- Ugye tudod, hogy Tony szobája nem erre van? – mérte végig a folyosót bizonytalanul Pietro, majd tekintete megállapodott rajtam.

- Tudom – bólintottam apa karjával a nyakamban. – De nem is oda tartunk.

- Hát? – ráncolta furcsállón homlokát a fiú.

- Az én szobámba – nyögtem, mikor is apa lába megrogyott a férfi alatt. – Néhány dolgot végre el kell intéznünk.

- Nem akarom apád előtt csinálni – kúszott komisz mosoly az arcára, szemöldökét színészien vonogatta.

- Barom! – vágtam vigyorgó képéhez, rövidre zárva ezzel a témát. Pár méternyi néma menetelés már a szobám ajtajánál is voltunk.

- Csakis utánad! – nyitotta ki előttünk segítőkészen a bejáratot Pietro, ami egy félmosollyal megköszöntem, majd besegítettem Tonyt a helyiségbe. Apámat leültettem az ágyam szélére, és miután kifújtam magam, gyorsan előkerestem azt, ami miatt a két hím egyedet a szobámba rángattam.

- Mit csinálsz? – kísérte érdeklődéssel minden mozdulatomat Pietro.

- Tisztázom magam – lengettem meg az orra előtt a kezemben tartott tárgyat. Az első napomon talált holonaplót. Pietro csak egy néma O-ra nyitotta a száját, majd összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a szerkezetet a lassan észhez térő apám kezébe nyomtam.

- Tessék, gondolom ez a tiéd. Csodálom, hogy eddig nem kerested.

Apa pár furcsálló méricskélés után kikapta a holonaplót a kezemből, majd sorra kezdte nézegetni a merevlemezen tárolt felvételeket. Pietroval értetlenül egymásra pillantottunk, de végig csöndben maradtunk, valamiféle válaszra várva Tonytól.

Aztán apa végre megszólalt.

- Ez nem az enyém.

- Dehogynem! – vágtam rá, kívül magabiztosnak mutatva magam, de egy pillanatra rám tört a pánik. – Mikor beköltöztem, itt találtam a szobámban, a Metallicas pólód mellett – emlékeztem vissza.

- Miért nem szóltál előbb? – kérdezte immár teljesen józanul, kissé feszengve, közben elindított egy újabb videot. Ő volt rajta és az egyik páncél prototípusa.

- Megfeledkeztem róla – vallottam be. – Aztán minden olyan gyorsan történt körülöttünk. Nat, én, az áruló... Steve.

- Értem – dünnyögte, közben figyelmesen elemezgette a videót, majd mikor a végéhez ért és felajánlotta a lejátszó az újra indítást, idegesen felpattant az ágyamról.

- Péntek, ki kapott engedélyt a személyes meghajtómon lévő fájlok duplikálásához? – kérdezte a mesterséges intelligenciát (a levegőt), mire mi homlok ráncolva összenéztünk Pietroval. Egyre tanácstalanabb párost alkottunk. – Rajtam kívül, természetesen.

- Senki, uram – jött az engedelmes válasz.

- Mi a baj? – adott hangot értetlenségünknek Pietro.

- Az, nemkedves Maximoff úrfi, - fordult meg a sarkán apa és alaposan megnézett magának minket, a holonaplót pedig az ég felé emelte. – hogy ez itt mocskosul nem az enyém. Valamint olyan anyagok vannak rajta, amik általam lettek titkosítva... No meg akad pár SHIELDes világtitok is közöttük, de az ő védelmüket egy tízéves is feltörné.

- Hogy érted, hogy nem a tiéd? – akadtam le ennél az egy mondatnál, a SHIELD ócsárlása már csak tompa zümmögésként jutott el a tudatomig.

- Pont úgy, ahogy mondom – adott hasznosnak nem nevezhető magyarázatot apa. – Sőt, le a kalappal az előtt, aki mindezt összegyűjtötte. Anélkül, hogy lebukna. De szétlőném a seggét – utóbbit csak az orra alatt, elmélázva tette hozzá. – No és az alapján, amit mondtál, ha tippelnem kéne, akkor az információ szerzésen kívül, mindezzel téged akartak gyanúba keverni. Ha nem az lennél, aki, akkor már rég egy kihallgató szobában csücsülnél és Fury halálunalmas szövegelését hallgatná... Milyen okos!

- Oh, igen, hogyne! Dicsérd csak! Hisz épp a lányodat akarta megöletni, amellett, hogy tönkreteszi a csapatodat és államtitkokat szerez! Pompás! Oscar-díjat neki! – botránkoztam a hajamba túrva.

