Ez most eléggé kitöltőrész hangulatú lett, de igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból :) Előre is bocs, ha valakinek túl unalmas lett :)

Elveszthettem az eszméletem a helikopteren, mert mikor ismét kinyitottam a szemem már egy nyugodt, csöndes szobában találtam magam. Egy ágyban feküdtem, egy cső lógott ki a karomból. Végignéztem magamon és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy nem vetkőztettek le tudatnélküli állapotom alatt, még mindig ugyan azok a göncök voltak rajtam. A vállamon hófehér kötés és egy kis jéggel töltött zacskó.

Megpróbáltam felülni, ami hatalmas fájdalommal járt és végül a borogatás is a padlón koppant. Elkáromkodtam magam.

- Még túlságosan gyenge vagy. Jobb lenne, ha egyelőre az ágyban maradnál – lépett mellém egy karcsú alak. – Bruce és Tony hamarosan visszaérnek.

Az ismerős hang irányába fordítottam a fejem. Magas, vékony, gyönyörű nő állt az ágy mellett. Ő volt az egyetlen 'szín' a sivár, szürke szobában. A bőre porcelánfehér, a haja sötét, mint a vér, a szemei világítottak. Meseszép nő volt.

- Te bizonyára Natasha vagy. Veled beszélt Steve – nyögtem erőtlenül. Natasha mosolyogva bólintott, majd közelebb lépett és leült az ágy szélére. Ahol az előbb állt, most egy karosszék rajzolódott ki, magába szippantva egy törékeny, ismerős testet. Ugyanabban a béna jelmezben volt, mint a helikopteren, mint két éve. Egyedül a maszkot nem viselte, sötét haja a szélrózsa minden irányába állt. Egyenletesen lélegzett, szemeit lehunyta, arca nyugodt volt.

- Peter – haraptam az ajkamba. Natasha gyengéden megérintette a kezemet.

- Nagyon aggódott érted – pillantott a fiúra, majd mélyen a szemembe nézett. – Az Istennek sem mozdult volna mellőled.

- Jól van? Nem esett baja? – Natasha némi habozás után nemlegesen megrázta a fejét. – És Steve? Egy katona meglőtte és...

- Nincs baja – szakított félbe a nő. – Bruce szerint csak pár napig edzés-elvonásra lesz ítélve, semmi komoly.

- Hál' Isten – lélegeztem fel. – Amúgy, Clarissa Moon vagyok, a barátaimnak csak Clare. Bár, ezt valószínűleg már tudjátok – nyújtottam felé ép karom.

- Natasha Romanoff, vagy ha úgy tetszik Nat – fogadta el a kezem. – A HYDRAnál talán úgy emlegettek, hogy a Fekete Özvegy.

Elkerekedett a szemem.

- Te?!

- Személyesen – vigyorgott.

- Nem akarom elismételni, mikkel szidnak téged odaát – nevettem. – Nem vagy a kedvencük.

Natasha épp válaszolni akart, mikor egy idősebb férfi lépett a terembe és félbeszakította.

- Úgy látom, Zsebibaba is felébredt – mosolygott rám, majd az ágy mellett álló egyik géphez sétált és pár pillanat alatt belemerült az egyik képernyő tanulmányozásába.

- Zsebibaba? – kaptam fel a fejem homlokráncolva.

A férfi kérdő pillantással felém fordult. Sötét haja és borostája volt. Fekete szemei alatt apró karikák húzódtak.

- Hogy érzed magad? – hagyta figyelmen kívül zavarom. – Szédülés? Fejfájás? Hányinger?

- A fejem hasogat – feleltem, miközben végig futtattam rajta a tekintetem; de a mellkasánál megakadtam, ahol ugyanis fény szivárgott át a pólója anyagán. – Uram Isten! Mi az?

Lepillantott meglepettségem okára, majd nemtörődöm stílusban megrántotta a vállát.

- Ja, ez? Semmiség, csak néhány repeszdarabkát tart távol a szívemtől.

Teljes döbbenettel bámultam rá. Őt azonban mindez továbbra is hidegen hagyta. Közelebb lépett, bal mutatóujjával feltolta az állam, így becsukva meghökkenésemben nyitva maradt számat, majd lehajolt a földre esett zacskóért és visszatette bekötözött vállamra.

- Szóval fejfájás? Hozok neked egy fájdalomcsillapítót, Zsebibaba – fordult sarkon.

- Ő ki? És én miért vagyok Zsebibaba? – szegeztem a kérdést Natnek.

- Tony Stark. És ami azt illeti, Thor hívott először Zsebibabának, Tonynak meg megtetszett, és az óta így emleget.

- Thor? – zavarodtam össze még jobban. – Mint a görög isten?

- Igazából skandináv, de majdnem – mosolyodott el Nat. Aztán a tekintete ismét Peterre tévedt, aki még mindig mélyen aludt.

- Ő szólt nektek az eltűnésemről? – szaladt ki a számon a kérdés.

