- E/3 szemszög -

Steve az üvegcsörömpölésre azonnal teljesen ébren volt, egy pillanatba sem telt, míg kipattant az ágyból és máris a fürdő ajtajánál termett. Lenyomta a kilincset, de az nem engedett. Gondolkozás nélkül rúgta be a faszerkezetet, ami hangos recsegéssel adta meg magát, szabályosan kiszakadt a keretéből.

- Clary! – kiáltott fel kétségbeesetten, de az elé táruló képtől ledermedt. Szerelme a földön feküdt, eszméletét vesztve, a homlokán lévő sebből szivárgott a vér és befestette gyönyörű, barna tincseit. Támadója ott térdelt felette; arcát maszk takarta, egyik kezéből egy méretes tükördarab állt ki, amit valószínűleg a Stark lánynak köszönhetett, a másikban egy szilánkot szorongatott, ami Clarissa torka mellett körözött, veszélyesen közel.

- Egy lépés, és megölöm! – szólalt meg a támadó dühös, fájdalomról árulkodó hangon. Bár ugyan a maszk tompította, de Steve így is felismerte, akár ezek közül is tudta volna, kihez tartozik.

- Sharon – lehelte döbbenten. – Mégis, mit művelsz?!

- Bosszút állok! – kiáltotta válaszul a nő, keze még erősebben markolta a szilánkot, ami belemélyedt a bőrébe. A vére lassan végig folyt az üvegen és az ájult lány nyakára csöpögött. – Ez a fruska tönkretett mindent! Elvette az életem!

- Nem – szorította ökölbe a kezét a katona. – Az életedet te dobtad el, amikor Peggyre szégyent hozva a HYDRA kéme lettél!

- Mintha te nem árulnád el őt azzal, hogy ezzel a szukával bújsz ágyba!

- Engedd el, vagy kénytelen leszek megölni téged – keményedett meg a férfi hangja.

- Akkor már őt is magammal viszem! – emelte fel a kezét és már lendítette is a gyilkos csapást, amikor egy pókfonál találta el a szilánkot és rántotta ki az ujjai közül, ami így hangos csörömpöléssel a földre esve darabokra tört.

Steve azonnal előre rontott és egy bal horoggal behúzott neki, az állát találva el. Sharon feje hátrabicsaklott, egyensúlyát vesztve nekitántorodott a falnak. Arcáról lehullt a maszk, ami ismét megállásra kényszerítette ellenfeleit.

Megdöbbent csönd fogadta a látványt.

Bőre nagy része vörös volt és felhólyagzott, akadt, ahol már csak a hús látszott ki alóla, környékén pergamenszerű bőrréteggel. Egykor gyönyörű, szőke hajának most nyoma sem volt, csak égett szőrcsimbókok maradtak utána. A nyakán hasonló égési sebek, és ki tudja, mit rejtett még a ruhája.

Steve szóhoz sem jutott, háta mögött Peter rosszullétről árulkodva felnyögött.

- Ez még Wadenél is sokkal rosszabb – jegyezte meg, mint aki épp a rókázást próbálja visszatartani.

- Túléltem a robbanást – vetett a fiúra Sharon egy bosszús, gyilkos, gyűlölködő pillantást. – De nem úsztam meg olyan könnyen, mint te, vakarék.

Steve ösztönösen Carter és saját társai közé állt, az izmai megfeszültek a feltörni készülő, fortyogó dühtől.

- Peter, vidd ki innen Clarissat – adta parancsba szinte suttogva. A fiú azonnal ugrott és óvatosan karjai közé vette barátnője ernyedt testét. Gyorsan leellenőrizte a légzését, majd egy megkönnyebbült sóhaj keretében kivitte a szobába.

- Nem nyugszom, amíg meg nem ölöm – sziszegte Sharon. A Kapitány arcán a düh, a fájdalom, az aggodalom, a gyűlölet és a csalódottság furcsa keveréke tükröződött. Dühös volt, mert nem tudta megvédeni, akit szeret. Fájt neki, hogy egykori szerelme rokonát így kell látnia. Aggódott a csapatáért, akik mára már a családot jelentették neki, az egyetlen családot, amije valaha volt. A gyűlöletet és a csalódottságot pedig Sharon lénye iránt érezte, aki galád módon kihasználta, átejtette, és szerettei életét veszélyeztette.

- Hogy árulhattál el minket?