- Az Oscar nem ezért van – javított ki apa, mire és puffogva az ágyamra vetettem magam és megajándékoztam egy gyilkos pillantással. – Habár, a kémkedése miatt...

- Lényegtelen! – szakította félbe Pietro, mielőtt apa még igazán belemelegedne. Hangja meglepően nyugodt volt. – Most az a legfontosabb, hogy kiderítsük, ki is az a fránya kettős ügynök – vette számba a dolgokat, közben éreztem, ahogy besüpped súlya alatt mellettem az ágy.

- Igazad van – pillantott ránk apa elgondolkodva. – Én megyek megnézem, akad e ezen bármi használható. Ujjlenyomat, vagy hasonló. Ki tudja, talán ő is ráírja a nevét, mint Parker – lóbálta meg apró vigyorral a szája sarkában az informatikai eszközt. – Addig Péntek kideríti, hogy ki törte fel a rajta található fájlokat, és ki tette a szobádba. Ti meg addig... Tegyétek azt, amit ilyenkor a hozzátok hasonló nem zsenik szokta csinálni.

- Én is szeretlek! – kiáltottam utána felháborodottan, de ő már messze járt, az ajtó pedig a következő pillanatban már hangosan be is zárult.

- Nyugi, nem lesz semmi gáz – éreztem meg a hosszú, zongorista ujjakat, ahogy a kezemre kulcsolódnak. Eddig fel sem tűnt, hogy ökölbe szorítottam őket.

- Már így is gáz van, Pietro! – mordultam fel, lehunyva szemeimet.

- Cas... - kezdett volna bele nyugtatásomba, de szavába vágtam.

- Hogy tudsz ilyen kurva nyugodt lenni?! – tört ki belőlem a palástolatlan gyűlölet és félelem keveréke. És ez a kettő sosem egy jó kombináció.

- Nem vagyok nyugodt! – emelte fel kissé a hangját, de aztán rögtön vissza is vette. – De tudod, nekem van két testvérem, akik számítanak rám – mosolygott rám olyan sugárzó melegséggel, hogy azonnal elpárolgott belőlem minden felszínre tört indulat. – Jó példát kell mutatnom.

- Ne haragudj! – kezdtem el az orrcimpámat masszírozni. – Csak... Annyira dühít, ami körülöttem történik! Hogy nem tudok ellene tenni semmit. Hogy én vagyok az oka.

- Ez nem igaz!

- Dehogynem! Megjelenek, és máris úszunk a szarban! – tártam szét a karjaimat, mintha ezzel minden egyértelműbb lenne. Pedig nem.

- Velünk hasonló volt a helyzet. Mindenki eredettörténetében ugyan ez volt a helyzet! – kapott a kezem után Pietro, majd szemkontaktust teremtve bontogatni kezdte gondolatmenetét. – Mikor megjelenik valami új, valami más, olyankor mindig adódnak gondok, hisz ezért teremtették. Háborúk. Csaták. Lázadások. Versenyek. Veszekedések, bármi. És amikor kiverekedjük magunkat ezekből a szartengerekből – forgatta meg szemeit saját szóhasználatát hallva. –, akkor dől el, hogy azaz új dolog, jó-e, vagy rossz. Hogy hős, vagy szörny születik – nézett mélyen a szemembe. – Te is most egy ilyenen mész keresztül. Ez most a te sakkpartid, igen. De nem te vagy érte a felelős, nem te vagy a fekete halálhuszár! Ugyan, nem is a fehér, ártatlan királynő. Hibázhatsz, veszíthetsz el bábukat, nem számít! Csak az, hogy a végén mit lépsz! – szorította meg apró kézfejeimet, amik elvesztek az ó nagy markában. Ittam Pietro minden szavát. Annyira meglepett és megérintett a mondanivalója, hogy csak lestem. – És én tudom... - harapta be alsó ajkát egy pillanatra és lehajtotta a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. – Én tudom, hogy végül te leszel a legragyogóbb mindegyikünk közül.

Elhallgatott, így beállt közöttünk a csönd. Miután talán percekig magamban emésztettem az elhangzottakat és nem reagáltam semmit, Pietro félve visszavezette tekintetét az arcomra. A következő pillanatban pedig már a nyakában csüngtem.

