Wanda az ágyamon feküdt, álomba sírta magát, arcára rászáradtak a bánat és gyász könnyei. Borzalmas volt ilyen összetörtnek látni. Ilyen reménytelennek. Szívszaggató. Megigazítottam a vállán a takarót, alaposan bebugyoláltam, majd átbicegtem tompán hasogató fejjel Pietro mellé. Alig bírtam rá nézni a fiúra. Az ajka fel volt repedve, arca fájdalmat tükrözött. Leültem az ágyánál ácsorgó kis székre, remegő, jéghideg ujjaimat összefontam az övéivel.

Tekintetem az éjjeli szekrényre vándorolt, amin meglepő módon az MP4-em hevert magányosan. Bizonyára itt felejtettem a múltkor...

Fagyos ujjaim közé fogtam a szerkezetet, fülese egyik felét a saját, a másikat Pietro fülébe illesztettem. Monoton mozdulatokkal bekapcsoltam, majd találomra elindítottam egy ősrégi lejátszási listát.

Ismerős dallam csendült fel, összeszorítva a szívem, és a képernyőn apró betűkkel megjelent; Avicii – Hey brother. Pár másodperc alatt olyan sírógörcs fogott el, hogy a kezemet a szám elé kellett kapnom, nehogy hangosan felzokogjak. Próbáltam nem belegondolni a helyzetünkbe, nem agyalni a következményeken, a következő lépésen, azon, hogy ezután mi következik, ki lesz a következő, akit elveszítek – nem bírtam volna ki több fájdalmat.

Én csak egy lány voltam! Lehet, hogy bizonyos szinten Stark, de nem úgy nevelkedtem, hisz csak nem rég tudtam meg, ki is vagyok. De nem is éreztem magam méltónak erre a címre, egy pillanatra sem. Nem voltam okos. Sem menő. Sem gazdag. Főképp nem bátor...

Az erőmet sem én kértem, olykor még csak irányítani sem vagyok képes!

Az egész életem el lett baszva, két évvel ez előtt, azon az átlagosnak ígérkező átkozott délutánon. Előtte sem volt tökéletes (de hát ugyan mi az?), de azzal végleg tönkre lett téve. Végleg. Már soha nem lehetek ugyan olyan, mint az előtt. Az akkori énem, a vidám Clarissa, aki falta az életet, már csak a feledésbe merült múlt.

Gyengéd érintést éreztem az arcomon, ahogy a bőrkeményedéses ujj furcsa kecsességgel letörölte patakokban folydogáló könnyeimet. Összerezzentem. Pietro fáradt, erőtlen kisugárzású tekintete mindent tudóan fürkészte az arcomat, majd hüvelykujjával gyöngéden cirógatni kezdte. Addig fel sem tűnt, milyen erősen szorítom a másik kezét.

- Semmi baj – szólalt meg rekedtes hangon, szinte suttogva. – Nem szégyen, ha sírsz.

De nem hagytam magam még jobban összezuhanni. Nem csúszhattam szét. Nem tehettem. Nem Pietro előtt. Nem zúdíthattam a barátaimra a fájdalmam, így vettem egy mély levegőt és erőszakkal visszanyeltem a könnyeimet.

- Jól vagyok – ültem át az ágya szélére, óvatosan, nehogy bármi bajt okozzak. – Te hogy érzed magad?

- Mint a mosott szar, amit bedobtak egy körre a centrifugába – húzta el pimaszul a száját.

- Úgy is nézel ki – simítottam ki egy csapzott hajtincset az arcából.

- Köszi, bömbi – szisszent fel, ahogy megpróbált felülni.

- Minek neveztél? – tettettem felháborodottságot miközben visszanyomtam a párnájára. Hangom kissé megremegett a visszafojtott könnyektől. – Nem is sírok!

- Hát persze, hogy nem – húzott magához egy meleg mosoly kíséretében, én pedig hagytam, hogy a mellkasára döntsön. A pólója nyirkos volt az izzadságtól, de nem zavart. Belefúrtam a fejem a nyakhajlatába, államat a kulcscsontján támasztottam meg, beszívtam jellegzetes illatát. A láztól szinte égetett a bőre.

- Nem ismerek nálad erősebb embert – suttogta a hajamba, lehelete csiklandozta a halántékomat. Felhorkantottam.

