam kitől van ez a fantasztikus szerkezet, Pet folyton azzal hárított, hogy valakitől, aki engem nagyon szeret. Ami így, valljuk be, eléggé morbid.

- Minden rendben? -szólalt meg mellettem gyönyörű angol kiejtéssel egy ismeretlen férfihang.

- Igen, persze, csak a barátomra várok – kaptam felé a fejem és emlékeztetnem kellett magam, hogy továbbra is vegyek levegőt. A férfi valami észveszejtő volt búza szőke hajával, kellemesen kiugró állkapcsával, bombázó mosolyával és izmos testével. Azonban kék szemeiből sütött a bánat, hiába próbálta takargatni.

- Micsoda szép akcentusa van – jegyezte meg. – Honnan jött?

- Budapestről.

- Mindig is el akartam menni egyszer Magyarországba.

- Meglep, hogy egyáltalán tud a létezéséről – mosolyodtam el. – Oh, már jön is a barátom – pillantottam meg Petert az álompasi kidolgozott válla felett, ám legnagyobb meglepetésemre nem volt egyedül. Egy kapucnis alak kísérte (ilyen melegben pulcsi?), és mintha veszekedtek volna...

- Meddig tervez itt maradni? – szólalt meg ismét a szőke férfi.

- Még nem tudom – vallottam be. – Kérdezhetek én is valamit?

- Természetesen.

- Miért néz így rám?

- Hogyan?

- Mint egy kiskutya, akit kidobtak az utcára – haloványan elmosolyodott a hasonlatra. – Szomorúnak tűnsz, Idegen.

- Csak... emlékeztet valakire, akit szeretek. Akit elvesztettem – nézett mélyen a szemembe azzal az elveszett tekintettel.

- Az nem jó – nyögtem ki szerencsétlenül. – Részvétem. És ő is szerette?

- Azt mondta, szeret – harapta be gyermetegen az ajkát. Hát persze, hogy szerette, ugyan már, Clarissa, hülye kérdés! Ki ne szeretne egy ilyen pasit!

- Van, hogy azt mondjuk valakinek, szeretjük... - méláztam el, tekintetem a körülöttünk kavargó civilekre vezetve, öntudatlanul keresve valakit, mígnem a pillantásom ismét az idegenen nyugodott meg. – De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy sosem fogjuk elhagyni...

Gratulálok, Clarissa. Ezt most aztán jól megmondtad.

- Akkor én azt hiszem, megyek is – pillantott a felénk közeledő Peterre, aki hátra hagyta a kapucnis férfit.

- Legalább a nevét árulja el – mosolyogtam rá. – Ki tudja, lehet még egymásba futunk a jövőben.

Egy pillanatra mintha megdöbbent volna, de aztán óvatosan bólintott.

- Steve.

- Clarissa.

- Tudom – azzal sarkon fordult és elnyelte az embertömeg, engem meg ott hagyott döbbenten.

- Minden rendben? – lépett mellém Peter és berakta az utolsó bőröndöt is a csomagtartóba majd becsukta.

- Ismersz bárkit is, akit Stevenek hívnak?

- Nem, miért? – vágta rá.

- Nem fontos – ráztam meg a fejem, azzal beültem a taxiba. Peter kedvesen becsukta nekem az ajtót, miután pedig ő is beszállt mellém, a sofőr gázt adott és megindultunk egy minden ízében új élet felé.