Peter feje hasogatott, látását elhomályosította a homlokán tátongó sebből csordogáló skarlátvörös vér. Eltartott pár pillanatig, míg mozgatni tudta zsibbadt karjait. Megpróbálta kitörölni a vért a szeméből, de a szálló portól így is csak hunyorogni tudott.

Ahogy körülnézett a félhomályban csak a törmelékdarabokat látta, amik maguk alá temették. Egy kidőlt tartóoszlop futott keresztbe fölötte – kis híja volt, hogy átszúrja az oldalát, - ez tartotta meg a törmelék nagy részét, minek köszönhetően nem lapult palacsintává.

Miután felmérte nem épp bizalomgerjesztő környezetét, vetett egy pillantást magára is. Ruhája szakadt volt, horzsolások és vér borította. A maszkja fele leszakadt, homlokán nem túl mély vágás. Nem volt biztos benne, de mintha a füléből is hiányzott volna egy darab... A jobb bokája beszorult egy nagy kőtömb alá, bal combjába beleállt az egykori ablaküveg egy jókora darabja. Az tűértől messze volt, így Peter valamelyest megkönnyebbültebben felsóhajtott. Ezek mellett lenyúzott könyöke csak a gyerekkori esésekre emlékeztette.

- Hahó! – próbált kiáltani, de elsőre csak egy rekedt suttogásra futotta, ennek ellenére már ennyitől megfájdult a mellkasa, mintha egy órán át üvöltött volna. – Valaki! – próbálta újra, ezúttal hangosabban.

Nem jött válasz.

Megpróbált felülni, de a lábába nyilalló fájdalomtól ordítva visszahanyatlott, és belátta, mennyire hülye ötlet is volt ezzel kísérleteznie. Eleresztett pár röpke káromkodást, majdnem ismét segítségért kiáltott kétségbeesésében.

Motoszkálásra lett figyelmes a feje fölül. Felpillantott, ami egy igen kényelmetlen pózt eredményezett, de abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé.

- Ki van ott? – kiáltotta. Apró kavicsok kezdtek potyogni az arcába, így behúzta a nyakát és kezeivel igyekezett minél jobban így is lestrapált buksiját.

Végül egy fénycsóva verekedte át magát a sötétségen.

- Pete? – csendült fel az ismerős hang. Peter megkönnyebbülten felsóhajtott, úgy érezte még soha nem örült ennyire a férfinak.

- Wade! Hál' Isten! – pillantott fel a hátulról megvilágított sötét arcra. Még a körvonalak alapján is könnyűszerrel felismerte a hegekkel tarkított pofát.

- Neked nincs jogod ilyet mondani azok után, mennyire rám ijesztettél! Halálra aggódtam magam! – panaszkodott, a lehető legdrámaibb hangot megütve, közben arrébb görgetett még egy szikla nagyságú törmeléket, ezzel az előzőnél is több fényt engedve a kis üregbe.

- Nekem eléggé elevennek tűnsz – húzta el fáradtan a száját a fiú. Igyekezett ellazítani hasogató lábait, lassan lélegezni és kizárni a fájdalmat a tudatából. – Szedj ki innen, Wade!

- Ha megpróbállak kiásni, maga alá temethet a törmelék. Add a keze, kihúzlak!

- Nem fog menni, a bokám beszorult a törmelék alá.

- Szupertini vagy, szuperhátsóval és szupererővel. Old meg! Rúgd le róla!

- A másik lábamba beleállt egy üvegszilánk! – csattant fel fájdalmasan sziszegve a fiú. – Ha kiszedem, el is vérezhetek!

- Jól van na, ne hisztizz, mint egy menstruáló kis csaj!

- Nem hisztizek! – tiltakozott felháborodottan Peter.

- Nesze! – nyújtott oda valamit a fiúnak, de a fény miatt nem lehetett látni. Peter lassan mozdulva elvette; egy darab rongy volt meg egy bőröv. – Lásd el a sebed! Jobb, mint a semmi.

- Honnan szerezted ezeket? – vonta össze a szemöldökét Peter, de nekilátott a műveletnek.

- Ne érdekeljen! Csak siess!

