- Mr. Stark. Miss Stark – biccentett az ólomkatonaként előttünk feszítő Fury. A SHIELD igazgatója nyúzottnak tűnt, háta mögött vagy fél tucat maszkos egyenruhát viselő katonája várta parancsait.

- Nick! Maga meg mit keres itt? Sajnálom, de most nem érek rá! Nincs tartalék szem raktáron! – hadoválta apa, majd megpróbált kicsusszanni a félszemű mellett, ám a férfi megragadta a karját.

- Nem mennek maguk sehova! – mordult ránk Fury indulatosan. Én csak döbbenten álltam, és figyeltem, ahogy azok ketten farkasszemet néznek egymással (már ha fél szemmel ez lehetséges).

- Parancsol? – apámon látszott, nem hisz a fülének. (A nagy Starknak megmondják mit tegyen? De hiszen ez már főben járó bűn! Bírónő, tiltakozom!)

- Valahogy úgy. Ügynökök! – vakkantott a mögötte állóknak, mire azok jó kiskutya módjára ugrottak. Pillanatok alatt történt minden, fel sem tűnt, mikor rakták rám a karperecet, csak mikor már kattant a zár, és elhagyott az erőm.

- Mit művelnek? – kiáltottam rá a félszeműre, hangom rémülten remegett meg. Csupasznak, védtelennek éreztem magam.

- Biztonságos helyre visszük magukat, ne ellenkezzenek! – jött a tömör válasz, azzal felkaroltak mindkettőnket és már rángattak is kifelé.

- Eresszenek! – próbálta lerázni apa a karjain csimpaszkodó két ügynököt. – Nick, várjon már! Maga ezt nem érti!

- Azt értem, hogy a saját bázisukon nem képesek megvédeni magukat! Muszáj biztonságba vinnünk önöket!

- Várjon már! Hallgasson meg az istenit neki! – tiltakozott tovább apa. Eközben valami természetfeletti gyorsasággal leértünk a torony parkolójába. Nickkel az élünkön épp egy fekete furgon fele tartottunk, mire végre magamhoz tértem.

Belekapaszkodva a két SHIELDes karjába felhúzózkodtam, meglendítettem a lábaimat és mindkettőjüket jó alaposan fejbe rúgtam. Azok úgy dőltek hanyatt, mint a cementes zsákok a meglepettségtől, én pedig egy könnyed mozdulattal kézenállásból átlendültem, ismét két lábbal állva a földön. Mire kótyagosan kótyagosan feltápászkodtak, már apám felé közeledtem, bár be kell vallanom, nem igazán tudtam, mit is tegyek.

De Fury döntött helyettem.

- Ott álljon meg, Miss Stark, legyen oly' szíves! – emelte rám a pisztolya csövét, mire megtorpantam. Az erőm nélkül sebezhető voltam. Túlságosan is.

- Ne merészeljen – kezdett volna fenyegetőzni apa, de félbeszakították.

- És még azt hittem, magával lesz nehéz, Mr.Stark – morogta Fury, majd meglengette a fegyverét. – Befelé az autóba, mielőtt a nyakunkra hozzák a HYDRAt. Megint.

Volt egy olyan érzésem, az igazgatóbácsi nem igazán rajong értem.

Engedelmesen bemásztam a furgon hátuljába, nem feltétlen akartam ujjat húzni egy titkos, gyilkos szervezet vezetőjével, aki nem mellesleg pisztolyt szegez a tarkómra és úgy néz ki, mint egy 23.századi kalóz.

Következőként apa ült be mellém és szorosan átkarolt. Őt követte Fury – aki eddig se volt a kedvencem, innentől egyenesen gyűlöltem – és négy talpnyaló ügynöke.

- Induljunk! – szólt oda a másik kettőnek, akik előre ültek, a volánhoz. A motor a következő pillanatban felbődült alattunk.

- Nem hiszem el, hogy pisztolyt szegezett a lányomra! – apa dühtől szikrázó szemekkel mérte végig a velünk szemközt ülő alakot.

- Jól vagyok – szorítottam meg a csuklóját, közben próbáltam arra koncentrálni, ami körülöttem fókuszálni, talán, hogy merre is megyünk, de a migrén ismét rám tört. Talán az erőmet elnyomó bilincsek lehettek az oka. – Hova visz minket? – pillantottam a ballonkabátos figurára.

- Biztonságba. Oda, ahol a HYDRA nem keresné magukat.

- És a többiek? – csattant fel Tony, hangja továbbra is ellenszenvesen csengett. – Velük mi lesz? A barátainkkal?

- Őket is elszállítjuk a megfelelő helyre, de most maguk a legfontosabbak.