- Huzatot kapott az agyad, vagy mi? – morogtam.

- Tudod, hogy igazam van.

- Tudod, hogy nem tudom.

- Apa nélkül nőttél fel, én tudom, milyen nehéz az – hogy ezt felhozta, olyan szinte meglepett, hogy köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Így hát csöndben hallgattam. – De te egyedül voltál. Testvér nélkül, akire támaszkodhattál volna – szemei csillogva Wanda elmosódott alakját fürkészték. – Aztán túléltél két évet a HYDRAnál, de megtartottad az emberséged. Mindezt megint egyedül vészelted át. Bármi történt is veled, akármilyen rossz dolog, te kitartottál. A saját erődből. Nem kellett hozzá a mutációd, vagy Stark, sem Rogers. Pláne nem a Bosszúállók. Csakis önmagad.

Hallgattam. Nem tudtam mit mondani, még ha nem is értettem egyet az elhangzottakkal. Hisz ott volt nekem Peter, és valljuk be, James is. Aztán Steve és apa. És most Pietro. De mivel ezt ő úgysem fogadná el, így csak halkan szipogtam és erőt gyűjtöttem, élveztem a fiú közelségét.

- Nem vagyok erős – szólaltam meg végül, jóval halkabban és élettelenebb hangon, mint terveztem. – Próbálok úgy tenni, mintha túl lennék a fájdalmas dolgokon, a rossz emlékeken, mintha csak a mosttal törődnék, a mának élve, vidáman, de a múlt mindig visszahúz. Én... én gyáva vagyok.

- Már mégis, hogy lennél gyáva? Figyeltél te az előbb arra, amit itt papoltam neked? – Pietro hangja a szavak ellenére gyengédséget sugárzott, karjaival erősebben szorított magához.

- Mindig azt kívántam, hogy bárcsak ne emlékeznék semmire. Semmire. Ha új életet kezdhetnék. Ha mindent elfelejthetnék... És még most is, valahol a szívem mélyén, erre vágyom.

- Rám sem akarsz emlékezni? – kérdezte Pietro fátyolos hangon. Felpillantottam rá, belenéztem azúrkék szemibe, hogy tudja, minden szavamat komolyan gondolom.

- Sosem tudnálak elfelejteni, Pietro. Soha.

Pár pillanatig csak bámultunk egymásra, némán, mégis, tökéletesen értve a másikat. Nem akartuk megtörni az idilli csöndet, eme ritka alkalmak egyikét, a nyugalmat, amit oly rég nem érezhettünk. És jó ideig biztos nem is fogunk.

Aztán Pi egyre laposabbakat kezdett pislogni. Látszott rajta, hogy halálosan fáradt, és rengeteg energiájába kerül ébren maradni. Így hát óvatosan feltápászkodtam mellőle, a füles párját is a fülébe tettem, hátha eltereli a figyelmét a fájdalmakról, majd az álláig húztam a takaróját.

- Pihenj – nyomtam ártatlan csókot a homlokára. – Fel kell épülnöd. Szükségünk van rád. Szükségem van rád.

- Cas – motyogta már félálomban Pietro a nevemet, kezem után kapva. Talán tudatában sem volt annak, amit csinál. – Clarissa... Szeretlek.

¤¤¤¤¤

Némán sétáltam a kihalt folyosón, csak a lépteim visszhangoztak az egész Toronyban. Csapzott hajamat laza lófarokba fogtam, ezzel is elterelve a figyelmemet. Rakoncátlan tincseim ide-oda röpködtek, ahogy szapora léptekkel apa laborja felé tartottam.

Épp, mint az érzelmeim és a gondolataim. Úgy cikáztak az agyamban, hogy már rám tört a migrén. Próbáltam csak a fontos dolgokra koncentrálni, amik a segítségünkre lehetnek. Pietro teljes meggyőződéssel mondta, hogy erős vagyok. És akik erősek, azoknak meg kell védeniük azokat, akiket szeretnek.

Színvak szemeim újból és újból végig mérték a folyosót; a plafontól a padlóig, majd vissza. A szürke árnyalatai élesebben rajzolódtak ki, mint valaha. Mintha felnyomták volna a kontrasztot. Ahogy azonban felpillantottam, a plafonban futó repedésre, eszembe jutott a HYDRAs fiú. Megtorpantam.