Inkább nem is firtatta tovább, hátha így jobban jár. Óvatosan (már amennyire lehetett), összeszorított ajkakkal kihúzta az üvegszilánkot a combjából, igyekezett visszatartani a fájdalom ingerelte kiáltásokat.

- Wanduci azt mondta, a HYDRA elintézve, visszavonultak. Natasharól semmi hír. Aj, pedig nem semmi nő volt – kezdett a szokásos pofázásába Wilson. Ezzel igazán könnyűszerrel elkergette az embereket a közeléből. De Peter pontosan tudta, mit csinál; megpróbálja elterelni a figyelmét a fájdalomról, még ha fel is dühíti.

- Kész vagyok! – szólt ki, miután az övet is szorosan rákötötte egy fájdalmas nyögés keretében a sebre, és már végighallgatott egy hosszú eszmefuttatást a Hello Kitty csodáiról.

- Mik ezek az erotikus hangok, Pete? – nem látta de mérget vett volna rá, hogy Wade annyira mosolyog, majd kiesnek a fogai.

- Kapd be!

- Ezer örömmel.

- Wade! – ripakodott rá a fiú vöröslő arccal. – Csak szedj ki innen!

- Add a kezed – nyúlt be a szűk járaton. Peter pedig erősen belekapaszkodott a segítő karba. – Mehet?

Peter bólintott; - Mehet.

Wade elkezdte kifelé húzni, míg a fiú nehézkesen kiszabadította a jobb lábát is a törmelékek fogságából. Visszafojtott egy kiáltást és arra koncentrált, hogy minél előbb kijusson a fényre. A feje már majdnem kinn volt, mikor a szikla, ami előzőleg satuba fogta a bokáját megbillent, ezzel instabillá téve az egész üreget.

- Húzz ki! – kiáltott újult rémülettel a hangjában Peter, bár fölösleges volt mondania is. Wade megrántott a karját és szinte kirepült, pár másodperccel később pedig a törmelékvár összeomlott.

Hátra bucskáztak a nagy lendülettől, bukfenceztek párat, majd egymásba gabalyodva és egységesen szitkozódva elterültek egy felborult terepjáró mellett az úttesten – már ami maradt belőle.

- Jól vagy? – zihálta Wade.

- Nem – fordult le a férfi mellkasáról Peter. – De kösz.

- Bármikor, Pete. Bármikor... - azzal újult erővel fölült, mint akiben feltöltött a duracell nyuszi. – Szólok Samnek, hogy kéne egy fuvar.

- Remek ötlet – pihegte válaszul a fiú. – Nekem most el kell ájulnom – azzal lehunyta a szemeit, mint aki csak aludni készül. Wade arcára árat mosoly ült ki, tőle szokatlanul békés, de aztán épp ily gyorsan el is tűnt, és felváltotta egy gonosz vigyor, mint akinek kigyulladt a feje fölött a villanykörte. Felhajtotta álarcát, majd közelebb hajolt a mozdulatlanul heverő Peterhez.

- Eszedbe se jusson! – morogta a fiú továbbra is csukott szemekkel.

- Hangulatgyilkos!

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

Amikor ismét magamhoz tértem a Kapitány jobb horga után, egy kihallgató teremben találtam magam (nem egyszer fordultam meg ilyesfajta helyen), kikötözve a székhez. Erőtlenül felnyögtem, kiráztam sötét tincseimet az arcomból. Kezdett elegem lenni az e féle szituációkból.

- Szerbusz kicsim – hallottam meg apa hangját a balomról. Egy pillanatra kihagyott a szívem.

- Apu! – kaptam felé a fejem. Tele volt horzsolásokkal, haja kócosan állt össze-vissza, csuklóit neki is a székéhez bilincselték, mindemellett elgyötört mosoly ült az arcán; de élt! – Istenem de örülök hogy jól vagy!

- Még élek – bólintott. – Te jól vagy, drága? Bántottak?

Egy pillanatra elgondolkodtam, mekkora monoklit hagyhatott Steve jobb horga.

- Jól vagyok – vágtam rá, kikerülve a másik kérdést.

- Mily' megható!

