Miután Steve félkábultan visszahozott a cellámba és lefektetett a kényelmesnek kicsit sem mondható priccsemre, majd minden szó nélkül magamra hagyott, bármennyire is abszurd volt még számomra is, de elnyomott az álom. Elnyelt a sötétség és csak lebegtem a vádaskodó hangok között. Igazán nyomasztó volt.

Aztán mikor végre kiszabadultam az álom csapdájából, a kezeimmel csapkodva, lábaimmal rugkapálva, verejtékben úszva próbáltam felpattanni, de két kéz szorosan körbefont, lefogott és egy meleg mellkasnak döntött.

- Nyugi, Zsebi! Semmi baj! Nyugi! – húzott magához még szorosabban, Eltartott pár elcsigázott pillanatig, míg ráismertem Tony hangjára és átjárt a nyugalom. Újabb néhányig, amíg kiűztem a fejemből a csalódottságot, hogy nem Steve az, aki karjaiban tartott.

Bűntudatosan és megkönnyebbülten kapaszkodtam bele apa karjaiba, olyan szorosan préselődve hozzá, hogy szinte kiszorítottam mindkettőnkből a levegőt.

- Jól van. Itt vagyok. Nem lesz semmi baj, kicsim – lehelt csókot a hajamba. Ekkor néztem csak körbe a helyiségben; ugyan az a cella, ugyan az a priccs, a lámpa a plafonon gyér világosságot árasztott magából, más fény nem is jutott a szobába, az időt megsaccolni sem lehetett.

Nem akartam megtörni a csöndet, a körülmények ellenére békés pillanatot. Mostanában még ennyire sem futotta. De muszáj volt.

- Mi történt? – szegeztem neki elhaló hangon a kérdést. Megpróbáltam megfordulni a karjai közt, de nem engedett.

- Aludtál – felelte tömören.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam – ernyedtem el az ölelésében.

- A többivel te most nem foglalkozz – kaptam újabb puszit a fejem tetejére.

- Apa - mordultam rá fáradtan. – Hol voltál? Mit akarnak tőled?

Csönd állt be, csak Tony feszült lélegzetvételét lehetett hallani. Bár szerintem én kényelmetlenebbül éreztem magam, míg a válaszra vártam.

- Nem tudom pontosan – kezdte komoly hangon. Nem sürgettem, hagytam neki idő, hogy összeszedje a gondolatait. – Valamiféle szeretnének, ha tökéletesítenék. Elsősorban az energiaellátást kéne megoldanom – majd frusztrált morgásra váltott. – De azt nem mondják meg, mi az a gép. És azt sem fogják föl, hogy nem tudom a nélkül megcsinálni, hogy tudnám, mi ez!

- Amúgy sem csinálnád meg – szakítottam félbe ezúttal. – Ugye?

Ő erre csak egy fáradt sóhaj keretében hátra döntötte fejét a falnak.

- Nem áldozlak fel – felelte egyszerűen, elhatározottan, ellenkezést nem tűrve. És hát a Starkok az engedelmességükről és a parancskövetésről híresek...

- De-

- Nincs de! – vágott a szavamba azonnal, mint aki tudta volna, mit fogok mondani. Ami amúgy eléggé valószínű.

- Tony!

- Clarissa!

Feszült csend állt be ismét közénk. Dühös voltam és így jobbnak láttam, ha hallgatok, bár nem tudtam, kire is pontosan. Magamra, amiért tehetetlen és hasznavehetetlennek bizonyultam az erőm nélkül. Apámra, amiért engem akart védeni, még ha az egész világ is az ára, és bár tudtam, erkölcsileg mindenki így cselekedne, de attól még bosszantott. Brockra, amiért egy seggfej, bunkó paraszt, köpönyegforgató szemétláda – egy szóval csak önmaga. Jamesre, amiért nem emlékezett rám.

Sőt, még Stevere is amiatt a kicseszett jobb horog miatt, meg mert itt hagyott!

- Prison gates won't open up for me

On these hands and knees I'm crowlin'

Oh, I reach for you – kezdtem el először dúdolni, majd halkan énekelni, hogy megnyugtassam magam. – Well I'm terrified of these four walls

These iron bars can't hold my soul in

All I need is you

Éreztem, hogy a karok körülöttem szorosabban tartanak, de én csak csöndesen dúdoltam tovább, megpróbálva lenyugtatni háborgó lelkemet és kitisztítani zavaros fejemet.

