A maszkos alak, az egyenruhájára varrt fedőnév szerint, bizonyos Hóbagoly, is elvállt a két idősebb társától, hogy elvégezhesse a saját munkáját. Mivel ő nem tudott teleportálni, mint a társa, így kénytelen volt a lépcsőházon keresztül lejjebb jutni egy emelettel. Könnyű szerrel átlendült a korlátokon, hangtalanul és tornászokat megszégyenítő pontossággal landolt, pillanatok alatt lenn volt, úgy mozgott, mint egy macska; némán és megfontoltan.

Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még vetett egy pillantást a maszkjában kiépített képernyőre; a kamerán akkor tűnt el épp Damien az ikrekkel karöltve. Hóbagolynak rossz előérzete támadt, ám az adóvevőjében megszólalt társa hangja, elűzve a gondolatot.

- A többi a tiéd, A.! - hallatszott a hangján, hogy vigyorog.

- Mindig én takarítok utánad - felelte a fiú miközben kilépett a lépcsőház ajtaján, így a három ott maradt személy felé kapta a fejét. - Ne ölesd meg magad, Damien!

- A kezemet nem kéred meg még gyorsan? - horkantott fel a vonal túlsó végén a társa.

- Hóbagoly kilép - zárta rövidre a témát a fiú.

Könnyedén sétált ellenfelei felé, a fürkésző tekintetekkel mit sem törődve. Maszkja kijelzője folyamatosan változott; amellett, hogy megfelelő látási viszonyokat biztosított számára, bemérte és beazonosította az előtte álló három mutánst, embertelent, hívjuk ahogy akarjuk őket. A szeme sarkánál megjelentek a személyek adatai; Deadpool, Pókember és Clarissa, vagy ahogy annak idején a HYDRAnál hívták, Gravity. Megállt előttük pár méterre, nem akarta elkapkodni a dolgokat, ő a stratégia híve volt... nem úgy, mint a vele szemközt állók.

- Ki vagy te? - szólalt meg elsőként Parker. A HYDRA már rég tudta, ki is ő valójában, és ezt a lapot így már többször fel is használták ellene. Viszont maszk nélkül Hóbagolynak nem igazán akaródzott elhinnie, hogy ez a törékeny fiú a Pókember. Kócos hajjal, vézna karokkal, megannyi sérüléssel.

- HYDRAs - felelte meg társa kérdését Clarissa. - Emlékszem rá. Ő is mutáns.

- Jó tudni... - morogta Peter, majd a mögötte álló Wilsonhoz fordult, hogy valamit gyorsan megtárgyaljon vele, Clarissa azonban egy pillanatra sem vette le ellenfelükről a szemét.

- Nem hinném, hogy találkoztunk - szólalt meg Hóbagoly, szavait a lánynak intézve, míg ő maga feltérképezte környezetük minden apró négyzetcentiméterét, egy terven agyalva.

- Nem is. De láttalak, mikor Jamessel, a Tél Katonájával edzettél.

A fiú nem felelt, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a felevenedő emlékeket, így inkább egyszer még gyorsan felmérte a terepet, majd akcióba lendült. Két kést hajított a lány felé futás közben, ám az könnyedén eltérítette őket és beleállította a plafonba, épp, ahogy azt ő várta. Elterelésképp egy jobbhorgot indított ellenfele ellen, aki kitáncolt előle, ismét, ahogyan azt tervezte. Így könnyedén elrugaszkodhatott a padlótól, kikerülve egy hátát célba vevő rúgást, erejét aktiválva pedig a plafonra szaltózott a két kés mellé, majd egy villám gyors mozdulattal Wilson és Parker felé hajította őket.

Deadpool füléből lenyesett ugyan egy darabot, de a másik tőr megállt Pókember homloka előtt pár centire.

Clarissa fejlődött - futott át az agyán, mire a szeme előtt lebegő holografikus képernyőn frissítés futott át, a lány adatainál pedig újabb jegyzetek jelentek meg. Az egész sisak egy igen finom, precíz gépezet volt, felettébb fejlett nem földi technológiával, ami Hóbagoly agyához volt kötve.

Ám mit sem ér ez a modern szerkezet, ha a hordozója nem lát semmit.

És Hóbagoly ebben a pillanatban pontosan így járt; túl sokáig maradt egyhelyben a plafonon, a következő lépését fontolgatva, és Peter, amint felocsúdott a sokkból, hogy nem csak ő tud a plafonon gubbasztani, pókhálóval telibe lőtte a sisakját, beterítve ezzel az üveges sávot.