Mint mindig, most se kellett odanéznem, hogy tudjam, Rumlow az, ahogy épp próbálja visszafojtani túljátszott öklendezését. Ráemeltem villámokat szóró tekintetem és nagyon erős késztetést éreztem, hogy a mutációmmal a plafonhoz vághassam... Unottan álldogált velünk szemben, csípőjét a fém asztalnak döntve. De szívesen kirúgtam volna mögüle...

- Hogy van a torkod, Rumlow? – kérdeztem gúnyosan. Elkomorult az arca, biztos nagyon ijesztőnek hihette magát.

- Itt én kérdezek – szögezte le.

-Ahhoz képest még semmit sem kérdezett – kötözködött apa. – Nem akar kérdezni?

- Vagy kérdezzünk mi? – szálltam be.

- Nem azt mondta, hogy mi ne kérdezzünk? – pillantott rám tetetett komolysággal apu, homlokát ráncolva.

- Azt mondta volna? Akkor be kéne fejezzük?

- Te így gondolod?

Párbeszédünket az asztalon csattanó, a kihallgató falairól visszhangzó ütés szakította félbe, ám az e miatt beállt némaságot a sarokból felharsanó nevetés hamar megtörte. Meglepetten konstatáltam, hogy a mutáns srác az, Hóbagoly. Mellette komoran Bucky állt, de – Rumlowwal ellentétben – úgy tűnt, kicsit sem zavarja, hogy fiatal társa pofátlanul jól érzi magát. Miután kinevette magát, kisöpört pár kósza barna tincset ébenkék szemeiből.

- Brock, téged pillanatok alatt lazán lealáztak – szólalt meg még mindig vigyorogva. Úgy tűnik, elnyertük a szimpátiáját.

- Te egyáltalán minek vagy itt? – Rumlow úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban, kitör, mint a Vezúv. Már csak azt nem tudtam, hogy ránk, vagy a fiúra pikkel jobban?

- Tanulni – vont vállat lezserül a kérdezett, a mosolyt továbbra sem lehetett letörölni az arcáról még Steve jobb horgával sem. Rumlow dohogva felsóhajtott. Ebből arra következtettem, nem tehet ez ellen semmit, bármennyire is irritálja a srác jelenléte, és ez őszinte mosolyt csalt az arcomra.

- James sokkal jobb tanár, mint Rumlow – szólaltam meg, minthogy csak visszavegyem az előnyöm. – Mondjuk úgy nem nehéz, hogy IQ-ban még egy kavics is lekörözi.

- Na jó, elég volt – lökte el magát az asztaltól a fickó, majd mellém lépve a bordáim közé nyomta a sokkolóját. Ismerős, bizsergő fájdalom hasított belém, mégis az ajkamba kellett harapnom, hogy fel ne kiáltsak, ahogy átjárta az egész testemet, de kibírtam.

- Többre nem futja? – játszottam tovább levegőért kapkodva.

- Csak egy szavadba kerül – hajolt bele az arcomba, amitől erős késztetés fogott el, hogy lefejeljem.

- Rumlow! Hagyd őt békén! – kiáltott rá apa, de mindketten figyelmen kívül hagytuk. Pár pillanatig még farkasszemet néztünk, majd egyszerre mosolyodtunk el.

- Töketlen – vágtam a fejéhez, mire a sokkolóm ismét a ruhámhoz simult. – Jamessel a hátad mögött, biztosítva a hülye segged nagy a szád, mi?!

- Úgy tűnik ismét meg kell tanulnod az itteni házirendet, Clarissa – vihogott Rumlow, a sokkolót még mindig az oldalamhoz vészesen közel tartva.

- Majd meglátjuk – valami elmésebbel szerettem volna visszavágni, de nem futotta rá, szinte már csillagokat láttam a fájdalomtól. Végül lassan elillanni látszott, így fellélegezhettem.

- Van még valami mondanivalód? – hajolt az arcomba. Nem feleltem, csak egy jól irányzott mozdulattal ágyékon rúgtam. Sziszegve és káromkodva csuklott össze előttem.

- Térdre! – varázsoltam önelégült vigyort az arcomra.