Végül csak énekeltem, és arra jutottam; ez az egész helyzet reménytelen.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

Hóbagoly, avagy Alex, egyre nehezebben állta az ütéseket. A régóta tartó közelharcos edzéstől egyre lassabb lett, a reakció ideje jócskán megnyúlt, így több támadást is ki kellett védenie, ahelyett, hogy egyszerűen csak kitért volna előlük. Brock alaposan megizzasztotta, látszott minden mozdulatán, mennyire élvezi a fiú kiszolgáltatottságát, hogy azt kell tennie, amit mondd neki. No persze, ezt nem csak az arcára kiülő szadista mosoly árulta el.

Alex elhátrált a férfi egy erőteljes rúgása elől, majd homlokán friss izzadtságcseppekkel ellentámadást indított. Először megpróbálta kisöpörni Brock alól csónaklábait, ám ezt ő könnyűszerrel kivédte. Aztán pár gyors, valamelyest erős ütéssel ostromolta meg a férfit, ezzel elterelve figyelmét, majd emberfeletti gyorsasággal tarkón rúgta. Brock egyensúlyát vesztve előre bukott.

Alex így kihasználhatta a felszabadult időt, hogy kifújhassa magát egy kicsit. Átizzadt, fehér pólója alatt szinte égette a mellkasát a bőrszíjra fűzött aranyszín medálja.

A következő pár másodperben csak dühösen nézték egymást, mélyről jövő, őszinte gyűlölettel, és Hóbagoly fejében már vagy századszorra játszódott le az az opció, ahol fittyet hányva az edzés szabályaira, nemes egyszerűséggel elrugaszkodik a földtől, repülő képességét használva Brock fölé kerül, megragadja és a plafonra keni. És ez az opció minden egyes alkalommal egyre csábítóbbá vált.

Ám a terem fémajtaja hangos nyikorgással nyílt és zárult mögöttük és az egykori James Buchanan Barnes őrmester lépett be rajta.

Alex megkönnyebbülten és kissé elhamarkodottan engedte le védekezésben tartott karjait. Későn kapcsolt a felé száguldó jobb horogra és már nem volt lehetősége kivédeni. Rumlow ütése állon találta és kiterült a padlón, így még pluszba a fejét is alaposan bevágta a betontalapzatba.

- Rumlow parancsnok! – szólt oda az említettnek a jövevény, látszólag ügyet sem vetve a lábaik előtt nyöszörgő fiúra, szinte rá sem nézett. Óceán kék szemei érzelemmentesen követték az eseményeket, arcizma sem rebbent. – Carter ügynök visszatért. Beszélni akar magával.

A férfi az orra alatt morgott valamit egy bizonyos fruskáról meg a rossz időzítésről, de megindult az ajtó felé. Mikor a feltápászkodó Alex mellé ért, mint egy kegyelemdöfésként még a bordái közé rúgott egyet. A fiú ismét a földre kerül és elharapott egy fájdalmas kiáltást.

Miután Brock elhagyta a helyiséget, pár percnyi csönd telepedett a két hátra maradt katonára. James érdeklődve figyelte, ahogy Alex a padlón vonaglik és az oldalát szorongatja, arca fájdalmasan eltorzult. Hát igen, az acélbetétes bakancs nincs jóban a csontokkal. Még egy mutánséval sem.

- Miért kell folyton kihoznod a sodrából? – szögezte a kérdést a hátára gördülő Alexnek, majd mellé lépett és a hónalja alá nyúlva könnyűszerrel felemelte a földről. Mindig elcsodálkozott a fiú könnyed súlyán, verébcsontjain, amik a mutációjával jártak. Ilyenkor jött rá, mennyire strapabíró és kitartó a kölyök. No meg persze törékeny.

- Hát nem adja fel nagyon a leckét – sziszegte dühösen Alex.

- Bolond voltál, hogy leengedted a védelmedet – feddte meg a fiút James. Egymással szemben álltak, meglepően fesztelenül, amit csak akkor engedtek meg, ha kettesben voltak. Ha nem, akkor jött ismét a kemény katona és a szemtelen tanonc szerepbeosztás.

- Tudom, nem kell még neked is a szememre hánynod!

- Azt hittem zseni vagy.

- Nem te lennél az első. De nehéz, ha idiótákkal vagy körülvéve – nyögött fel fájdalmasan, a lábai meginogtak, így kénytelen volt belekapaszkodni James felkínált karjába. – A francba! Azt hiszem megrepedt egy bordám.

- Ne drámázz, hercegnő! – mordult rá a férfi.

- Menj a pokolba!

- Előbb ne kísérjelek el a szobádhoz?

Alex szitkozódott pár sort, egy, James számára ismeretlen nyelven, bár a katona úgy tippelte, talán spanyol lehet.