Ám választ nem kapott. Sharon őrjöngve rárontott, mint holmi vadállat, a szemében gyilkos fény csillogott. Steve kitért az első ütés elől, a másodikat szépen hárította. Aztán Sharon belekapaszkodott a zuhanyzófüggöny tartórúdjába és teli talppal mellkason rúgta. A férfi megtántorodott, a háta a falnak csapódott. Mikor felnézett, egy ököllel találta szembe magát, amit már esélye sem volt kivédeni. A szája felrepedt az ütés nyomán. Megragadta Sharon tarkóját és előre rántva a mosdókagylóhoz vágta. A nő vérző arccal a földre esett egy fájdalmas üvöltéssel kísérve.

- Sharon! Elég legyen!

- Igazad van – vergődött a földön fájdalmasan hörögve Carter. – Ideje befejezni a játszadozást.

Egy gyors mozdulattal megpördült a tengelye körül és a szuperkatona gyomrába állított egy tükörszilánkot. A férfi elfojtott egy kiáltást és a sebhez kapva megtántorodott. Sharon kissé kótyagosan ugyan, de gyorsan felpattant és kiiszkolt a szobába.

- Sharon! – kiáltott utána dühvel átitatott hangon Rogers, de amikor követni akarta, a teste összerándult a fájdalomtól.

Carter végig pásztázta a félhomályban úszó szobát a két kölyök után kutatva, de csak Clarissat pillantotta meg az ágy szélén fekve, arcáról felületesen letörölt vérpettyekkel. A haragja eltompította az elméjét és óvatlanul megindult a könnyű préda felé. Mikor azonban egy méteren belülre ért, az addig a plafonon bujkáló Peter hátulról nekicsapódott és az ablaknak taszította. A nő feje nagyot koppant, véres foltot hagyva az átlátszó anyagon, az üveg recsegve-ropogva ugyan, de ellenállt és nem zuhant ki rajta.

- Te kis tetű – kapta eltorzult arcát a fiúra, szája állatias vicsorra húzódott, amit égett ajkai sem tettek szebbé.

- Pók! Ki kérem magamnak! – lendítette meg mindkét kezét Peter, hogy a földhöz ragassza ellenfelét, de az egy bukfenccel félreugrott előle és pillanatok alatt mögé került. Kicsavarta a fiú karját és hátra feszítve azt térdre kényszerítette ellenfelét. Peter orrát megcsapta a szén, füst, vér és az égett hús szagának keveréke.

- A múltkor sem volt ellenem semmi esélyed egyedül – sziszegte a fülébe gyűlölettől elfúló hangon Sharon. – Ha nem jelenik meg a hős lovagod, sült csirkeként végzed.

- Szerintem inkább te sültél fel – nyögött fel, de az arcára pimasz vigyort erőltetett.

- Szemtelen kölyke! Melyik karodat szeretnéd, hogy elsőre kitörjem, bogaram?

- Dögölj meg!

- Rossz válasz – ciccegett és még jobban hátra húzta Peter jobb kezét. A fiú felordított a fájdalomtól.

Aztán Sharon arcába egy láb vágódott és a nő lebucskázott Peterről, majd nekicsapódott a falnak.

- Ribanc – sziszegte Clarissa az ágyról rekedtes hangon, majd a magzatpózba húzódó, jobb karját erősen fájlaló barátja mellé térdelt. – Peter! Peter, nézz rám! Jól vagy?

- Megmaradok – nyögte szaggatottan a fiú és visszanyelt egy újabb fájdalmas kiáltást.

- Ezért még kinyírlak, te áruló! – vicsorgott rá Sharonra Clare.

- Próbálkozz csak!

A két nő egymásnak támadt. Clare kihasználva kisebb termetét és gyorsabb mozgását könnyűszerrel kibújt Sharon ütései útjából, ám egyik sem tudott felülkerekedni a másikon. Clarissa szaporán nyelte a levegőt, a fején lüktető sebtől egyszer-egyszer elhomályosult a látása, de talpon maradt. Elméjében egy terv kezdett kibontakozni.

Sharont az ablak felé kezdte terelni, aminek pár perce Peter nekitaszította és ennek következtében végig repedt. Mikor a háta már majdnem nekiütközött az üvegnek, Sharon arcára mohó, győzelemittas mosoly ült ki.

- Végre az enyém vagy!

- Idiótáknak extra nehezen adom magam! – azzal átcsusszant a nő lábai közt. A hátába kerülve ütést akart indítani, hogy kilökje az ablakon, ám a terve nem sült el épp úgy, ahogy várta. Sharon számított a cselre. Megragadta a kezét és tovább lökte, így ő csapódott neki az üvegnek, ami immár hangosan reccsenve megadta magát és darabokra hullott.

