- Te áruló szuka! – feszítettem meg ismét a karomra fonódó szíjakat. Összeállt bennem a teljes kép. De már túl késő volt.

- Én is örülök neked, Clarissa – mosolyodott el gonoszul. – Bár, ha rajtam múlik, az óceán fenekére süllyedsz és soha többé nem látlak.

- Oh, ne aggódj, kinyomom én a szemed, ezen nem kell fennakadni – morogtam olyan ellenségesen, annyi dühöt csempészve a hangomba, amennyit csak tudtam.

- Milyen kis harcias. Már értem, miért tudtad Stevet az ujjad köré csavarni – már nem mosolygott annyira, én ezzel szemben úgy vicsorogtam rá, mint egy veszett vadállat. Sharon csak lezserül intett a mellette álló katonának, aki szó nélkül, engedelmesen mellém lépett, mintha csak begyakorolták volna, és eloldozott. Majd megragadva az alkarom felrántott a priccsről mielőtt önszántamból megtehettem volna.

- Engedj el, James! – ellenkeztem. Komolyan szándékomban állt megölni a szőke ribancot. Vagy ha más nem, félholtra verni. Per pillanatnyilag ezzel is megelégedtem volna.

- Tudod a dolgod – pillantott Sharon az engem satuba fogó Jamesre. – Nekem még van egy kis dolgom a barátocskáival.

- Hol van az apám?! Mit csináltatok vele?! – kiáltottam a nőre fortyogó dühvel és frissen támadt kétségbeeséssel, de tudomást sem véve rólam sarkon fordult és eltűnt a folyosón. – Eressz már! – próbáltam kirántani még mindig a képesség-elnyomó bilincsekbe zárt kezeimet Jameséből, de ő erre csak még szorosabban fogott. Felkiáltottam a fémkar okozta fájdalomtól. – Ha azt mondják, ugorj a kútba, beleugrasz?! – vetettem a férfi szemére. - Если эта команда сломает мне руку, вы сделаете это снова?! / Ha az a parancs, törd el a karom, akkor megteszed újra?!

Mondandóm végeztével enyhült a szorítása, és csak bámult rám, némán, míg én a haragtól szaporán kapkodtam a levegőt. Számomra szürke, valójában kék, érzelemmentes szemei annyira bosszantottak, hogy azt hittem, felrobbanok az indulattól.

- Nem akarlak bántani – szólalt meg, ezzel alaposan meglepve. – Essünk túl rajta – kezdett az ajtó felé húzni, akárhogy ellenkeztem, meg se kottyant neki.

- Beléd meg mégis mi a franc ütött?! Eressz! – ütöttem, rúgtam, ahol csak bírtam. Végül emberi kézfejét megharapva sikerült kiszabadítanom az egyik karom, de nem hosszú időre. Átkulcsolva a mellkasomat lefogta a kezeimet és úgy hurcolt magával tovább a folyosón, mígnem az kiszélesedett és egy kisebb terembe értünk. Rajtunk kívül alig fél tucatnyi ember volt a helyiségben, meg pár idegesen csaholó, morgó rottweiler.

- Nahát, micsoda harapós kislány lett a félénk Clarissaból! – szólalt meg a terem közepén álló férfi. Azonnal felismertem a hangját.

- Rumlow – vetettem oda foghegyről, gyűlölködve, majd a következő pillanatban Brock elé taszítva, a földön találtam magam.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

- Hogy érted azt, hogy elvitték őket?! – kiáltott Natasha a nappaliban szobrozó SHIELD ügynök képébe. – Mégis, hova?!

- Nem mondhatom meg, hölgyem – jött a tömör válasz. A férfi testtartásán és hangján is jól kivehető volt a feszültség.

- Beszélni akarok Fury igazgatóval! – kötötte az ebet a karóhoz a Fekete Özvegy.

- Ez nem megoldható, hölgyem – makogta idegesen az öltönyös.

- Nyugi, Nat! A kiabálás nem old meg semmit – szólalt meg Clint a kanapéról, aki eddig csöndben, figyelmesen követte a fejleményeket. Arcán féloldalas mosoly jelezte, igazán szórakoztatónak találja a szituációt. Pólót nem viselt, mellkasán és hasfalán fehér gézcsíkok takarták sérüléseit. – Ha nem teheti, nem teheti, ezen a kiabálás nem változtat.