- De... - adta be a derekát a fiú, és hagyta, hogy nagydarab társa támogassa míg ő a fogát szívva az oldalát markolta. – Kösz, konzervdoboz.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

- Mit kapsz, ha megölöd az összes Bosszúállót? – kezdett egy újabb morbid viccbe Tony. Egymással szemben ültünk az ágy két szélén, órák óta csak várva a szürke szobában.

- Árvaellátást? – találgattam unottan.

- Csapatszellemet – javított ki apa. A plafont szuggerálta, már vagy tizenöt perce, közben fekete pólója rojtos szélét birizgálta.

- Majdnem – konstatáltam.

- Mit fogsz csinálni, mikor kijutunk innen? – emelte végre rám szomorú tekintetét. Azt hitte, nem látom rajta, de minden boldogság, remény elszivárgott belőle. Olyan volt, mintha a saját sötét, igazából mogyoróbarna szemembe néztem volna.

- Ha kijutunk – pontosítottam semleges hangon.

- Kicsim...

- Nem tudom – szakítottam félbe, és komolyan így is voltam vele. Az előre tervezés... nem az én asztalom volt. Sose jött össze semmi, így már nem is nagyon elmélkedtem a jövőn. – Azt hiszem, megkérném Natashat, hogy képezzen ki. Segítenék a csapatnak mégiscsak. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy nem pusztítom el a HYDRAt – motyogtam fejemet oldalra, a falnak döntve.

- Aztán? - faggatott tovább. Lábait felhúzta és átkulcsolta a térdeit, ahogy én szoktam, ha próbálom megnyugtatni magam, de a szemkontaktust továbbra is fenntartotta.

- Nem is tudom – gondolkodtam bele alaposabban, és tényleg megfontoltam, mit is akarok. – Hazalátogatnék egy rövid időre Budapestre. Rendeznék egy apa-lánya napot – bukott ki belőlem, amivel igencsak megleptem Tonyt. – Szinte semmi személyeset nem tudok rólad – jöttem zavarba.

Apa arcára hirtelen olyan boldog mosoly ült ki, amit rég nem láttam, sőt, az együtt töltött idő alatt talán egyszer sem.

- Még a pelenkádat is cseréltem egyszer! – húzta ki magát büszkén. Éreztem ahogy az arcom paradicsom vörössé válik.

- Meg Peterrel is beszélnem kéne – váltottam gyorsan témát és próbáltam nem is figyelni égő fejemre. – Az elmúlt időben eléggé elhanyagoltam, mert aggódtam, hogy... - egy pillanatra elbizonytalanodtam, de vettem egy mély levegőt és folytattam. – Hogy az új énem nem fog neki tetszeni.

- Ezt meg hogy érted? – húzta a szemöldökét apám.

- Nem vagyok már az a lány, akit megismert annak idején. A régi, boldog, merész énem... már csak a múlté.

- Most is egy gyönyörű, erős ifjú hölgy vagy – mondta határozottan. – Rugdalózós meg fogja érteni, hogy időre volt szükséged. De amúgy is – ült ki cinkos mosoly az arcára -, Wade lefoglalta helyetted is. Remélem nem az én vendégszobáim egyikében rendetlenkedtek.

- Na de apa! – nevettem fel őszintén. – Nem kéne-

Ám mondandómat félbeszakította a hirtelen kivágódó ajtó.

A cella bejáratára kaptam a tekintetem, aminek küszöbét épp akkor lépte át James. Apám persze már talpon is volt, szinte leestem az ágyról, hogy még időben el tudjam kapni a karját, mielőtt nekiesne a fémkarú terminátornak.

James egy könnyed mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, mint aki baráti látogatásra jött, látszólag egyáltalán nem érezte magát feszélyezve két nagyon pipa Stark társaságában. Ahogy visszafordult felénk meglepetten konstatáltam, hogy nincs a kezében fegyver. Persze, ő maga volt a fegyver. Elengedtem apám karját, de még mindig előtte álltam, hogy ne ugorhasson a másik torkának.

Ahogy Jamessel találkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy valami megváltozott. Tonyra rá sem hederített, én viszont már annál jobban érdekeltem. Felismerés csillant azokban az emlékeimben élő óceán kék szemekben.