- És ő nem adta fel a reményt az utolsó pillanatig sem... Honnan ismeritek egymást?

- Háát... - meglepett, hogy erről nem tudnak. – A neten ismerkedtünk meg úgy három éve. Rengeteget beszéltünk, de személyesen csak párszor találkoztunk. Ő volt az egyetlen ember, akivel jóban voltam.

- Teljesen kétségbe volt esve, mikor nem találtunk a budapesti lakásotokon. Éjt nappallá téve keresett, de mire ráakadt egy HYDRA bázisra, téged már áthelyeztek – ismét rám pillantott. – Mit tudsz Peterről?

- H arra gondolsz, hogy ő Pókember, akkor igen, kösz, értesültem róla. Habár, az egy érdekes szitu volt... Ami azt illeti, eléggé megbíztunk egymásban, annak ellenére, hogy a világ két ellentétes pontján élünk. Bár, most már fogalmam sincs, hol lakhatnék... - húztam el a szám.

- Álmosdban... - kezdte elmélázva Nat. – Több nyelven is beszéltél...

- Rossz szokásom – vontam vállat. – Meddig voltam kiütve?

- Fél napig. Honnan tudsz oroszul? Merthogy úgy is mondtál pár szót. Mi az anyanyelved egyáltalán? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Édesapám amerikai, anyám pedig magyar... volt. Emellett apukám megtanított oroszul és németül.

- És mind a négyet perfekt beszéled?

- Lényegében.

- Erre még Natasha sem képes – lépett be ismét vigyorogva Tony, kezében egy pohár vízzel és a gyógyszeremmel. Szinte kikaptam a kezéből a fájdalomcsillapítót, majd egy húzásra kiittam a pohár tartalmát.

- Ez tuti nem víz volt – köszörültem meg bizsergő torkomat.

- Hát nem – helyeselt a férfi.

- Tony! Gyógyszert nem lehet alkohollal bevenni! – rivallt rá dühösen Natasha.

- Most miért? Én is úgy szoktam – felelte ártatlan arccal. Elmosolyodtam. Aztán valami még nagyobb vigyorra késztetett.

- Mi ez a ricsaj? – hallottam meg Peter fásultságtól súlyos hangját. odakaptam a fejem. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy igazi szuperhős, ahogy elgémberedett lábait kinyújtotta és próbálta kidörzsölni szeméből az álmot.

- Peter! – kiáltottam boldogan, újdonsült energiával, mire gyerekes mosollyal az arcán felém fordult.

- Casy! – a következő pillanatban már szorosan ölelt, épp, mint a helikopteren. Sérült vállamról ismét lecsúszott a pakolás, az egész testemen végigfutott egy tompa fájdalom, de ez most nem érdekelt. Mindkét karomat szorosan átfontam a nyakán, belecsimpaszkodtam, és levakarhatatlanul mosolyogtam.

- Pet – suttogtam. – Istenem, Pet, de örülök neked!

- Hál' Isten, hogy jól agy! Ha nem értünk volna oda időben és veled történik valami... ha te... akkor... én... - hangja egyre szipogósabbá vált. Összeszorult a szívem.

- Hé, hé! Pet, nyugi! Pet! Itt vagyok! Jól vagyok! – simogattam meg a buksiját.

- Az egész az én hibám!

- Dehogy is! Jesszus, Pet, gondolhatsz ilyet? Ti mentettetek meg!

- Úgy sajnálom – szipogott tovább.

- Peter Parker, embereld meg magad, de ebben a minutumban!

- Vagy pókold meg magad – fűzte hozzá Tony, mire kapott Nattől egy igen szúrós pillantást. – Meg sem szólaltam – kapta maga elé védekezőn a kezét. – De most mond, hogy nem volt szellemes! Vagyis, pókos...

- Anthony Stark, te most szépen velem jössz – ragadta meg a csuklóját a nő és az ajtó felé kezdte vonszolni.

- De valamiről még beszélni akartam Zsebibabával.

- Ráér. Most hagyjuk a gyerekeket kicsit kettesben és inkább keressük meg Brucet.

Azzal kiviharzottak a teremből. Nem, nem szóltam rájuk sem a Zsebibaba, sem a gyerek jelző miatt. Még nincs annyi energiám, hogy az önsanyargató Peter mellett ezzel is kiakasszam magam.

A fiú a karjaimban még mindig szipogott.

- Ennyire kikészített az eltűnésem? – simítottam végig kócos haján. Még emlékszem, milyen szép barna színei voltak a tincseinek. Sosem tudtam a festékemből kikeverni ezt az árnyalatot.

Pet nem válaszolt, de le sem húzódott. Homloka az ép vállamon nyugodott.

- Peter, nem lehetne, hogy kétirányú kommunikációt folytassunk?