- Oh, baszki - kapott a szeme elé Hóbagoly, ám nem ment semmire, nem tudta leszedni a ragacsot a kijelzőjéről, így, hogy ne legyen továbbra is kiszolgáltatva a vaksága miatt, más eszközökhöz nyúlt. - Alie, digitális kijelzőt, most! Most! - szólt a gépnek és kikapcsolta a pókháló miatt haszonlótalan maszkrészt, ami engedelmesen, részenként egyre kisebbre hajtogatva magát, eltűnt. Helyén megjelent egy ugyan olyan kijelző, mint társainak, bár ő ezt a változatot kifejezetten kényelmetlennek találta. Ébenkék szemei így kivillantak, ellenfelei végre láthattak valamennyit a fiú arcából. - Oké - kezdett ismét a gépezethez beszélni, miközben elrugaszkodott a plafontól, kikerülve a visszadobott kést, ami ismét a falba ékelődve végezte. - Szedd le a ragacsot majd a kijelzőről, Alie!

A levegőben lebegve kikapott az övére erősített egyik kistáskából egy fénybombát, majd miután újabb felé közeledő pókhálók között kényszerült szlalomozni, elhátrált és elhajította a szerkezetet.

- Alie! - szólt a gépezetnek, bár az már pusztán az agyhullámaiból is tudta, mi a dolga; kikapcsolta az éjjellátást és biztosította viselőjét, hogy az ne szenvedjen semmiféle károsodást a hirtelen kirobbanó fénytől.

Ahogy a bomba elárasztotta a folyosót, hallotta ellenfelei kiáltását a retinaégető sugarak miatt, majd mikor az kihunyt és Alie visszakapcsolta az éjszakai látást, ellenfelei vakon tapogatództak egymás után alatta. Clarissa magyarul szitkozódott eléggé kreatív szófordulatokat használva - ezt csak azért tudta, mert Alie készségesen fordította a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket.

Leszállt a földre és egy könnyed mozdulattal tarkón vágta Clarissat, aki így lefejelve a folyosó üvegfalát, ájultan rogyott össze. Társa a hang irányába rúgott, ám hiába a pók érzék, némi dulakodás után Hóbagoly őt is könnyűszerrel kiiktatta.

Körbetekintett újabb támadást várva, viszont hármukon kívül már senki nem volt a folyosón. Idegesen kapkodta a fejét, élesen beszívta a levegőt. Hibázott, nem volt mit tenni.

- Francba! - morogta, majd visszakapcsolta az adóvevőjét. - Damien itt Hóbagoly! Van egy kis gond.

- Épp nem érek rá, Sherlock! - jött a válasz egy hatalmas csattanás kíséretében.

- Wade meglógott - folytatta társát figyelmen kívül hagyva, de a mondat végét fájdalmasan elharapta.

¤¤¤¤¤

A Tél Katonája határozott, nesztelen léptekkel haladt a labor felé, ahol a társa, ha minden jól ment, már percekkel ezelőtt kiiktatta a doktort és annak lakótársát, így az már nem jelenthetett veszélyforrást a küldetés során. Eddig nem futott ugyan össze senkivel, de hát mire van a gépfegyver a kezében?

Ráfordult a labor ajtajához vezető folyosóra, merev arcáról semmit sem lehetett leolvasni, élénkkék szemei mindent alaposan végigvizsgáltak. Figyelt minden neszre, mégis, a nő könnyedén mögé került; nem csoda, hisz ő tanította. Natasha egy gyors, erőteljes mozdulattal oldalba rúgta a tudatlan férfit, aki így a falnak tántorodott. Fegyverét támadójára emelte, de csak egyszer tudta meghúzni a ravaszt; utána egy, a kezébe fúródó nyílvessző kiverte azt belőle, így a puska hangosat csattant a földön. A töltény viszont célba talált valamelyest; súrolta Natasha vállát.

Újabb nyílvessző szelte át a folyosó légterét, ám ez elől James már könnyedén elhajolt és a vele szemközt álló nőre vetette magát. Mindketten a földre zuhanva ütötték a másikat, egy nagy kupacként gördülve jobbra-balra a padlón, nem adva tiszta célt a pár méterre álló Bartonnak.

Natasha végül kihalászott a ruhája egyik tartójából egy zsebkést és Bucky alkarjába döfve taszította le magáról a férfit. Clintnek sem kellett több, újabb nyilakat lőtt James felé, aki az első kettőt még időben kikerülte, majd a Natashatól kapott tőrt fordulatból Sólyomszem felé hajította, akinek esélye sem volt kitérni előle.

