- E/3 szemszög –

- Fektesd oda! – utasította dr. Banner Wadet, aki engedelmesen tette, amit mondtak neki, és a karjaiban tartott, félájult fiút óvatosan a hatalmas nappali legközelebbi kanapéjára helyezte. (Persze, hisz ki mondana ellent egy dühkitöréses dokinak, aki szabadidejében óriási zöld King Kongá válik és lerombolja fél New Yorkot.) Peter felkiáltott a lábába hasító fájdalomtól. Nadrágját átitatta sebéből szivárgó vére.

- A francba, csináljon valamit, doki! – kiáltott rá Brucera idegesen Wade, tekintete azonban, amivel a férfira pillantott, már inkább esdeklő volt.

- Csinálom, csinálom, nyugodj le, Wilson! Inkább segíts! Inkább fogd le, ki kell szednem a sebben maradt szilánkokat.

- Miben segíthetek? – toporgott mellettük esetlenül a félkarú Sam.

- Hozd be a lányokat! – sziszegte fájdalmai közepette, félig öntudatlanul Parker. Sólyom kötelességtudóan bólintott, majd átsietett a kommunikációs szobába.

- Fog le! Nem tudok neki érzéstelenítőt adni, a teste túl gyorsan lebontaná.

Wade csak bólogatott, mint aki alkoholizált állapotban van, majd követte az utasításokat. Banner rutinosan és amilyen gyorsan csak tudta, kitisztította és lefertőtlenítette a sebet. Majd jött a forró tű és a cérna, pár öltés. Végül már csak a fáslizás volt hátra és fellélegezhettek. A kanapé nagy része véres lett, amiért Stark már rég a fejüket vette volna, az olykor felszakadó fájdalmas kiáltásokat igyekeztek kizárni a tudatukból.

- Végeztünk – kötötte el a gézt végül Bruce.

- Hál' Istennek – roskadt le a kanapé mellé a padlóra Wade.

- Azt hittem szereted a... vért és a gyilkolászást – motyogta az orra alatt a szinte öntudatlan, de lassan magához térő Peter. Bruce eközben a holmijait pakolta, szusszanva egyet, majd leroskadt az egyik fotelba a sok közül.

- De nem akkor, ha a barátaimat bántják.

- Mi ez a hirtelen érzelgősködés? – nevetett fel kimerülten a fiú. Megszorította idő közben összekulcsolódott kezüket.

- Én mindig is kicseszett költői voltam.

- Na, ez már inkább Wade-es – tornászta fel magát ülésbe Parker, könyökeire támaszkodva. – Köszönöm, dr. Banner – pillantott hálásan a dokira, majd a sebét kezdte mustrálni. – Mennyi idő, míg rendbe jövök?

- Ha nem csípett volna meg az a fránya pók, komolyan aggódnék miattad, kölyök! De így, cirka 4-5 óra. Plusz mínusz egy kevés, nem vagyok teljesen tisztába, a mutációitok mennyit bírnak.

- Addig én felakasztom magam! – temette nyúzott arcát a tenyereibe, az utolsó mondatra már nem is figyelve.

- Légy oly szíves, inkább ne! Az előbb foltoztalak össze, és nem azért, hogy elüssem a szabadidőmet.

- Nahát, a doki tud humorizálni – jegyezte meg mindegy mellékesen Wade az észrevételét.

- Jézusom, Peter! – lépett be a nappaliba ekkor Wanda, szorosan a sarkában a gondterhelt arcot vágó Sammel. – Mi történt veled?

- Jól vagyok – erőltetett hamiskás mosolyt az arcára, míg a lány alaposan végig vizsgálta.

- Igen. persze, látjuk – horkantott fel Sam a kanapé másik oldalán állva. Bár apró mosoly játszott az arcán, rajta is látszott a fusztráltság és az aggodalom. Csönd telepedett a szobára. Mindenki kimerülten ledobta magát egy üres ülőhelyre, és igyekezett kipihenni egy keveset az aznapi fáradalmakból.

- Hol van Nat? – pillantott körbe Bruce, de Sam csak némán ingatta a fejét.

- Nem tudom bemérni és a hívásaimra sem válaszolt. Ahogy Furyról sincs hír, de Clint tovább próbálkozik. Talán valaki átvehetné tőle...

- Megyek és megkeresem Natashat – állt fel nagy lendülettel Wanda.

- Nem mehetsz – intette le fáradtan Banner, bár látszott, ő sem örül, hogy ezt kell mondania. – A HYDRA pont erre számít.