Már megint? – futott át kétségbeesetten az agyán a gondolat, ahogy a késő esti táj kibontakozott körülötte és megcsapta a szabad levegő friss, csípős szele. Kontaktlencséjét lefekvés előtt kivette, így most az egész szituáció olyan volt, mint egy álom, a rá húzott szürke effektekkel.

Pár emeletnyit zuhanhatott erősen összeszorított szemekkel, magában minden általa ismert nyelven káromkodva, az erejéért fohászkodva, mikor valami a derekára fonódott és megtartotta. Ahogy a pókhálófonál megfeszült és visszarántotta, úgy érezte mintha minden csontja elmozdult volna a rendeltetési helyéről. A szél belekapott a hajába és az arca elé fújta, lassan hintáztatta, ahogy ott lógott és erősen kapaszkodott a ragacsos kötélbe.

Felpillantott, a fonál másik végén Petert látta meg. A fiú lábait megtámasztotta az épület külső falán, bal kezével az ablakpárkányba kapaszkodott, amiben a benne maradt szilánkok véresre karistolták a kezét, de nem állt szándékában emiatt hagyni legjobb barátját lezuhanni. Az izmai kidudorodtak az erőfeszítéstől fogait összeszorítva koncentrált.

- Mássz fel! – kiáltott le Clarissara. A lány összepréselt ajkakkal, magában szitkozódva engedelmeskedett. Lábait kitámasztotta a Torony üvegfalán és lassan felfelé kezdett araszolni. Alig tett meg másfél métert, a karjai máris fájtak az erőlködéstől, és a szél sem volt a segítségére. Ide-oda cibálta a ruháját, a hajgumija már rég a múlté volt, és gyakran kibillentette a lábát alóla.

- Legközelebb a földszinten alszom – morogta az orra alatt, remegő karokkal. Elképzelni sem tudta, Peter hogy képes megtartani mindkettőjüket, ráadásul sérült kezekkel. Felpillantott, felmérni milyen messze van még a céltól, majd rémülten felkiáltott.

- Peter! Mögötted! – de a fiú tehetetlen volt, mindkét keze használhatatlan. Sharon feje fölé lendítette a kezében tartott kés alakú üvegdarabot, azzal a szánt szándékkal, hogy kioltsa vele Pókember életét, ám mielőtt ezt végbe vihette volna, egy váll a lapockái közé csapódott és átbucskázott a párkányon.

Vérdermesztő sikítás lengte be a levegőt.

Clarissa már épp fellélegzett volna, amikor megérezte a vállába kapaszkodó nő súlyát, aki ismét lerántotta. A kötél megfeszült, Peter kiáltását elvitte a szél.

- Ha én megyek, akkor te is! – csimpaszkodott a lány nyakába Sharon. Clarissa megpróbált az oldalába könyökölni, vagy torkon vágni, de az úgy rámászott, mint a világ legrosszabb élősködője.

- Casy, el ne engedd a kötelet! – hallotta meg fentről barátja kétségbeesett hangját. – Nem veszíthetlek el téged is!

- Oh, mily megható – vicsorgott Sharon. – Kár, hogy nem rajtad múlik. Ints szépen pápát – azzal elnyeste a pókfonalat az üvegszilánkkal és mindketten zuhanni kezdtek.

Clarissa végre lelökte magáról Cartert, sikítását elnyomta a fütyülő szél és az agya vészjelzései, miszerint a föld rohamosan közeledik, meg hogy ha becsapódik, az iszonyatosan fájni fog és nem mellesleg halálos lesz.

Megpróbált nyugalmat erőltetni magára – egyáltalán nem sikerült – és az alatta elterülő füves talajra koncentrált. Felidézte, milyen érzés mikor az ereje átjárja a testét, ahogy a felszínre tör, ahogy lebeg a levegőben, de a zuhanás nem lassult, csak a fizika törvényei szerint egyre csak gyorsult.

Összeszorította a fogait és a csapatra, a szeretteire gondolt. Az életére, ami végre kezdett jól alakulni. Muszáj megvédenie magát. Ezt most nem engedheti el.

Érezte, ahogy a gravitáció végre fölfelé is húzza.

De már késő volt.

Lelassult ugyan, azonban a becsapódás elkerülhetetlen volt.

- Szeretlek – suttogta maga elé, majd összegömbölyödött, és amint talajt fogott, minden elsötétedett körülötte.