- Na ide figyeljen, maga csokiba mártott Vin Diesel – dőlt előbbre apa, minden figyelmét az előbb körül írt személyre koncentrálva -, van egy tégla a soraink között, és majdnem 100%-os meggyőződéssel mondom, hogy a maga egyik, jól ellenőrzött SHIELDes alkalmazottja az – ennek az információnak a hallatára még én is csak hitetlenkedve néztem, nem hogy Fury. – Ha most nem visz vissza a tornyomba, ahonnan akaratom ellenére hurcolt el, akkor egy; leperelem a gatyáját is, kettő; nagyon nagy bajban leszünk, mert a HYDRA kis szerencsével fel fogja törni a rendszert!

- Szerintem fordított fontossági sorrendben ért – fűztem hozzá félvállról, mire apa megajándékozott egy nem épp kedves pillantással.

- Nézze, Stark, nem tudom, honnan veszi, hogy áruló van közöttünk...

- Oh, nem is tudom! Ugyan miért juthatna eszembe ilyesmi, hisz könnyedén betörtek az én tornyomba! Igaza van! Maga talán önszántából szúrta ki a szemét, vagy csak szimplán szemtelen gyerek volt?

- Már nem mehetünk vissza! – kötötte az ebet a karóhoz Fury. Nem tudom, hogy bírta eddig apám szarkasztikus, lekezelő stílusát idegekkel, de nagyon ment neki. – Majd ráállítom az embereim a maga gépére.

- Egy csapat analfabétát? Csodás! Remek! Náluk még Thorral is többre mennénk, vagy a második világháborús őskövülettel!

- Szerintem Thor ért ezekhez, csak egyáltalán itt kéne lennie ahhoz, hogy – motyogtam elrévedve, mígnem elharaptam a mondta végét, mikor is a furgon áthaladt egy buckán, majd lassítani kezdett, végül teljesen megállt.

- Hol vagyunk? – kérdeztem kíváncsian, már majdnem fel is álltam a helyemről, de apám visszahúzott. Menni akartam, túl voltam pörögve a visszafojtott energiáimtól, amiket nem engedhettem ki az erőm használatával. A vér zubogott a fülemben, olyan volt, mintha mindjárt minden kirobbanna belőlem.

- Biztonságban – bizonygatta Fury. – Csak a résztvevő ügynökeim tudják a pontos helyét. Pár perc és kiszállhatunk. Két emberem majd elkíséri önöket a szállásukra, miután körbe néztek. De aztán semmit ne nyúljon le, Stark!

- Jupi – motyogta apám szem forgatva.

- Hé, jól érzem, hogy dőlünk? – vontam össze a szemöldököm kétkedve. Nem kaptam választ, mindenki ült tovább kussban a fenekén. Aztán pár perc múlva, épp, ahogy Fury ígérte, kinyílt a furgon ajtaja. A négy ügynök kiugrott a helyükről, majd kötelességtudóan segítséget nyújtottak nekünk a kiszálláshoz. Se apa, se én nem kértünk belőle.

Ahogy kiléptem, azonnal megértettem, miért is éreztem úgy, hogy dülöngélünk. Egy hajón voltunk. Egy átlagos kis jacht szerűségen.

- Mi lett a stílusos anyahajóval? – vigyorgott apám az igazgatóra, de az csak valamit morogva odébb állt és faképnél hagyott minket a beígért két bébicsősszel.

- A mivel? – kérdeztem tanácstalanul.

- Iszonyatosan ocsmány volt, ne bánd, hogy nem láttad – vigyorgott rám fáradtan Tony, ezzel letudva a magyarázkodást.

- Minden rendben?

- Aggódom – harapta be gondterhelten alsó ajkát. – Sehogy sem stimmel ez az egész – ideges járkálásba kezdett a taton, újból és újból egy kört írva le körülöttem.

- Komolyan gondoltad, hogy a SHIELD egyik ügynöke lehet a tégla? – tettem fel az engem kínzó kérdést. Mindössze egy kurta biccentés volt a válasz. – De biztos?

- Nem, nem biztos! Semmi sem biztos! De Vízión kívül, minden Bosszúállóról tudom, hogy hol van, és hol volt a támadáskor! Vagyis egyikünk sem tudott segíteni az őskövületeknek bejutni a toronyba.

- És ötleted is van, hogy ki az?

- Persze! Úgy, ötezer lehetséges emberre saccolnék.

- Apa, nem lehet bárki! Közel kell állnia a csapathoz, legalább egy tagjához. Mindenről tudnia kell. Ilyen emberből nincs több ezer!

- Ja, csak úgy egy tíz-húsz! Igazad van.

- Jobb, mint az ötezer – húztam el a szám.

- De még mindig messze van az egytől.

- Lesz az még nulla is – szorítottam dühösen ökölbe a kezem. – Gondolkozz! – léptem elé, megállítva a járkálásban. – Magasabb beosztás, akár érzelmileg is kötődik hozzátok, nem csak szakmailag... Hány ilyen SHIELDes van?

- Vagy négyet tudnék kapásból mondani minimum – sóhajtott fel elkeseredetten apa. – Bár közülük az egyik inkább már a holtakat zaklatja, nem minket.