Ki volt ő? Emlékszem... emlékszem arra, hogy láttam már. Tudom, hogy néz ki, rémlik a hangja is, de valami fontosat nem tudok vele kapcsolatban feleleveníteni. Valami létfontosságút... De mi az? Miért olyan különleges?

Iszonyatosan zavart, hogy még ezt sem tudom! Ilyesmi, fontos dolgokra meg bezzeg nem emlékszem.

Fújtatva tovább indultam az úti célom fele, majd mikor odaértem a labor ajtajához, kopogás nélkül benyitottam.

- Apa! – kiáltottam el magam, hangosabban, mint azt szerettem volna. Mennydörgő csattanás, azt követően fantáziadús káromkodások sorai jelezték, merre találom a keresett személyt. Elindultam a terem másik végébe, ahonnan a szitkok származtak. Épp akkor értem oda, mikor apám olajos fölsőben, piros dudorral a homlokán, kikászálódott a kocsija alól, amit akkor szokott bütykölgetni, ha ne nem épp fényes a hangulata.

- Megijesztettél, Zsebi – köszöntött, karjait felém tárta, én pedig belebújtam az ölelésébe. Aztán óvatosan megböktem a puklit a homlokán.

- Egyszarvú! – hecceltem, mire ő csak elhúzta a száját.

- Nagyon vicces, nagyon vicces – morogta. – Én legalább nem úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

- Na! – bokszoltam bele gyengéden a mellkasába. – Hát ilyeneket mondd egy apa a lányának?

- Nem tudom, soha nem voltam senki lánya eddig – lépett a dolgozóasztalához, amin akkora volt a kupi, hogy csodának számított, hogy megtalálta rajta azt a kicseszett kávésbögrét.

- Már csak az kéne! – foglaltam helyet a kocsi anyós ülésén, lábaimat feldobva a műszerfalra. – Mi aggaszt? - tettem fel a jelen helyzetben a leghülyébb kérdést a világon. Apám lassan egy hangya haláláért is magát okolna, és itt most nem az állítólagos hangyaemberre gondolok, akivel még nem is találkoztam.

- Ugyan mi aggasztana? – kortyolt bele kihűlt kávéjába, hangjából csöpögött a gúny. – Vedd le a lábad!

- Igenis – forgattam meg a szemeimet. Meglepett, hogy rám szólt, de azért egy szemtelen mosoly keretében leemeltem a lábaimat. – Akkor szoktad ezt a csotrogányt bütykölni, ha valami nagyon aggaszt.

- Te most leszóltad a kocsimat? – meredt rám.

- Ne tereld el a témát, apa – kértem fáradt hangon, ám ő kissé indulatosabban felelt.

- Ugyan mi miatt aggódnék, Clarissa? Szerinted? A csapatunk darabokban! Szó szerint! – vágta hirtelen a falhoz a csészéjét, mire összerezzentem az ülésen. Apa az asztalra támaszkodott, háttal nekem, a háta merev volt, minden izma megfeszült. Olyan erősen szorította a fém lapot, azt hittem, ketté töri. – A barátaim megsérültek, eltűntek, vagy ami még rosszabb, átálltak az ellenség oldalára és el akarnak kapni. Egy tehetséges, tinédzser srác épp a szobájában fekszik eszméletlenül, mert belekeveredett az életembe – a hanglejtéséből egyértelművé vált, hogy Peterről beszélt. – A csapat lelke meg... ki tudja, a végén lehet ő okozza a vesztünket.

- Ezt a merő optimizmust! – vetettem oda foghegyről.

- Hogy lehetne ilyen helyzetben bárki is optimista? – sóhajtott fel apa, immár sokkal nyugodtabban. – Ne haragudj, nem akartam kiabálni...

- Oh, dehogynem! – húztam el a szám. – De legalább a falhoz vágtad a csészét és nem hozzám.

- Clarissa? – fordult felém csodálkozva.

- Hagyjuk – pattantam ki az anyósülésről. – Most a legfontosabb, hogy kiötöljünk valamit, mire a társaink bosszúra szomjasan felépülnek, - léptem apám mellé határozottan -, és az, hogy erősek legyünk.

Tony úgy mért végig, mintha meglepte volna a kirohanásom. (Pedig rokonok vagyunk...) Aztán kihúzta magát, és olyan büszkeség ült ki az arcára, amit nem tudtam hova tenni.