Natasha erre egyszerűen csak behúzott egyet az előtte álló ügynöknek, aki így ájultan, vérző orral terült el a nappali karmazsinvörös szőnyegén. Ha ezt Stark látná, bizonyára valami olyasmit mondana, hogy; szép jobb horog, de a szőnyegemet ki fizeti meg? Ám Tony ezúttal nem tartózkodott a toronyban.

- De ha izomból fejbe vágod, na az aztán biztos segít! – kommentálta Sólyomszem. – Előrébb jutottál? Nem.

- Jobban örültél volna, ha a te képedet verem be? – vetett egy ideges pillantást a férfira Natasha.

- Meg se szólaltam – emelte védekezőn maga elé a kezeit az említett.

- Itt meg mégis mi folyik? – lépett be a terembe Sam, törött karja gipszben, a nyakához erősítve lógott, szorosan a sarkában a felettébb hallgatag Peter követte.

- Fury megint kezébe vette az ügyet – dohogta Natasha az üvegfal előtt toporogva. Sam és Peter értetlenül összenézett.

- Hol van Casy? – pillantott körbe Parker, mintha arra számítana, a lány ott bujkál valahol, és várja a megfelelő pillanatot, hogy a frászt hozza rá.

- Nem tudom!

- Nyugi van, Nat! – szólt közbe Clint. – Általában nem te vagy a hidegvérű, én meg az indulatos? Nem lesz semmi bajuk, Fury tudja, mit csinál... általában. 99%-ban. 90%-ban – a nő rosszindulatú morranására inkább nem folytatta az elemezgetést.

- Hogy jön ide Fury igazgató? – ráncolta a homlokát Peter miközben helyet foglalt Clint mellett. Hangja rekedt és fáradt volt, a szemei alatti karikák mintha évekkel tették volna idősebbé.

- Fury úgy döntött, besegít a védekezésben és elszállította Tonyékat. Csak nem tudjuk, hova.

- Várj, mi van? – fakadt ki a fiú. – Ezt nem hiszem el! Miért nem áll le senki sem gondolkodni?! – dohogta, fejét fáradtan a kanapé háttámlájára hajtotta.

- Nyugi, Pet, biztos nem lesz semmi bajuk – tette bíztatólag a vállára a kezét Sólyomszem. Peter azonban elgondolkodott, a férfi valóban így gondolja-e, vagy csak azért ismételgeti ezt újra és újra, hogy saját magát is meggyőzze.

- Akkor nem lenne baj, ha itt lennének és megpróbálnánk kitalálni valamit! – csattant fel Parker a tervezettnél indulatosabb hangnemben. – Együtt!

- Nyugi már Pete! – szambázott be a szobába Wade is, kis híján orra esve a földön elterülő ügynök fejében.

- Nahát, Wade, megtaláltad a kobakodat? – mérte végig Wilson a jövevényt. – Már az agyadat is visszanövesztetted? Vagy neked olyasmid alapból sem volt?

- Sam, nem hagynátok ezt a bugyuta péniszversenyt máskorra? – morogta fáradtan Clint. – Inkább találjunk ki valamit, különben sose jutunk egyről a kettőre. A kölyöknek ebben igaza van.

- El kell érnünk Fury igazgatót – fordult a társaság felé Natasha, arca komor volt, hangja határozott. – Beszélnünk kell Tonyékkal.

Csönd fogadta a kijelentést.

- Első lépésnek ez is jó – bólintott végül Sam, felocsúdva gondolataiból.

- Akkor ti próbáljátok meg elérni Furyt – kelt fel Peter a kanapéról, bármennyire is fáradtnak tűnt, látszott rajta a folytonos feszültség, és hogy nem bír megmaradni egy helyben. Natashának ilyenkor megesett a szíve a fiún, hisz még csak gyerek, a felnőttek vérfagyasztó világában. – Én addig megnézem az ikreket, hogy vannak.

- Veled tartok! – ajánlkozott azon nyomban Wade.

- Nem! – torpant meg a fiú, kezét tiltakozón maga elé emelve. – Te inkább... inkább maradj csak itt és növesztgesd az agysejtjeid – azzal kiviharzott a szobából.