- Te emlékszel rám – törtem meg a fagyott csöndet. Sokkal inkább kijelentésnek szántam, mint kérdésnek, de a döbbenettől hangom bizonytalanul csengett. Nem felelt, csak elkapta a fejét; ám ez többet mondott minden szónál. – Te emlékszel rám! – emeltem fel a hangom ahogy rám talált a magabiztosság. – Te mocskos disznó! Hogy tehetted ezt?! – ripakodtam rá és nagy lendülettel megindultam felé, épp úgy viselkedtem, amitől édesapámat fogtam vissza pár perce. Pontosan tudtam, kivel beszélek, ahogy azt is, hogy ha úgy tartja kedve, egy pillanat alatt kitörheti a nyakam, de akkor, ott, hirtelen ez nem érdekelt. Sose foglalkoztam a következményekkel, és nem is most fogom elkezdeni. Ebben határozottan apámra ütöttem. – Csak ott álltál végig, mint egy fasz! Hagytad, hogy Rumlow azt tegyen, amit csak akar! Hagytad, hogy csicskáztasson! Hagytad, hogy bántson engem! – taszítottam egyet a mellkasán, ám még csak meg se tántorodott. Ellenben elkapta minkét csuklómat az erőmet blokkoló bilincsek felett. Bizalmatlanul mérte végig a karomon vöröslő foltot, pólóm szakadt ujját, de nem szólt semmit. Ám ez sem tartott vissza, tovább kiabáltam. – Hagytad, hogy bántsák Stevet!

- Elég! – sziszegett rám.

- Nem, nem elég! Mennyire emlékszel rólam?! – követelőztem.

- Nem sokra – rázta meg a fejét bosszúsan. – És nem is túl régóta. De ha továbbra is ekkora ricsajt csapsz, nem sokáig fogok! Segíteni akarok, az Istenit neki!

- Honnan tudjuk, hogy ez nem csapda? – szólt közbe meglepően nyugodt hangon apa. – A HYDRA biztosan alaposan őrzi a kedvenc gyilkoló háziállatát. Hogy ne szúrnák ki, hogy emlékszel és ellenük vagy? Nem bízhatunk benned!

James válasz képpen összezúzta a karpereceimet.

- Alkalmazkodtam. Volt segítségem. Van miért harcolnom, hogy kijuthassak – nézett mélyen a szemembe. Világos írisze mögött fájdalom vegyült boldogsággal. Nem tudom, mire célzott, de hittem neki. – Most elviszlek benneteket Rumlowhoz és Carterhez, a parancs szerint. Onnantól magatokra vagytok utalva – érintette meg jelentőségteljesen a csuklómon lógó tönkretett szerkezetet.

A két férfi jelentőségteljes pillantást váltott a vállam fölött. Ezt amolyan kimondatlan fegyverszünetként könyveltem el kettejük között.

- Mire emlékszel? – pillantottam fel a kilincsért nyúló Jamesre. A keze félúton a levegőben megtorpant.

- Egy robbanásra – halkította le még jobban a hangját, mintha a falak is az ellenségei lennének. – Rengeteg vízre. Az arcodra, arra, hogy megmentettél. Arra, hogy nem hagytál hátra.

Apró, fájdalmas mosoly kúszott az arcomra az emlék hallatán. Megköszörültem a torkom és megráztam a fejem, hogy nehogy elmélyüljek benne. Apa gyöngéden átkarolta a vállam és biztatóan rám mosolygott. A remény ismét ott pislogott a szemében.

- Mennünk kell! – sürgetett minket James, az ajtó már résnyire nyitva állt.

- Csak még egy kérés – érintettem meg a könyökét, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét. Ahogy rám kapta a tekintetét, haja táncot járt az arca körül, ami újból eszembe juttatta, hogy bizony, ráférne már egy hajvágás. – Emlékszel Stevere, ugye? A barátodra.

Először vonakodott felelni, láttam a mozdulaton, ahogy beharapta az alsó ajkát, hogy valami nyugtalanítja.

- Emlékszem – bólintott, majd kitérve a további csevegés elől, kitárta az ajtót és maga elé küldött minket. Kezében ekkor már megjelent a pisztolya.

Hosszú folyosón haladtunk végig, némán és feszülten. Apa keze úgy félúton megérintette az alkaromon vöröslő foltot, de én csak válaszra sem méltatva elrántottam. Fölösleges lett volna beavatni abba a kis incidensbe.

Végül elértünk egy felettébb nagy termet. Úgy tippeltem, repülő raktár lehetett egykor, csak most épp egyetlen jármű sem parkolt benne. A helyiség túloldalán megláttam a gyűlölt Brock és Sharon párosát, úgy húsz hatvan méterre tőlünk. Egy kisebb csapat is állt mellettük; HYDRA katonák egy apróbb csoportja, no meg persze Steve. Rumlow élvezettel dörgölte az orrom alá, hogy a nagy Amerika Kapitány most az ő kis ölebe.

Ám volt a társaságban egy másik ismerős tag is, akinek ittléte meglepetésként ért. Sőt, nem is puszta meglepetésként. Szinte pofon vágott, amikor megláttam.

- Wade – suttogtam hitetlenkedve.