De a lány makacsul rá se bagózott, megindult a lift felé, ám a földön kuporgó Wade elkapta a bokáját. Wanda már épp rárikkantott volna, hogy engedje el, de a férfi gyorsabb volt.

- El kell mondanom nektek valamit – hangja meglepően komoly volt, így senki sem szakította félbe, még Wanda is megtorpant, nem visszakozott. – Téved, doki – vett egy mély lélegzetet és pillantott fel a zavarodott Brucera. – A HYDRA arra számít, hogy maguk már mind halottak.

- Ezt meg hogy érted? – szólalt meg Peter elsőként. – Ennyire nem becsülnek alá minket.

- Én... Hogy is mondjam...

- Azt ne mondd, hogy velük vagy! – rántotta el a lábát Wanda és pár lépést hátrált, arcára megfejthetetlen érzelmek ültek ki.

- Nem! Pont ez az! – emelte védekezőn maga elé a kezeit a férfi. – Na fussunk neki még egyszer. Csak hallgassatok végig!

Senki nem szólt, de mind ugrásra készen álltak.

- Pár éve keresett fel először a szervezet, szép kis summát ajánlottak azért, ha beépülök és teszem, amit mondanak. Természetesen belementem, de – magyarázkodott egyre gyorsabban Sam borús arcát látva – miután megismertelek titeket, Petert, Casyt, kiszálltam a buliból. Nem tudtam, kik a terveik! Nem vagyok tégla!

- Akkor most miért mondod el ezt nekünk? – vágta rá színtelen hangon Peter.

- Mert van egy másik téglájuk. És hát, megkeresett és választás elé állított.

- Mégis mikor volt ez? – faggatta Sam; nem hangzott dühösnek, inkább tárgyilagosnak. Még nem döntötte el, össze akarja e verni Wadet, vagy nem.

- Mikor elájultál a szobádban – pillantott Wilson Peterre.

- Tudtam, hogy kiütöttek – morogta a fiú. – Miért nem mondtad el korábban?

- A legfontosabb kérdés most inkább az, hogy ki a tégla – szólt közbe kemény hangon Bruce.

- Az a szuka Sharon – vágta rá Wade.

- És nem gondolod, hogy erről nekünk tudnunk kellett volna?! Most akkor kinek az oldalán állsz?! – csattant fel Peter kikelve magából.

- Azt mondta, ha szólok nektek, akkor megölt téged! – kiáltott vissza Wade. – Szerinted, ugyan melyik opciót választom?!

Ezzel rendesen meglepte a fiút.

- Nyugi, nyugi – masszírozta az orrnyergét frusztráltan Wanda. – Gondolkozzunk higgadtan. Nem hibáztathatjuk Wadet, hisz végül is igazából nem tett semmit, még élünk.

- Információt tartott vissza-

- Nem használhatsz mindig engem mentségül! – csattant fel Peter a többiek szavai talán el sem jutottak az agyáig.

- Basszus, Pete, neked csak ez jött le az egészből?! – tárta szét dühösen a karjait Wade.

- Igen, cseszd meg! – ugrott fel hirtelen, nem törődve a lábába nyilalló, lüktető fájdalommal.

- Hát akkor kapd be!

- Miért nem tudsz egyszer megbízni bennem?!

- Te vagy az, aki nem bízik bennem!

- Akkor most nem lennél itt, te barom! – taszított egyet dühében a férfi mellkasán. Szaporán vették mindketten a levegőt, de többé egyikük sem szólalt meg, fölösleges lett volna; elég volt a másik szemébe nézniük.

- Wade – törte meg a csöndet Wanda. – Tudod, hol vannak? Hol a HYDRA bázisa?

- A város szélén vettek volna fel, hogy elvigyenek a bázisra – felelte Wade, mint akinek a fogát húzzák, tekintetét azonban továbbra is Peteren tartotta. – Valami zöld füsttel kellett volna jeleznek, vagy anyámkínja.

- Akkor ezt fogod tenni – vágta rá Sam. – Beviszel minket, bepoloskázunk. Megtudjuk hol vannak és rajtukütünk.

- Nekem megfelel – bólintott Wanda.

- Rendben. Megteszem – tartotta a férfi a szemkontaktust Peterrel, mintha azt akarná üzenni, tessék, ha kell, bebizonyítom, hogy fontos vagy nekem. – De-

Ám a mondatot félbeszakította egy eldördülő pisztoly, és golyók hada lyuggatta szitává Wade csinos kis buksiját.