- Barton! - kapta el az összecsukló férfit Natasha, kezét a Clint oldalából kiálló tőr köré szorította, ujjai között kibuggyant a skarlátvörös vér. - Barton, nehogy elájulj! - parancsolt rá a nő.

A Tél Katonája eközben sarkon fordult, s míg a két ügynök egymással volt elfoglalva, tudomást sem véve róluk, minden figyelmét a küldetés rá eső részének végrehajtásának szentelte. Mivel áram nem volt, kénytelen volt betörni az üvegajtót, ám innentől könnyű dolga volt; körbetekintett a teremben, a némán ásítozó számítógépek között, majd tekintete megakadt a terem végében árválkodó laptopon. Választása erre a szerkezetre esett és előkaparva egy pendriveot a zsebéből felcsatlakoztatta a gépezetre. Már csak addig kellett várniuk, míg valaki visszakapcsolja a torony energiaforrását és az apró trójai ló majd elvégzi a többit.

- Én megvagyok - szólt bele az adóvevőjébe, de csak a Kapitány jelzett vissza neki recsegő hangon, a fiatalokról semmi híre nem volt. Kiindult a laborból, hogy a találkozási pont felé vegye az útját, de épp, hogy átlépte a küszöböt egy újabb nyílvessző süvített el a feje mellett, majdnem kiszúrva a szemét. Az utolsó pillanatban térítette el fém karjával.

Az íjat Natasha markolta véres ujjai között, és máris nyúlt a következő vesszőért. Clint mellette, a falnak döntve hevert, a vérveszteségtől ájultan.

James a következő lövedéket már könnyedén kivédte, közben vészesen közeledett vöröshajú ellenfele felé, aki, amint hatótávolságon belül került, állkapcson vágta az íjjal. Bucky megtántorodott kissé, de az ezt követő újabb csapásnál elkapta a húrt, magához rántotta Natashat, metál ujjai pedig a nő nyaka köré fonódtak. Nat pillanatok alatt a falnak taszítva találta magát, levegőért küszködve a vasmarok szorításában. Lábai tehetetlenül kalimpáltak a levegőben.

- James - nyöszörgött a férfi ujjait fejtegetve, de nem ment vele semmire. - James, kérlek!

Barnes arca azonban mozdulatlan maradt, mint a márvány. Hiába cikázott a fejében a tény, hogy ismeri a nőt, nem volt szabad akarata; a halk hangot, ami arra ösztökélte, hogy engedje el ellenfelét, pedig eltemette az elméje mélyére.

Natasha teste végül tehetetlenül hullott a földre. A kék, fagyos pillantás végig pásztázta egyszer az elernyedt testet, majd elfordult tőle.

- Helyzetjelentést! - szólt bele ismét a fülére erősített kommunikációs eszközbe, közben folytatta útját a találkozási pont felé, maga mögött hagyva a két kiütött mesteri harcost.

- Nem érek rá! - jött Steve kissé frusztrált hangja, majd egy hangos csattanás, azzal bomlott a vonal. Ám a két fiatal még mindig nem jelentkezett.

Ha megint saját csatornára váltottak, gondolta Bucky, magában dühösen dohogva, és megváltoztatva úticélját, akkor esküszöm, kitekerem a nyakukat!

¤¤¤¤¤

Mindeközben a tetőn keveredtek a kék és piros sávok, füsttel megbolondítva. A Maximoff testvérek méltó ellenfélre találtak.

Egyikük gyors, másikuk fura; Damien pedig egyszerre mindkettő.

- Nem fejlődtetek valami sokat, mióta otthagytátok a HYDRAt, tesókák - jelent meg a tornyot díszítő A betűn, elfekve, mint aki a Nap utolsó sugarait élvezi ki a kora esti órákban. Viszont amint meglátta az újabb, vörös köddel körülölelt tárgyat közeledni, ismét eltűnt. - Akkoriban sem jelentettetek kihívást, de most - bukkant fel egy pillanatra Wanda mögött, a lány füléhez hajolva - egynesen unalmasak vagytok - fejezte be a mondatot Pietro vállára támaszkodva, körmeit tanulmányozgatva. A fiú villámgyors ütést indított felé, de csak a levegőt és a hátra maradt ködöt érte. - És kiszámíthatóak - kiáltotta oda nekik a tető másik végéből, kezeiből tölcsért formálva.