- Hát ez meg mi volt? – ráncolta a homlokát Natasha, de egy csalódott sóhajon kívül bővebb választ nem kapott.

- Menjünk, beszéljünk akkor az igazgatóval – sürgette a csapatot Sam. Testtartása feszült lett; kezdte kényelmetlenül érezni magát.

- Egyedül beszélek az igazgatóval – vetette oda neki Nat, majd megelőzve az ellenvetéseket, kiindult a szobából. Ám még az ajtó előtt megállította valami: a csuklójára csatolt miniatűr számítógép olyan eszeveszett visításba, sípolásba kezdett, hogy azt még egy süket is tisztán hallotta volna.

- Mi történt? – húzta ki magát ültében Barton. Minden idegszála pattanásig megfeszült, a sokéves tapasztalatnak hála arra is készen állt, ha a következő pillanatban rájuk döntik az ajtót.

- Támadás a városban – felelte komoran a nő. Pár másodpercig némán tervezgetett, majd osztogatni kezdte a parancsokat. – Wilson, kürtöld ide Petert és Wandat. Szükségünk lesz rájuk. Te és Banner maradtok.

- De...

- Nincs de! Lódulj! Csipkednünk kell magunk! – Samnek bármennyire is nem tetszett az ötlet, hogy a seggén ücsörögjön míg a társai harcolnak, nem ellenkezett tovább, indult begyűjteni a fiatalokat. – Barton, te is maradsz! Próbáld meg elérni Furyt és Starkot! – azzal odadobott egy adóvevőt az épp feltápászkodó férfinak. Épp, hogy el tudta kapni. – Tartsuk a kapcsolatot. Folyamatos jelentést kérek.

Barton ügynök csak komoran bólintott.

- Indulás Wade! Rúgjunk szét pár HYDRAs hátsóját.

- Ugye tudod, hogy ez valószínűleg csapda – vetette fel a férfi, ahogy a lift felé haladtak.

- Tudom.

- De nem hagyhatjuk az embereket meghalni?

- De meg kell ütnöm valakit.

- Oh, Istenem, de irigylem a pasidat!

¤¤¤¤¤ -Clarissa szemszöge-

- Clarissa.

- Rumlow.

Ahogy felpillantottam, ugyan annak az undorító patkánynak a gunyoros képével találtam magam szembe, mint aki hiányos emlékeimben élt.

- Rég láttuk egymást – kezdett cseverészésbe gúnytól csöpögő hangon a férfi.

- Nem elég régen – vetettem közbe, olyan ellenségesen amennyire csak képes voltam rá. A fickó terepruhát viselt, bal arccsontja mentén hosszú vágás húzódott.

- Hogy van a szemed, picurka? – tette kacéran csípőre a kezeit és úgy vigyorgott le rám. Könnyűszerrel kiverhettem volna az összes fogát.

- Épp a világ legnagyobb barmát látja, úgyhogy nincs valami jó kedve – sziszegtem. Megpróbáltam felállni, de az egyik ügynök visszanyomott, térdre kényszerítve ezzel. Rumlow jóízűen felkacagott.

Amíg azért imádkoztam, hogy a barom fulladjon meg a röhögéstől, végre alaposabban is körülnézhettem a teremben; a tőlem balra lévő vicsorgó rottweilereken kívül még heten tartózkodtak itt: három átlagos HYDRA katona, a korábbi mutáns – Hóbagoly, James, Rumlow és Steve.

A férfi, akit szerettem, ott állt a hahotázó seggfej mögött az ifjú mutáns jobbján, és úgy nézett rám szürke szemeivel, mint aki fel sem ismer.

- Az ilyen vad kutyákat nem szabadna csak úgy szabadon hagyni – szólaltam meg, hogy véget vessek Rumlow idegesítő jókedvének.

- Oh, a kutyákat nem szabad megkötni. Az már felér az állatkínzással, ami, mint tudod, büntetendő – felelte önelégült mosollyal.

- Akkor ezért vagy még te is szabadon – töröltem le a vigyort a képéről. Szemem sarkából láttam, ahogy Hóbagoly a szája elé emeli a kezét, majd megköszörüli a torkát, hogy ezzel elrejtse nevetését. Úgy tippelném, nincsenek túl jóba Brockkal.