Mindenki a lövések irányába kapta a fejét, ahol Natasha állt, koszosan, rongyosan, haja megpörkölődve, ruhái szenesek, horzsolások tarkították a testét, állát lenyúzta. Nem tűnt épp boldognak.

- Na, igen, lassú az információáramlás – sóhajtott fel Wanda. – Ismét ott vagyunk, ahol elindultunk.

Natasha arcáról elszállt a düh, helyét értetlenség vette át.

- Az nem olyan biztos – motyogta Peter, karjai közt tartva az oda zuhant, fejetlen Deadpool testét. Pár pillanat után végül felnézett társaira, a Bosszúállók maradékára. – Van egy ötletem.

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

Csönd honolt a folyosón, amelyen végig haladtunk. Kétoldalt ajtók tucatja sorakozott, mindegyik vastag acél szerkezet. Mások az utat nézték volna, merre mi hány méter, de én csak a hátam mögött kezeimet gúzsba fogó bilincsre tudtam koncentrálni.

Mindössze egy, nyurga HYDRA katona volt velem. Nem tűnt nagy kihívásnak. Magasabb volt nálam, szálkás, de izmos. Jellegtelen arccal, sápatag bőrrel, mint a pergamen. Nem volt ellenfél számomra. De összebilinccselt kezekkel hátrányból indultam.

Ám az üres, kihalt folyosó az én javamra szólt. Nincs, aki a segítségére lehet. Kockázatos volt, de inkább verjen el egy botsáska, minthogy csak úgy hagyjam, hogy a HYDRA azt tegyen velem, amit akar.

Hátra sem kellett pillantanom, léptei hangjából pontosan tudtam, hol van az ürge. Egy hirtelen mozdulattal megtorpantam és már ki is rúgtam alóla a lábait. Ő hanyatt vágódott, de az esést lendületét egy bukfenccel vezette le és már talpon is volt. Magas termetéhez képest, ijesztően gyors volt. Mire feleszméltem, már a falnak is vágott, alkarja a légcsövemnek nyomódott.

- Már kezdtem azt hinni, hogy semmi kihívás nem lesz benne – vigyora betegessé varázsolta az arcát. Mint egy pszichopata őrült. Bár valószínűleg, ez nincs messze a valóságtól.

Az arcába köptem, mire mosolya csak még szélesebb lett.

- Ellenkezz csak tündérke – nyúlt a pólom sarkához. – Úgy sokkal izgalmasabb.

Ahogy jéghideg ujjai a bőrömhöz értek belém hasított a kétségbeesett düh. Lábamat ösztönösen meglendítettem és ágyékon rúgtam a férfit. Ahogy ő felkiáltott fájdalmába és eleresztette a torkom, és köhögve a földre csúsztam. Megpróbáltam talpra kecmeregni, vagy távolabb rúgni magam attól az őrülttől, de megmarkolta a bokámat.

- Eresszen el! – kiáltottam és rúgtam, ahol csak tudtam. Egyszer állkapcson találtam teljes erőből, de mintha meg sem kottyant volna neki. A pólóm ujja elszakadt a dulakodás közben, és majdnem elhagytam az egyik cipőmet is. Ahogy a férfi leheletét megéreztem az arcomon, inkább összeszorítottam a szemeimet és igyekeztem amennyire lehetett elhúzódni tőle. Körbe apró, vörös félholdakat vájt a karomba.

Aztán hirtelen eltűnt a testemről a súlya és egy hatalmas puffanással a folyosó túloldali falának csapódott. Ájultan csuklott össze, és ottmaradt a kőfal tövében.

Egy alak térdelt le mellém lassan, óvatosan, mintha nem akarna elijeszteni. A gyér fényben és a könnyektől homályos látásommal nem tudtam kivenni az arcát. Megpróbáltam távolabb rúgni magam, de gyöngéden a karjai közé emelt, ám előtte egy mozdulattal letörte a bilincset a csuklóimról.

Aztán lassan felemelt, magához szorított, és elindult velem a cellám felé, magunk mögött hagyva az ájult ügynököt.

Ahogy beléptünk a börtönömbe, és a fény rávetült az arcára, először nem akartam hinni a szememnek, majd annyira megörültem, hogy elengedtem magam, még a könnyeim sem érdekelnek, csak átkulcsoltam a férfi nyakát és amilyen szorosan csak tudtam, hozzábújtam.

-Steve...