- Te meg gyáva! - vágott vissza Pietro, de egyhelyben maradt. Nem akart az ellenfele kedvében járni azzal, hogy fel-le rohangál, mint a mérgezett egér, csak azért, hogy kifáradjon, a másik meg jót nevethessen rajta.

- Úgy gondolod? - suttogta Higanyszál fülébe kacér mosollyal az arcán Damien, de aztán ismét méterekre állt az ikerpártól.

- Egy tisztes harcban úgysem győznél, Damien! - szólt oda neki a lány.

- Tisztes harc? Tisztes harc?! - vonta fel a szemöldökét hitetlenkedve. - Várj, időt, hadd röhögjem ki magam! - csapott a homlokára megeresztve egy kacajt. - Itt nincs olyan, hogy tisztességes harc. Nincs se tiszt, se katona, se tisztesség. Mutánsok vagyunk, Wan - tárta szét a karját, azonban az ikrek nem léptek semmit. - Meg amúgy is, te ketten vagytok - bökött feléjük, majd elhallgatott.

Damien csak az orra alatt pusmogott valamit, Maximoffék nem is értették az egész helyzetet. Csel? Csapda? Elterelés? Az ikrek agyán minden lehetőség átfutott, de továbbra is azt várták, hogy a másik lépjen először.

Rossz taktika volt.

Damien az eddiginél is gyorsabban tűnt el a szemük elől, teleportált Wanda mellé és ütötte le a lányt. Pietro feléjük kapta a fejét, míg a következő pillanatban fájdalmasan felüvöltött és összeesett. Egyik kezével a felsőtestét tartotta, míg a másikkal a bal lábát szorongatta.

- Jaj, csak nem eltörtem a lábadat? - guggolt le elé Damien a szélvész feje mellett, ajkait lebiggyesztette. - Ezer bocs, de sietek - húzta el unottan a száját, tovább játszva a szerepét. - Tudod, sajna nekem is van egy nyamvadt, idióta, barom, szerencsétlen társam, akinek ki kell húzni a seggét a szarból... Ne parázz, csak elájult - biccentett a fiú húga felé, miközben felállt. - Igazán gyönyörű lett, mióta nem láttam, mit ne mondjak.

- Fogd be! - sziszegte Pietro az égető fájdalom miatt merev állkapoccsal.

- Jó volt újra látni haver - hagyta figyelmen kívül, majd egy pillanatig mintha vacillált volna. Végül úgy dönthetett, hagyja küzdő társát szenvedni, és nem üti ki; így aztán ismét eltűnt a ködben.

Damien megjelent ott, ahol Hóbaglyot tudta, ám a látvány, ami fogadta, mikor kilépett saját kis féreglyukából, nem egészen az volt, amire számított.

- U- uram - hebegte csodálkozva.

A társán kívül négyen tartózkodtak a leamortizált folyosón; Parker, Stark - a lányt csak a holografikus kijelzőjének arcfelismerője miatt sikerült beazonosítania - és Wade Wilson, a fejében egy tátongó lyukkal, Hóbagoly mellett elterülve a földön. Valamint a Tél Katonája, ahogy épp visszatette a tokjába a pisztolyát.

- Talán elromlott a kommunikátora, katona? - mordult rá a fiúra, bár pontosan tudta a választ.

- N- nem uram.

- Akkor miért nem felelt a hívásomra? - dorgálta meg a fiút, közben fémkarjával a földön eszméletlenül heverő társuk felé intett.

- Biztos a féreglyukban voltam, uram - állt elő az első mentségével, ami eszébe jutott, és Hóbagoly mellé sietett, hogy addig se kelljen farkasszemet néznie felettesével. Leellenőrizte a fiú pulzusát, ami hozzá képest normális volt (a mutációjuk miatt mindkettőjüknek magasabb volt), majd ébresztgetni kezdte.

- Mind a 72 alkalommal? - Jött az újabb kérdés, amire viszont már nem tudott mit mondani. Hóbagoly lassan kezdett magára találni, laposakat pislogott, Damien pedig megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mi történt? - ült fel a fejét fogva a kékszemű, társa vállában keresve kapaszkodót.

- Wilson leütött - felelte készségesen James.

- Te meg lelőtted - konstatálta a fejleményeket a fiú. Damien segítségével kótyagos fejjel két lábra kecmergett. - Kösz... uram - tette hozzá foghegyről, majd megveregette társa vállát, aki erre óvatosan elengedte. Bár látszólag a két fiú nem állt olyan közel egymáshoz, sem, mint társak, sem, mint barátok, a testbeszéddel való kommunikációjuk tökéletes volt.