- Rég voltál ilyen merész, Clarissa – guggolt le elém borús arckifejezéssel Rumlow. – Pár hét szabadság és máris elfelejtetted a leckét?

- Attól függ, melyiket – vigyorogtam, majd egy könnyed mozdulattal kicsavartam a mögöttem álló karját és átdobtam a vállam fölött. A férfi fájdalmasan nyöszörögve terült el a földön. Kihasználva a körülöttem állók meglepettségét, tarkón vágtam Rumlowot, mire fulladozni kezdett, aztán áthelyezve a testsúlyom kirúgtam alóla a lábait.

Oh, hogy ez milyen jól esett!

Elsőként a másik két HYDRA katona rohant rám; könnyű szerrel kiiktattam őket. Ugyan, kinek kell ide szupererő? Már szinte elfelejtettem mennyire kellemes érzés puszta kézzel hazavágni pár HYDRAs mocskot.

Ahogy maradék ellenfeleim felé fordultam azonban, rá kellett eszmélnem, képességek nélkül nekem aztán semmi esélyem.

James már emelte a semmiből elővarázsolt pisztolyát, ám legnagyobb meglepetésemre a mutáns fiú elkapta a kezét és megállította.

- Erre semmi szükség. Nincs esélye ellenünk – magyarázkodott, kimondva ezzel korábbi gondolataimat. Még nagyobb megdöbbenésemre, a Tél Katonája hallgatott rá.

Tudtam, ez most a lehetőség arra, hogy megadjam magam és megkíméljem pár csontomat az elkerülhetetlen töréstől. De nem tudtam rávenni magam, így felvettem egy laza alapállást. Steve is így tett.

Ám az összecsapást – ami a vesztemet hozta volna – megszakította a közelből felhangzó, fájdalmas kiáltás. Összerezzentem.

Apa.

Leblokkoltam, a következő pillanatban Steve ökle már elkerülhetetlenül közel volt.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

A városban teljes volt felfordulás uralkodott. Az emberek sikoltozva menekültek amerre láttak, a káosz közepén egy kisgyerek az anyja után sírt, az épületekről törmelékek hullottak alá elpusztítva, ami az utukba került.

- Ha lehetséges, még jobban gyűlölöm a HYDRAt – motyogta Peter a maszkja alatt.

- Majd később szidjuk őket, most cselekednünk kell! – felelte komoran Natasha. A quinjet a föld fölött két méterre lebegett, a Bosszúállók maradék csapata pedig sorban leszállt róla.

- Sam, visszavezetheted a gépet – szólt az adó-vevőjébe Nat, a quinjet pedig távirányítással visszaindult a Toronyhoz. A nő végig vezette tekintetét kis csapatán, majd az őket körülvevő káoszon. – Mind tudjuk, hogy ez valamiféle csapda – intézte szavait három társához. Most nagyon haragudott Thorra, amiért nem volt telefonja, amin elérhették volna. – Úgyhogy vigyázzatok magatokra. Az elsődleges célunk a civilek megmentése, érthető? – mindenki egyöntetűen bólintott. – Akkor nyomás! Csak semmi meggondolatlanság!

A csapat szétszéledt, mindenki különböző irányba indult.

Wanda az erejével igyekezett megtisztítani egy menekülési utat az embereknek és ügyelt a legtöbb égből aláhulló törmelékre.

Wade mindenkit lekaszabolt, aki az útjába került és HYDRAs egyenruhát viselt. Mivel az emberek inkább előle is menekültek, az civilek kimenekítését inkább a többiekre hagyta. De ezúttal legalább nem állt le origamikat hajtogatni az ellenfelek hullájából, mint egykoron...

Natasha az épületekből igyekezett kimenekíteni a benn ragadtakat, távol tartani tőlük az ellenséget. Épp az egyik kávézót nézte át egy utcasarkon, amikor lövések dördültek el tőle jobbról, majd csapódtak a mögötte lévő falba. Ösztönösen fedezéket keresett egy felborult asztal takarásában. Várt pár pillanatot, ám a fegyver nem sült el újból. Kikémlelt az asztallap árnyékából, de nem látott senkit.