- És gól! – konstatálta Hóbagoly. Hogy lehet ez a fiú egyáltalán a HYDRA tagja?!

James ezúttal sem lépett közbe, csak egy erőtlen tarkón vágással jutalmazta társát a megjegyzésért, ami felettébb gyöngéd gesztusnak számított tőle.

- Na jól van, elég volt! – mordult fel Rumlow dühösen, miközben feltápászkodott a földről. – Stark, van öt másodperce, hogy azt tegye, amit mondok – varázsolta elő a semmiből pisztolyát -, vagy a lánya agyvelejével festem ki ezt a szobát – emelte rám a fegyverét és a homlokomnak szögezte.

- Ne merészeld! – kiáltott rá apa. A hangja egyszerre volt dühös, bosszús, feszült és rémült. Még sose hallottam ilyennek.

- Öt.

- Apa, nem tudom, mit akar, de ne merészeld! – hadartam, habár Tonyhoz intéztem szavaim, a tekintetemet végig a pisztolyon tartottam.

- Négy.

- Ne!

- Három.

- Brock! – csattant fel ekkor meglepetésünkre a mutáns fiú a fal mellől. – Mégis mit...

A következő pillanatban Rumlow Hóbagolyra emelte a pisztolyt és gondolkodás, bárminemű hezitálás nélkül meghúzta a ravaszt.

Egy pillanatra szinte megállt az idő a szobában, a meghökkenéstől a szívem kihagyott egy ütemet. Nem tudtam, mi volt az ijesztőbb az előttem lezajlott jelenetben; az, hogy Brock a saját emberére lőtt, vagy az érzelmileg semleges arc, amivel mindezt tette.

Végül hangos csattanással a töltény a padlóba fúródott, miután lepattan James metál karjáról. Jobb keze még a lövedék becsapódása után is védelmezőn a döbbent fiú előtt tartotta.

- Kettő – folytatta hirtelen a visszaszámlálást Brock, mintha mi sem történt volna, lőfegyverét ismét rám szegezve. Elfogott a rémület, a kezeim akaratom ellenére remegni kezdtek.

- Ne! Várj! Rendben! Megteszem, csak ne bántsd őt! – kiáltotta apa, így az egy nem következett be.

Majd egy másodperc múlva Rumlow ujja megrándult és meghúzta a ravaszt; ám a tár már üres volt.

Szaporán kapkodtam a levegőt, közben megpróbáltam kitalálni, pillanatnyilag Rumlowot, vagy magamat gyűlöltem-e jobban.

- Soldat, vigye Starkot a megbeszélt helyre! – adta ki az utasítást, érzelemmentes tekintetét továbbra is rajtam tartva. James egyből ugrott, immáron védtelenül hagyva társát, bár mintha arcáról azt olvastam volna le, nem igazán fűlik a foga ehhez az egészhez. Minden estere, nem repesett az örömtől.

Apám – nagy meglepetésünkre – nem ellenkezett. Hagyta, hogy a katona hátra bilincselje a kezét, majd az ajtó felé terelje, ami mellett az árnyékban, feltűnő kussban Hóbagoly figyelemmel követte a fejleményeket.

- James! – kiáltottam utána, ahogy a torkomon kifért. – James, várj! Hallgass meg, könyörgöm!

De az ajtó bezárult a hátunk mögött.

- Hogy dögölnél meg te szemétláda! – vicsorogtam az előttem elégedetten ácsorgó Brockra. Már tervezgetni is kezdtem, milyenre szabom át a pofáját, kezdve a fogsorával.

- Majd egyszer. De te azt nem éled meg – vigyorgott rám, de olyan szélesen, megtudtam olvasni a fogait. Önelégülten ellépett mellőlem, a pisztolyt visszadugta nadrágja hátuljába és mint aki csípőficamos, megindult az ajtó felé. – Veled még dolgom van! – ragadta meg Hóbagoly karját, ellenkezésre időt sem hagyva a fiúnak. – Neked meg majd küldök valakit, aki visszakísér az otthonos celládba – meresztett rám egy megsemmisítő pillantást, azzal maga után rángatta a srácot.

Ismét magamra maradtam.