- Damien, a találkozó ponthoz! - lépett melléjük a parancsnok, mire Hóbagoly egyet hátrébb.

- Igenis - felelte immár határozottan a szőke, majd középre nyújtotta a kezét.

- Ugye nem fogom kidobni a taccsot? - tett hasonlóképp maszkos társa.

- Oh, de! Remélem, hogy de - ült ki széles vigyor a másik arcára. Miután pedig mindhármuk keze összeért, csak egy pillanatba tellett, hogy megváltozzon körülöttük a tér és máshol találják magukat.

És így alig volt idejük lebukni a feléjük száguldó objektum elől. Hóbagoly volt az, aki mindkettejüket a fölre rántotta, fejlettebb reflexeivel ő reagált leggyorsabban.

- Mi az Isten?! - jelent meg pár méterrel arrébb Damien, ösztönösen arrébb teleportálva magát.

- Nahát, befutottatok? - vetült egy árnyék a földön térdelő Jamesre és Hóbagolyra. - Beszálltok?

A Kapitány volt az, szakadt, véres egyenruhában, aki pedig egy pillanattal ez előtt elszáguldott a fejük felett, nem más, mint Sam Wilson személyesen, törött ólomszárnyaival.

Az emelet, ahol álltak, harc nyomaitól volt romos, még a falon is tátongott egy hatalmas lyuk. Damien és Hóbagoly döbbenten, tányérméretű szemekkel összenéztek, míg James csak felkelt a padlóról, leporolta magát, mint akinek ez egy rendszeres, heti program lenne. Kis kiruccanás.

A két fiú végül szintén összeszedte magát, feltápászkodtak a földről; Hóbagoly kissé húzta az egyik lábát, Damien pedig olyan sápadtnak látszott, mint a Hold, szinte áttetsző, de arany tincsei keretként ragyogtak arca körül. A két idősebb szuperkatona oldalára szegődtek, várták a parancsot.

- Sikerült, amiért jöttünk? - pillantott régi társára Steve. A férfi válaszul csak bólintott. - Nem is sejtik, igaz? - újabb bólintás. - Akkor lépjünk le ebből a koszfészekből - utóbbi szavait már Damiennek szánta.

- Igenis! - mosolyodott el fáradtan a fiú. Ki volt merülve, örült, hogy végre vége a küldetésnek.

- Hova ilyen sietősen? - csattant fel hátuk mögül egy ismerős hang, gépzúgással társulva. A négy HYDRA katona egy emberként fordult ellenfelük felé, aki padló felett, feléjük irányított karjával lebegett, és fegyvere épp akkor lőtt ki feléjük.

Mindenki szétrebbent.

Aztán már csak egy fájdalmas kiáltás hallatszott.

- Damien! - ugrott földön fájdalmasan vonagló társa mellé Hóbagoly. Letérdelt mellé, kezét a szőke oldalán tátongó sebre szorította ő is, másik kezével a maszkjához nyúlt és deaktiválta azt. A szerkezet apró részenként, szinte alkatrészenként eltűnt, összecsukódott, majd alakot öltött egyetlen apró, komunikátorra emlékeztető alakban. Hóbagoly barna tincsei elszabadultak és a fiú szemébe hullottak, szeme kékje világított.

- Damien! - ismételte meg társa nevét, aki fájdalomtól eltorzult arccal feküdt karjai között. Vér bugyogott fel a két fiú ujjai között, vörösre festve mindent körülöttük.

- Földre! - hallotta meg Hóbagoly a mellettük nem messze lévő Kapitány hangját, de nem tudott idejében reagálni; már csak a fémről lepattogó töltények hangját hallotta, és a mögötte álló férfi közelségét érezte.

- El kell tűnnünk innen! - ragadta meg a vállát a fémkar, de ő elrántotta a karját.

- Nem hagyom itt!

- Nem fogjuk. Damien, ki tudsz vinni minket? - fordult a másik fiú felé, eközben Steve kezelésbe vette ellenfelüket. A hangos csattanások bezengték az egész emeletet.

- Hogy tudna, nézz csak rá!

- Menni fog! - szakította félbe erőtlenül társát a szőke fiú. - Megcsinálom - azzal kezét a mellette álló egykori őrmester felé nyújtotta.

- Rogers, gyere! - kiáltottak oda a kapitánynak.

Csak egy pillanatba telt az egész, és Tony már csak a hűlt helyüket találta el...