- Köszönöm – dünnyögtem a fehér fürtökbe esetlenül, mert más használhatóval nem drukkolt elő az agyam. Pietro visszaölelt fél karjával olyan gyengéden és védelmezőn, mintha egy törékeny porcelánbaba lennék, míg én úgy szorítottam őt, mintha az életem múlt volna rajta.

Meghatottak a szavai. A bizalma.

Eszembe juttatták, hogy egykor más voltam; merész, vagány, bátor, szemtelen. Anno nem keseregtem a nem létező életemen.

Hiányzott az az énem, még ha soha nem is lehetek már ő. Az igazi és erős Clarissa Budapestről. Szégyenlem bevallani, de ez az ölelés sem volt teljesen ártatlan; a hálám és kötődésem kifejezése mellett el akartam rejteni a fiú elől a felgyülemlett könnyeimet.

Pietro puszta jelenlétével is arra sarkalt, hogy a régi énem a felszínre törjön... ám, bármennyire is fájt, de nem ment. Most még nem. Nem ez után a két év után. Nem ezen körülmények között.

- Tudod, hogy bármit megtennék érted – suttogta válaszul, elcsukló hangon. Örökké képes lettem volna így maradni, biztonságban valaki karjai közt, elbújva a problémák és a valóság elől, de mint minden kettőnk között kialakult idilli pillanatot, úgy ez sem tartott sokáig. A szobám ajtaja hirtelen vágódott ki, mindenféle előjel, kopogás nélkül, és a déli napfényben rövid, szénfekete árnyék vetült pillanatnyilag fém szürke szőnyegemre.

-Casy! – csendült fel Wade ismerős hangja, átszelve a szobát (vagy épp az egész tornyot) és szétrebbentett minket Pietroval.

- Dead! – reagáltam némi késedelem után, értetlen fejet vágva. Pietro csak mordult egyet mellettem.

- Azonnal gyertek velem! – lihegte, és már előttem is teremve megragadta a karom. – Most!

- Mégis mi történt? – előztem meg Higanyszálat a számonkérésben, nehogy egy mogorvább áldozattal álljon elő. Wade lehet, hogy a mindennapokban full lököttként mutatkozik, de belül nagyon érzékeny. Márpedig ezúttal az érzékeny éne volt a felszínen; hallottam a hanglejtésén, éreztem, ahogy a kezem után kapott. Aztán amikor a férfi a folyosó felé kezdett rángatni, még gyorsan belekapaszkodtam Pietro ép karjába, hogy biztos legyek benne, ő is velünk tart.

- Wilson, mi a baj? – ismételte meg a kérdést dohogva Pietro, mikor bezsúfolódtunk a lift sarkába.

- Peter – adott tömör, de sokatmondó választ Wade. Éreztem, ahogy az öklöm önkénytelenül is erősebben szorítja a két férfi kezét a név hallatán, mire mindketten egy lapos pillantással aggódva végig mértek. Pietro innentől kezdve csöndben maradt, ujjai biztatóan kulcsolódtak az enyémek köré. Wadet viszont szétvetette az ideg, lába koncertet adott a fém padlón, arra alatt számunkra érthetetlenül motyogott, mint egy dinka.

Ahogy megállt a lift dr. Banner orvosi rendelőjének szintjén, a mechanikus ajtó még ki sem nyílt, mi már sehol sem voltunk, a folyosó felénél jártunk.

- Mit keres itt a húgom? – szólalt meg Pietro, szavait Wadehez intézve. Én is láttam az alakot magunk előtt, de ebből a távolságból meg nem mondtam volna, ki az. Ez is biztos valami iker dolog.

- Majd elmagyarázom – rázta le magáról könnyedén a kérdést a férfi, majd odakiáltott Wandanak. – Hol van?

A Maximoff lány felénk kapta a fejét, ahogy közelebb értünk immár ő is jól láthatóvá vált, meg a pár lépésre mögötte toporgó SHIELD ügynöknő is. Nem felelt, Wade mégis eleresztette a kezemet és futólépésben nekiindult, majd magabiztosan benyitott a sok üvegajtó egyikén. Ez pedig biztos valami... Wanda-Wade dolog.

A következő pillanatban ugyanazon ajtó előtt találtam magam, Wandatól nem messze. Pietro nem szólt semmit, csal letett és gyöngéden Wade után lökdösött, míg ő a húgához sietett. Egy biccentéssel köszöntem fogadott nővéremnek, majd benyitottam a pokolba.