Aprót morgott valami olyanról, hogy hangulatgyilkos lennék, de végül felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett. Vagyis, nézett volna, ugyanis az én tekintetem elkalandozott. Közelről megnézve látszottak rajta a friss horzsolások, Pókember maskarája több helyen elszakadt és itt-ott vérpöttyök tarkították.

- Istenem, Pet... Mondd, hogy ezeket nem most szerezted! – érintettem meg az arcán egy mély vágást. – Mondd, hogy ennek legalább nem én vagyok az oka!

- Kinek is kell megemberelnie magát? – vonta fel viccesen a szemöldökét. – De ezt most hagyjuk, két teljes évet kell átbeszélnünk. Miről szeretnél először mélyebb tudomást szerezni? – na, ez volt az igazi Pet; pörög, mint a búgócsiga.

- A Bosszúállókról, gondolom, ha már egyszer megmentettek – feleltem. – De csak egy feltétellel vagyok hajlandó végighallgatni, Parker tanárúr!

- Mégpedig?

- Ha leadtad a gyorstalpalót, körbe vezetsz! Fogalmam sincs, hol vagyok, de ha te is itt vagy, akkor már nem is érdekel, nem lehet olyan rossz, de legyek akármilyen fárad is, nem bírom ki tovább ebben a halálfehér szobában!

Pet bizonytalanul elvigyorodott, de bólintott, majd belekezdett a tanórába.

¤¤¤¤¤

Körülbelül két óráig magyarázott csak a Bosszúállókról, de olyan átéléssel, hogy nem volt szívem félbeszakítani. Aztán a HYDRAnál töltött két évről kérdezett, na, erről meg nem voltam hajlandó beszélni. Így, miután a fejem már tele volt a megmentőim életrajzának felével, megkértem Petert, hogy menjünk ki abból a borzalmas teremből. Ez az ötlet már nem villanyozta föl annyira.

- De még nem vagy jól!

- De, már jól vagyok! – ellenkeztem és már pattantam is fel. Hát igen, a vállam iszonyatosan megfájdult, de ezt leszámítva tényleg jól voltam.

Szorosan a morgolódó Pet sarkában haladva kimentem a szobából. Tőlem jobbra-balra hosszú folyosó húzódott tele ajtókkal. A szomszéd szoba nyitva volt, halk beszélgetés szűrődött ki. A tekintetem átsiklott ezeken a tényeken és az előttem elterülő kilátáson akadt meg.

Az üvegfalon át mesebeli lehetett volna a város. De, valahogy mégis, mesétlen volt. Túl fekete-fehér. Az a rengeteg szürke árnyalat egysíkúvá tette a képet. Ez a New York nem az igazi New York. Mikor Budapesten éltem, arról álmodoztam, hogy egyszer tényleg látni fogom Los Angeles, Velence, Hawaii, Rió, Roma színeit. Imádtam festeni, minél több, minél egzotikusabb színeket használva. És most...

- Casy, jól vagy? – érintette meg gyengéden Peter a vállamat, mire elszakítottam a tekintetem a számomra élettelen látképről.

- Igen, persze.

Az arcomhoz nyúlt, hosszú, zongorista ujjaival megérintette az bőröm és mikor elhúzta, valami megcsillant rajta. A szememhez kaptam és letöröltem kósza könnyeim.

- Hé! – emelte fel az állam, de én lesütöttem a tekintetem. – Hé... Gyere ide – vont ismét szoros ölelésbe. – Mi az? Mi zaklatott fel ennyire? Casy, kérlek, hátha tudok segíteni...

- Nem vagy mindenható, Pet... Csak egy egyszerű tinédzser – suttogtam a mellkasába.

- Én nem teljesen így fogalmaznék.

- Nem tudod visszaadni nekem a színeket! – csattantam fel elkeseredettségemben, majd kitört belőlem a zokogás. Éreztem, ahogy Peter mélyen beszívja a levegőt és még szorosabban ölelt.

- Ő nem képes rá, de én talán – hallottam meg Tony nyugodt hangját a hátam mögül. Megfordultam Pet ölelésében és homályos tekintettel bámultam a férfira.

- Ezt meg hogy érti, Mr. Stark? – mondta ki a bennem is megfogalmazódott kérdést barátom.

- Steve már mesélt a színvakságáról, - mutatott rám – és támadt egy remek ötletem. De, mellőzük egy pillanatra a témát. Zsebibaba, ezt örülnék, ha átfutnád – nyomott a kezembe egy papírt. Még csillogott rajta a patrontinta, nem olyan régen nyomtatták.

- Mi ez? – kérdeztem e könnyeimet törölgetve, hogy el tudjam olvasni. Nem felelt, türelmesen várt a reakciómra. Átfutottam a lapot. Háromszor olvastam el, mire teljesen felfogtam a tartalmát. Pet is érdeklődve nézett át a vállam fölött.

- Na, ne... - emeltem döbbent tekintetem a vigyorgóTonyra. – Ez... Ez komoly? Anthony Stark, maga teljesen kiszámíthatatlan!