Nem szóltam. Így nem jutunk egyről a kettőre. Pedig, ha tudnánk ki a tégla... Lehet minden megoldódna...

- Elegem van! – vágtam le magam törökülésbe a hajó fedélzetén. Az sem érdekelt, ki mennyire néz hülyének. Arcomat a kezeimbe temettem, hüvelykujjaimmal a halántékomat kezdtem masszírozni. A karpereceim egyre jobban idegesítettek, ahogy ez az egész szituáció is.

- Gyere ide -karolta át hátulról a vállamat apa és szerető ölelésbe vont. – Megoldjuk. Légy erős! – majd átváltott egy irritálóbb hangtónusba. – És ne hisztizz, az isten verjen meg!

Mielőtt válaszolhattam volna, olyan történt, amire már tényleg nem számítottam a mai nap. A furgon mellett ácsorgó, minket figyelő ügynök hirtelen összeesett, feje körül vértócsa kezdett terjedni. Pár pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, a kép beleégett az agyamba.

Apa kapcsolt először, megragadva a karom felrántott és a furgon takarásába húzódva kerestünk menedéket. A lábaim, mint a spagetti, nem akarták megtartani a súlyom, kis híján orra estem.

- Mi az Isten történt már megint?! – morogta idegesen apa.

- Szedd le ezeket! – nyújtottam felé kétségbeesetten a karpereces kezeimet. Az erőm nélkül semmi voltam.

- Nincs Jedi erőm! A páncélom nélkül nem fog menni – pillantott rám, szemeiben rosszul leplezett pánik lappangott.

Léptek zaja csendült fel, megszakítva a közénk állt csöndet. Felénk tartott. Ahogy egyre közeledett, úgy nőtt bennem az adrenalin. Ugrásra készen vártam, hogy rávethessem magam a felbukkanó alakra. Aztán megjelent egy lábfej, egy kéz, majd az egész teste. SHIELDes egyenruhát viselt.

Apával egyszerre sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől, miközben az ügynök lehúzta a fejéről a sisakját. Világos tincsek kerültek a napvilágra, olyan tökéletesen keretezték a nő arcát, mintha egy modell állt volna előttem.

- Sharon – ismertem rá. A nő végigmért minket, majd beleszólt a walkie-toki-jába.

- Tiszta.

- Hol van Fury? – kérdezte apa, de választ nem kapott. – Sharon? – újabb csönd.

- Sharon, mi folyik itt? – akartam számon kérni, de a mondat felénél elakadtam, ahogy a hajó hirtelen nagy mértékben megdőlt és kibillentem az egyensúlyomból. Elestem és egészen az oldalt húzódó korlátig gurultam, tehetetlenül. A fejem hangosan koppant a fémrúdon, olyan volt, mintha kiszakadna az agyam a helyéről.

Nehézkesen ismét két lábra tápászkodtam, rogyadozó térdekkel. Valami meleg csorgott a homlokomon, ahogy odanyúltam, ujjaimat befestette ragacsos, sötét vérem. Ismét megtántorodtam, bár most nem voltam benne biztos, hogy a hajó dőlt-e meg, vagy csak én szédölgök. Nekiestem a korlátnak és átbucskáztam rajta. Az utolsó pillanatban sikerült még belekapaszkodnom a fedélzet peremébe, a fém belevájt a tenyerembe.

Hallottam, ahogy apa a távolban a nevemet kiálltja, de a kapaszkodás és az ütődés okozta fájdalom miatt nem volt energiám válaszolni.

- Hagyd a lányt! – hallottam pár méterre tőlem egy férfihangot.

- De uram – tiltakozott egy annál ismerősebb szimfónia. Steve...

- Azt mondtam, hagyja! Az apja a fontos.

Az ujjaim zsibbadtak, a hajó pedig ismét megdőlt; egy magasra csapó hullám könnyedén lesodort a hajó oldaláról. Kiáltani akartam, de a víz már össze is csapott a fejem felett. Ösztönösen becsuktam a szám, próbáltam nem levegő után kapni. Nem tudtam, merre van a fel és a le. Esélyem sem volt.

Mielőtt elájultam volna, az utolsó dolog, ami eljutott a tudatomig a süllyedés mellett, a derekamat átölelő karok voltak.

¤¤¤¤¤

Halk vízcsöpögésre ébredtem. A látásom homályos volt és percek múlva sem akart tisztulni. Megpróbáltam felülni, de nem ment. Ahogy a karjaimra pillantottam, megláttam az okát; hozzá voltam szíjazva a priccshez, amin feküdtem.

Az agyamban bekapcsolt a vészcsengő. Rángatni kezdtem őket, de semmire sem mentem vele. Idegesen kiáltottam fel, kiengedve a dühömet, és visszaejtettem a fejem. Remegtem a haragtól és a félelemtől. Főleg, mert felismertem a helyet.

A HYDRAnál voltam.

És amikor arra gondoltam ennél rosszabb már nem lehet, kinyílt az ajtó, és James társaságában belépett rajta Sharon.