- Le se tagadhatnád, hogy anyádra ütöttél – gördült meleg mosolyra a szája. Éreztem, ahogy az arcom égni kezd és elfut a zavar színe.

- Dolgozzunk! – zártam rövidre a kissé kényes témát.

- Rendben – döntötte neki a csípőjét velem szemben az asztalnak apa, mintha csak egy kamera előtt pózolna, vagy a fogadóórán unná magát. – Hallgatlak, ifjú Kapitány.

- Na ezt most fejezd be – grimaszoltam. Végül én is nekidőltem a kocsi oldalának. – Mit tudunk? Az egész helyzetünkről.

- Hogy szar. És mi vagyunk a kakikupac legalján. És folyton csak újabb adagot pottyantanak a halom tetejére. És...

- Köszönöm, felfogtam! Nagyon elmés, Sherlock – morogtam. Apa végül csak felsóhajtott, majd átváltott a nagyon ritkán (soha) tapasztalható komoly-Stark stílusára.

- Az egész azzal kezdődött, hogy téged elraboltak. Minden bizonnyal nem véletlenül. Két opcióból indulhatunk ki; vagy miattam, vagy Peter miatt.

- De aztán kiszabadítottatok, majd befogadtatok. Peter miatt kerestetek és miattad maradhattam – fűztem tovább a gondolatmenetét.

- Mit mondtál, hogy ismerkedtetek meg Rugdalózóssal?

- Ömm... A neten keresztül.

- A neten keresztül? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

- Y generáció, most mit csodálkozol! Amúgy meg nem emlékszem pontosan már, de egyáltalán, miért fontos ez? – ráncoltam a homlokom.

- Mi van, ha nem véletlen, hogy anno megismerkedtetek? – ragadta meg hirtelen a vállaimat. – Gyerünk kicsim, gondolkozz. Minden részlet fontos lehet.

- Öhm... Hát... Nem sokkal az után, kezdtünk el beszélgetni, hogy az akkori barátommal szakítottunk. Akkortájt tért vissza a pókemberes dologhoz, tudod, egy évvel Gwen halála után – apa csak bólogatott, és várta, hogy folytassam, ezzel megváltva a világot. – Nos... Valamilyen weboldalon rám írt, aztán beszélgetni kezdtünk. Semmi extra eredettörténet.

- Ő írt rád? – lepődött meg Tony.

- Hát... Azt hiszem, Wade írt az ő profiljáról.

- Vagyis akkor már ismerték egymást, sajnos. Akkor ez mindenképp Kansas után volt.

- Kansas? – vontam össze a szemöldököm zavartan az új információ hallatán. – Mi történt Kansasben?

- Másik story, majd egyszer – rázott le egy legyintéssel, közben szinte hallottam, ahogy kattognak az agykerekei. – Túlságosan kicsi ennek az egésznek az esélye!

- Mire gondolsz?

- Nem véletlen ismerkedtetek meg, az egyszer holtzicher! Pókember megismerkedik egy magyar lánnyal, aki történetesen Tony Stark Lánya? Véletlen volna? Ki van zárva.

Imádom amikor megbeszéli magával a dolgokat...

- Ha nincs Peter, nem kerestek és nem találunk egymásra – próbáltam felvenni a fonalat a detektív módba kapcsolt apámmal.

- Te voltál az elterelés.

És már el is vesztettem azt a fonalat.

- Hogy mi van? – hőköltem hátra.

- Veled, meg a védelmeddel voltunk elfoglalva, így a csapat már nem volt annyira résen. Még a Kapitány is a szerelmi szappanoperátokkal volt elfoglalva.

- Apa! – csattantam fel.

- Tökéletes körülmények a kém akcióba lépéséhez!

Hirtelen mindketten elhallgattunk.

- Lemaradtam ott, hogy hogyan hoztak össze engem és Petert – morogtam az orrom alatt, halántékomat dörzsölgetve.

- A miért a lényeg. Egyenlőre.