Peter ott feküdt az egyik kórházi ágyra hasonlító heverőn, oxigén maszkkal az arcán. Laposakat pislogva nézett farkasszemet az ágya szélén gubbasztó Wadedel. A fölsője nem volt rajta, így elővillantak hófehér gézkötései, zöld, kék, lila zúzódásai és itt-ott egy-egy apró karcolás, véraláfutás, amiket fölösleges lett volna bekötözni. A bőre sápadt volt, ő maga gyengeséget sugárzott, még a szájára kúszó apró mosoly ellenére is, amit Dead jelenléte csalt az arcára. Borzalmas látvány volt így látni a legjobb barátomat.

Bruce ott állt Wade mellett, nyúzott, fáradt ábrázattal. Ha Peter nem lett volna ilyen ramaty állapotban, biztos leálltam volna vitatkozni, hogy pihennie kéne, de így elsőre csak egy biccentést intéztem felé, majd bevágódtam Peter másik oldalára és remegve megszorítottam befáslizott kezét.

- Héhé, Casy! – pillantott rám barátom. Hangja rekedtes volt, de még mindig a megszokott melegséget és kedvességet árasztotta.

- Pet! Szia, hogy vagy? – erőltettem egy műmosolyt az arcomra.

- Ne is mondd, borzalmasan festek – nevetett fel halkan, óvatosan a fiú, majd ismét Wade felé fordult és folytatta a még vele megkezdett energia-ölő beszélgetést.

- Biztos vagyok benne, Wade! Emlékszem! Láttam, amit láttam!

- Mit láttál? – értetlenkedtem a férfire pillantva.

- Emlékszem, hogy egy alak sokkolóval kiütött – felelte készségesen Peter, mire döbbenten hátra hőköltem.

- Nem ez történt! – szólt rögtön közbe Wade, mire kapott egy szúrós pillantást Petertől. – Egyszerűen csak elájult, alig ért be a szobájába.

Kérdő tekintetem dr. Bannerre vezettem, határozott választ várva.

- Lehetséges – bólogatott a férfi, szinte láttam, ahogy szemüvege mögött kattognak a fogaskerekei. – Peter nagyon le van gyengülve. Hogy őszinte legyek, majdnem semmin sem lepődnék meg. Főleg, hogy a kiírt pihenő lejárta előtt otthagyta az ágyat.

- De ha mondom, hogy – kötötte az ebet a karóhoz barátom.

- Lehet, csak álmodtad, vagy képzelődtél – vetettem fel, megelőzve egy vitát Pókember és Deadpool között.

- Nem, Casy! Higgyetek már nekem – döntötte fáradtan a fejét a párnába, közben esetlenül lehámozta magáról az oxigénmaszkot.

- Rendben, Peter. Rendben – bólogattam, bár nem tudtam, mit gondoljak. – Pihenned kéne.

- Egyetértek – vágta rá egyszerre Wade és Banner.

- Nem akarok – nyafogott Peter, alkarjával eltakarva a szemeit, mint egy hisztis kisgyerek. – Folyton csak pihenek az elmúlt időben, kezd elegem lenni.

- Peter – szorítottam meg össze fűzött ujjainkat, mire ő csak egy nagy sóhajjal az oldalára fordult, háttal nekem. – Menjünk ki – javasoltam a két férfira pillantva. Brucenak nem kellett kétszer mondani, valamit még pötyögött egy, a Peterre kötött gépen, majd az ajtó felé sietett. Talán ő is megfogadja a tanácsom és pihen egy kicsit. – Gyere, Wade! – érintettem meg a vállát, mire ő némán bólintott, majd felállt az ágy széléről és az oldalamon sétálva elhagytuk a szobát és Petert.

Odakinn a Maximoff ikrek fogadtak minket, mellettük négy SHIELD ügynökkel. A testvérek csak bámultak egymásra, meg sem szólaltak, ami miatt az ügynökök eléggé kényelmetlenül érezték magukat.

- Kik ezek a gorillák? – léptünk kettőjükhöz, állammal a SHIELDesek felé biccentve.

- A testőreink – szólalt meg Wanda hangja a fejembe, mire magamra kellett parancsolnom, hogy ne ugorjak egy fél métert. Nem voltam ilyesmihez hozzászokva.

- Ezért nem beszélünk normális csatornán? – fűzte össze mellkasán izmos karjait Wade, mire Pietro csak bólintott.

- Hogy van a póksrác? – biccentett Higanyszál az orvosi szoba felé.

- Jól lesz – feleltem reménykedve. – A legnagyobb gond, mindössze az, hogy haszontalannak érzi magát.