Hirtelen rántották hátra, a nyakára kulcsolódó kar elzárta a légcsövét. Kétségbeesetten próbált fogást találni a támadóján. Végül ujjai egy törmelék darabra kulcsolódtak, amivel teljes erejéből fejbe vágta fojtogatóját.

Natasha levegő után kapott, de azonnal a földön találta magát, összegabalyodva a HYDRA ügynökkel, ahogy hol egyikük, hol másikuk került felülre. Végül Fekete Özvegynek sikerült felülkerekednie és lábaival lefogta a másikat. Ellenfele maszkjáért nyúlt, ám amikor meglátta kit is rejt, teljesen leblokkolt.

- Sharon?

A pulzusszáma szinte megduplázódott az ismerős arc láttán, és ahogy az agya összerakta a darabkákat.

A megmagyarázhatatlan ellenszenv, feszültség Clarissa és Sharon között. Nem csak a Steve miatti rivalizálás volt az oka.

Amikor barátja, Steve, a HYDRA irányítása alatt állva rájuk támadt, de amint feltűnt Sharon, lelépett.

Az információk, amikhez csodák módjára jutott hozzá.

De a legrosszabb mégis az a felismerés volt, ami az agyát eddig elhomályosító köd alól bukkant elő; Sharon ahogy az agykontrolláló szert belé fecskendezi és eléri, hogy bántsa a barátait.

- Hello, Nat! – kihasználva a nő sokkolt pillanatait, Sharon kerekedett fölül.

- Te áruló szuka!

- Ezt már Clarissa is hozzám vágta – grimaszolt egyet. Natashat félelem öntötte el ennek hallatán. – Hát ennyire kétszínűnek tartotok?

Fekete Özvegy a szőke loboncot megragadva kerekedett ismét a másik fölé.

- Kétszínű? Drága, egy színskála irigykedhetne rád! – kihalászta a pisztolyát a fegyverövéből és Sharon homlokához szorította, hogy annak még csak esélye se legyen. – Mit csináltál Clarissaval, te ribanc?

- Na, illik így beszélni egy régi baráttal?

- Válaszolj! – kiáltott rá, ujját megfeszítve a ravaszon.

- Már úgyse tehettek értük semmit – mosolyodott el Sharon diadalmasan. – Már a HYDRAnál vannak.

- Te kis-

- De mivel téged őszintén bírtalak és tiszteltelek, elárulok valamit – felemelte a fejét, hogy közelebb kerülhessen régi bajtársához, nem törődve a fegyverrel. – Nem én voltam az egyedüli áruló.

- Ki a másik? – nyomta vissza a pisztollyal a földre Nat.

- Azt már nem adom ingyen – vigyorodott el a szőke. Natashába ekkor villant bele a felismerés; ő sosem ismerte az igazi Sharon Cartert.

- Nem vagy alkudozós helyzetben.

- Oh, valóban? Tudtad, hogy ez az épület tíz másodperc múlva felrobban?

¤¤¤¤¤

Peter egy újabb sarkot vett be és az utolsó pillanatban vetődött előre és rántott ki egy fiatal az aláhulló kőkolosszus útjából.

- Menjen arra felé! – mutatott a tőlük jobbra levő utcára, ahol Wanda az embereket igyekezett kimenekíteni. Felsegítette a fiatal, rémült hölgyet. – Arra ki tud jutni épségben a többi civillel együtt. Siessen!

A lány annyira meg volt rémülve, hogy azt sem fogta fel, hogy egy szuperhős mentette meg, csak szipogva bólintott és az adott irányba szaladt.

- Még munka alatt is csajozol? – szólalt meg a háta mögül Deadpool dörmögő, kaján mosolyról árulkodó hangja. Ahogy Peter megpördült valóban a piros ruhás alakkal találta szembe magát, lábai előtt egy HYDRAs holttestével. A hulla fegyvere Pókemberre szegeződött, ujja még holtában is a ravaszon volt. Parker tudta; Wade megmentette.

- Mit keresel itt? Nem máshol kéne segédkezned?

- Natasha nem jelentkezik, Wanda elküldött, hogy keressem meg.

A választ a mellettük romos állapotban lévő kávézó felrobbanása követte. A detonáíció hangja mindent elnyomott, Peter fülei sípolni kezdtek. A lökéshullám ledöntötte a lábáról, elterült a földön.

Majd az épület összedőlt és maga alá temette.