- Ha a miért a fontos akkor minek volt a szérumos irányítás? Vagy az a korábbi akciójuk? Vagy miért tűnt el Vízió, és hová? Miért-

- Egyesével! – szakított félbe Tony erélyesen. – Gondolkozz! Te ismered őket. Te vagy most a kém – mutatott rám apa, mintha arra készülne, hogy hipnotizál fog. – Eljött a te időd, a beépülési időszaknak vége. A HYDRAnak információk kellenek. Mit miért teszel? Miért használod a szérumot?

- Elterelés? – vetettem fel bizonytalanul. Nem tudom, apám mire számított, nem vagyok szimulátor.

- Csak annak túl drasztikus. Gondolkozz! Rajtad és Natashán is használta. Miért?

- Steven is – fűztem hozzá. – Három emberen is bevetették, de csak... - szinte éreztem, ahogy a tudatlanság köde lassan felszáll az agyamról. – Tesztelték. Elterelés és teszt is volt egyszerre. Végig csak Stevet akarták.

- Logikus volna pont őt a maguk oldalára állítani. De ha engem is akarnak, miért nem tették ugyan ezt?

- Nem téged akarnak... tőled akarnak valamit. A szérum elveszi a lehetőségét, hogy saját magad ura lehess. Nem te irányítasz. Tisztában vagy azzal, amit teszel, de nem tudod befolyásolni. Sodródsz a szérum keltette hullámokkal. Nekik viszont az kell, hogy te tegyél meg valamit.

- Miért volt a rajta ütés? – tért azonnal a következő ponthoz. – Miért jöttek ide?

- Nem tudom – ráztam meg tehetetlenül a fejem.

- Gondolkozz!

- De nem tudom!

- Gyerünk már, Clarissa! Már nyeregben vannak, a kém tökéletesen beépült, nem tudjuk, ki az, akkor miért kockáztatnak azzal, hogy idejönnek?

- Tudtuk... - motyogtam kiszáradt ajkakkal. – Már tudtunk a kém létezéséről. Bármikor lebukhatott volna. Nem szabadott nagyobb gyanúba keverednie.

- Vagyis? – sürgetett apa. Úgy éreztem magam, mint egy detektív segédje; a nagy kopó már azt is tudja, ki a gyilkos, én pedig még mindig annak módszerére és okára próbálok rájönni azzal, hogy ő keresztkérdésekkel rávezet. (Megjegyzés; apám nem nézhet több Sherlockot.)

- Vagyis le kellett venni róla a terhet, de az információkra továbbra is szükség volt. Mindezen túl még mindig kellett az elterelés, hogy ne állhasson össze az egész kép... Hogyan tudnak továbbra is megfigyelni minket, ha nem léphetnek kapcsolatba a téglával? – húztam össze a szemöldökeimet értetlenül. Ám ahogy megláttam apám elsápadt arcát, az az érzésem támadt, hogy ő neki már összeálltak a darabkák nagyobb részei.

- Péntek – suttogta szinte alig hallhatóan.

- Nem értettem, mire gondol. De apám már sarkon is fordult, kifelé tartott a műhelyéből. Szorosan a sarkából követtem.

- Clintet az egyik gépháznál kapták el. Natasha azt mondta Bucky ott járt.

- Be akarnak jutni a rendszerbe – világosodtam meg végre hirtelen. – De akkor minek kellett ahhoz külön akció?

- Te magad mondtad; elterelés. Nincs jobb ötletem. Lekapcsolták az áramot, hogy a biztonsági kamerák ne működjenek.

- És ezzel egy ütéssel csapást mérhettek ránk. Mindemellett még mindig nem fedték fel a téglájukat.

- Pontosan. Már csak egy a gond; még mindig nem tudjuk ki az a szemétláda.

- Mi a helyzet a holonaplóval? – vetettem közbe. Szinte meg is feledkeztem róla.

- Ha bejutnak Péntek rendszerébe, semmi esélyünk sem lesz megtudni, hogy kié az a vacak – morogta idegesen, miközben egyre közeledtünk az ajtóhoz. Apa nem szerette, ha piszkálták a cuccait. És ebbe a mesterséges intelligenciája is beletartozott.

- De várj, akkor mit akarnak Víziótól? – jutott eszembe az összetört Wanda. Ám választ nem kaptam.

Tony a kilincsért nyúlt és idegesen feltépte az ajtót. Alig tudtunk időben megállni, hogy ne dőljünk össze, mint a dominó, és ne rohanjunk bele az előttünk álló, nem túl bizalomgerjesztő alakba.