- De nem az – kottyantotta közbe kedvesen Wanda.

- Tudom – bólintottam. – De a helyében mindenki annak érezné magát.

- Mi is tehetnénk valami hasznosat – toporgott Pietro. Testsúlyát folytonosan áthelyezte egyik lábáról a másikra, már nagyon mehetnéke volt. Hogy mert nem akart itt lenni, unatkozott, vagy csak a SHIELDes bébicsőszével akart kiszúrni, azt nem tudtam volna eldönteni. Lehet, hogy mind egyszerre.

- Jó ötlet, én sem bírom ezt a tétlenséget – értett egyet Wanda.

- Rendben. Megnézem, apa jutott e valamire a holonaplóval. Jöttök? – ajánlottam fel.

- A mivel? – értetlenkedett Wade, mire csak egy intéssel jeleztem, hosszú.

- Te inkább pihenj le, Dead – javasoltam aggódva. Tudtam, hogy őt is megviseli, ami Peterrel történik. De míg én lefoglalom magam valamivel, addig ő az italt választaná.

- Rendben – egyezett bele egy sóhaj keretében.

- Akkor mi mehetnénk is – vetette fel Wanda, mire szinkronban mindenki bólintott egyet.

- Pietro, nagyon akarsz száguldozni? – kúszott mosoly az arcomra.

- Mint mindig.

- Akkor dobd le Wadet a szobájában, utána meg lesz egy fuvar Tony laborjába.

Nem kellett többször mondani, Wade már sehol sem volt a következő pillanatban, ahogy egy szempillantás alatt Wanda is eltűnt. Enyém volt az utolsó kör, Pietro karja miatt nem bírt volna el egyszerre kettőnket. De így legalább láthattam, ahogy a SHIELDes ügynökök döbbenten bámulnak csak a hűlt helyünkre, és kétségbeesetten kapkodják a fejüket jobbra-balra.

¤¤¤¤¤ -E/3 szemszög-

Már késő délutánba nyúlott a nap, amikor Peter csöndesen végig osont a folyosón, a szobája felé. Utálta a gyengélkedőn, egyedül, haszontalanul lógatni a lábát. Mezítelen lábai semmi zajt nem csaptak a kihalt emeleten, senki sem járt erre. Valószínűleg mindenki a bébicsőszének lerázásával volt elfoglalva, vagy Mr. Stark esetében a kiidegelésével.

Ő róla azonban megfeledkeztek, valószínűleg azért, mert úgy gondolták, egy darabig úgysem hagyja el a gyengélkedőt. Hisz csak egy gyerek, felturbózott génekkel, tele sebbekkel.

Egy fáradt sóhajjal nyitotta ki a számára kinevezett szobát, majd körbe sem nézve a sötét helyiségben becsukta maga mögött az ajtót. A villanykapcsoló után kezdett tapogatózni, és amikor megtalálta és fény árasztotta el a szobát, halk kiáltást hallatott.

- Wade! Az Istenit, megijesztettél! – szűrte a fogai között az ágyán ücsörgő férfit bámulva. – Mégis, mit keresel itt?

- Ugyan ezt kérdezhetném – húzta féloldalas mosolyra a száját a férfi, majd szégyenlősen a fejébe húzta pulóvere kapucniját. – Tudtam, hogy ellógsz a gyengélkedőről.

- Azt is tudod, hogy nem zavar a ronda pofád látványa – mosolyodott el a fiú is, ám hamar leolvadt az arcáról. – Miért mondtad azt a többieknek, hogy csak képzelődtem? – kérte számon társát.

- Mert így is van, Pete – állt fel az ágyról, ami halkan nyikorogva sóhajtott fel.

- Nem! – lépett a férfi elé Peter dühösen. – Tudom, mit láttam! Tudom, mi történt! Csak azt nem tudom, hogy te miért tagadod ezt meg? Miért akarsz még idiótábbnak beállítani?

- Én nem – kezdte volna tagadni az elhangzottakat Wade, ám nem engedték szóhoz jutni.

- De!

Aztán beállt a csend, a két férfi pár percig csak bámult egymás szemébe, Peter tekintetében harag, Wadeében pedig kétkedés tükröződött.

- Vedd már le azt a fránya kapucnit, utálom, hogy nem látom tőle, ha pofákat vágsz! – nyúlt a férfi fejéhez Peter, ám az immár nem gondolkodva elkapta a fiú csuklóját és magára húzta a már így is lábujjhegyen álló fiút, majd akaratos csókot lehelt annak ajkaira.